Írásom elején szeretnék egy burkolt feltételezést megcáfolni, miszerint a szerző azt kívánja sugallni az olvasók felé, hogy egy „néppártosodó” irányt képviselnék, melyet teljes mértékben elutasítok. A Jobbik néppártosodását sosem támogattam, és bár életem első szavazatát még rájuk adtam 2018-ban, az ezt követő tisztújításkor külső szemlélőként abban reménykedtem, hogy a nemzeti radikális irányzat ismét hatalomra kerül a párton belül, és mikor kenyértörésre került a sor, egy percig sem kételkedtem benne, hogy hol a helyem. Azóta is azért dolgozom, hogy az eredeti értékeket megtartva jussunk el a kívánt célhoz, Magyarország (és Európa) feltámasztásához.

A további magyarázkodást megspórolom, minthogy nincs is miért. Aki az írásom valódi tartalmára kíváncsi, bármikor elolvashatja azt.

A szerző sajnálatosan félreértelmezte írásomat. Az abba foglaltak nem arra irányultak, hogy a pártot igazítsuk a néptömegekhez, hanem, hogy ezen tömegeket húzzuk közelebb önmagunkhoz. Ehhez vázoltam fel meglátásaimat.

Minthogy a 2026-os választás már biztosan két nagy tömb között fog lejátszódni, a köztes időt arra is kell tudnunk felhasználni, hogy nagyobb teret adva az elméleti vitáknak, megpróbáljuk felvázolni azokat a módszereket, melyek segítségével ’26 után előrébb vihetjük ügyünket. Ahogy egy év eleji elemzésemben felvázoltam, bárki is nyerje a következő választást, a másiknak szükségszerűen meg kell semmisülnie. Ekkor fog olyan politikai vákuum keletkezni, ahol olyan tömegekhez juthatunk el, akik eddig számításba sem vették a Mi Hazánkat.

Doktor Faust a reakciójában mintha szándékosan figyelmen kívül hagyta volna a második és a harmadik szakasz felvázolása során tett kijelentéseimet, miszerint az ekkor beözönlő néprétegeket tudnunk kell nevelni, ám ezt belső köreinkben kell elvégeznünk középvezetőink révén. Tehát olyan üzenetekkel operálva, melyek jobban apellálnak egy apolitikus ember számára, meg kell tudnunk szólítani ezeket az embereket, majd mikor már felkeltettük a szimpátiájukat irányunkba, akkor kell elvégeznünk azt a kritikus tanítást, amely valóban hosszantartóan a mi táborunkhoz köti őket.

A narratíva eltolása nem az elvek feladását jelenti, hanem azon programpontok előtérbe juttatását, melyek eddig is szerves részét képezték a nemzeti radikális programnak, ám a változó politikai helyzet szükségszerűvé tette ezek erősebb megjelenítését.

„Ilyenkor az üzenetek gyakorlatiasabbak, a való élethez közelebb állókká válnak, avagy megváltozik (és nem háttérbe szorul!) a világnézeti üzenethirdetés fókuszpontja, erősebben összpontosítva a belső fórumokra. Innentől kezdve a mozgalom nem a világnézetét hirdeti kifelé, hanem a programját. A világnézet azonban nem szűnik meg kifejteni a hatását, sőt ilyenkor van rá a legnagyobb szükség, hiszen olyan emberek érkeznek a táborba, akiket helyi szinteken „ki kell tudni nevelni”, el kell tudni mélyíteni a nemzeti radikális gondolatban. Akkor végzünk jó munkát, ha érezhetően tapasztaljuk azt, hogy minél szélesebb néptömegek veszik át úgy a mozgalom alapelveit, hogy a mozgalom esetleges meggyengülése, politikai megsemmisülése után is ezen a talajon maradnak.” – Részlet a Nemzeti radikális politika fejlődési szakaszai c. írásomból.

Tehát a gyakorlati, az emberek mindennapi életébe vágó programok hirdetéséről van szó, melyek, csak ismételni tudom magam, eddig is jelen voltak a mozgalomban, csupán nem ezeken volt a hangsúly. Ez csupán a politikai cselekvés egy részletét, a politikai kommunikációt befolyásolja. A világnézeti tanítást nem az utcán, nem egy szórólapon, még csak nem is egy választási kampány közben fogjuk elvégezni, hanem publicisztikák, előadások és ne adj’ isten, könyvek formájában.

