A legendás pénzügyi katasztrófa – a mostani krízishez hasonlóan – nem egyenletes ütemben szakadt az országra. − A háború miatt visszaesett a termelés, áruhiány állt elő, az állam a termelés és a fogyasztás után is kevesebb adóbevételhez jutott, mint amennyi a működéséhez szükséges volt. Ezért a kiadásokhoz fedezet nélküli pénz kibocsátásával igyekezett megteremteni a forrásokat, a pénz mögött azonban egyre kevesebb áru állt, és ez a tény megemelte az árakat. Előbb lassan, majd egyre gyorsabban kezdett romlani a pénz. A forgalomban lévő bankjegyek mennyisége 1944 végére a háború előtti érték 26-szorosára növekedett, 1945-ben pedig egy év alatt 62-szeresére – olvashatjuk a Magyar Távirati Iroda összefoglalójában.

A nemzetgazdaság pénzügyi vezetői érezték a veszélyt, és késleltető intézkedéseket hoztak. Ilyen volt 1945-ben a bankjegydézsma, vagyis egy-egy címletet úgy érvényesítettek, hogy értékének háromszorosába kerülő bélyeget ragasztottak rá. (Természetesen így egy-egy árucikk ára a korábbinak a négyszeresére nőtt.) Aztán már ez sem segített. 1946 januárjában bevezették az adópengőt: ez kezdetben csak egy viszonyszám volt, amelyet egy meghatározott fogyasztói kosár figyelembevételével az áremelkedésekből számítottak ki. Az adót adópengőben rótták ki, de pengőben kellett megfizetni a pénzromlás mértéknek megfelelően. Ha valamely jövedelem után száz forint adópengőnyi adót vetettek ki, és az index 2 volt, akkor 200 pengő adót kellett megfizetni, ha 10, akkor 1000-et. Az adóbevételek növekedni kezdtek. Aztán később ez a rendszer felborult, az adópengő májusra fizetőeszközként is felváltotta a pengőt. Így most már az inflálódott tovább.

A kezdetben lassú infláció – amelyhez hasonló lejátszódott az első világháború után is (ennek éppen a pengő bevezetése vetett véget 1926-ban) – később egyre gyorsult, 1946 nyarára már exponenciálisan nőtt. Így előbb bevezették a milpengőt, majd a bilpengőt vagy B. pengőt. Ez azt jelentette, hogy a fizetőeszköz egysége egymillió, illetve egybillió pengő lett. Júniusban hozták forgalomba a világ legnagyobb névleges értékű papírpénzét, a százmillió billió (10 a huszadik hatványon) pengős bankjegyet. Erre még rádobtak egy lapáttal, kinyomtatták, de már nem hozták forgalomba az egymilliárd billió értékű, azaz ezer trilliósat (10 a huszonegyediken).

Mondani sem kell, hogy ez a példátlan pénzromlás összezilálta a még meglévő gazdasági életet is. A gyorsuló infláción élcelődtek a vicclapok, karikatúrán örökítve meg, hogy a kereskedő óránként nyúl be a kirakatba, és az árcédulán áthúzza a számot, majd a kétszeresét írja rá. Kabarémonológban mondatonként szerepelt a zsír újabb és újabb, egyre nagyobb összegű kilónkénti ára. S a végső mondat közben is ugrott egyet, hiszen a monológ így fejeződött be: „Bizony, tavaly még senki sem gondolta, hogy manapság százezer pengőre emelkedik a kiló zsír ára, mert ma már ennyibe kerül fél kiló zsír.”

Aztán hamar az emberek arcára fagyott a mosoly. A bérből és fizetésből élők, közülük is leginkább a közszféra dolgozói „szívták meg” a legjobban. Míg az ipari üzemek legalább saját termékeikkel fizethették ki dolgozóikat, akik aztán elcserélhették őket más üzemek termékeire, a tanárok, tisztviselők