Doktor Faust külön gondolatmenetet szentelt a valódi hatalom lényegének, melyben nincs köztünk feltétlen ellenvetés, mindenesetre reflektálnék, kiegészíteném a leírtakat.

A politikai hatalom megszerzése önmagában nem biztosítja a győzelmet. Ahogy látjuk, a Fidesz is hatalmon van immár 15 éve egyhuzamban, mégsem mondhatjuk azt, hogy győzött, amennyiben megvizsgáljuk a kultúra területét. Ugyanis a valódi hatalom a kultúrán nyugszik, avagy az emberek gondolkodásának formálásán. Az újbaloldal ezt még 1968-ban (vagy ha visszább megyünk, akkor Olaszországban Antonio Gramsci kommunista teoretikus révén már az 1930-as években) belátta, és a gazdasági küzdelemről a kulturális küzdelemre helyezte át a hangsúlyt. Ez azt eredményezte, hogy az egyetemeket meghódítva a felnövekvő generációk mind-mind baloldali-liberális szellemben nevelkedtek, mely az értelmiségi pálya totális leuralását eredményezte. Minden mű, amely ilyen emberek hatására készült, burkoltan a kulturális értékek megváltoztatásához vezettek, ezért olyan deviáns a világunk, amilyen ma.

Magyarországon kissé más volt a helyzet, hiszen itt inkább arról van szó, hogy a rendszerváltás utáni időszakban nem ment végbe a kultúrintézmények visszafoglalása, amely azt meghagyta a baloldal játékterének. Ha van valami, amely valóban a Fidesz legnagyobb szégyene, és megérdemeltté tenné a bukását, az ennek az elmulasztása.

A dilemma abból adódik, hogy mi, nemzeti radikálisok abból tudunk főzni, amink van. Igenis kívánatos lenne a kulturális térben a minél nagyobb térnyerés, ám ehhez sem az erőnk, sem az alapunk nincs meg. Amíg más lehetőség nem adott, amelynek megteremtésén egyértelműen önmagunknak kell dolgoznunk, addig nem tehetünk máshogy. Minthogy azonban ez egy igen égető kérdés, így egy lehetséges módszerről a jövőben egy publicisztika formájában kívánok még értekezni.

Egy másik aspektus, hogy igenis szüksége van a nemzeti radikalizmusnak az államhatalomra, melyre úgy kell tekintenünk, mint az erőnket megtöbbszöröző fegyverre. Időről időre felvetődik, hogy nem is érdemes részt venni a választásokon és politikai pártot csinálni, ám a gyakorlat azt mutatja a rendszerváltás óta, hogy egy erős nemzeti radikális párt erősebb tábort eredményez a civil vonalon is, hiszen így a kettő erősíteni tudja egymást, azok szerves részei a politikai fejlődésnek. Minthogy a rendszerváltás óta a közelébe sem kerültünk az államhatalomnak, így nem tudhatjuk mit hoz egy ilyen helyzet, ám azt, hogy mit kell tegyünk, ha egyszer odajutunk, elméletileg meg kell alapozzunk előzetesen.

Lehetőségeink tükrében jelenleg az egyetlen járható út a politikai küzdelem, melyben egy politikai párt megerősítése a cél. Ezt a célt úgy kell végigvinnünk, hogy a valós értékek ne sérüljenek, ám a fejlődésünk mércéje mindig az lesz, mennyi új embert tudunk nemcsak megnyerni, de megtartani is az ügynek. A mennyiség azonban sosem kerülhet a minőség felé, így nemcsak a méretbeli növekedés a cél, hanem az, hogy a különféle módszerekkel megszerzett támogatók minőségileg is olyan értéket képviselhessenek, mely értékek hosszútávon el tudják hozni a teljes társadalmi átalakulást. Ezt a munkát csak a saját táborunkon belül tudjuk elvégezni.

Korábban írtuk: A szélsőjobboldaliság dicsérete - válasz Dér Dánielnek

Kapcsolódó: A nemzeti radikalizmus 35 évi szellemi teljesítményéről röviden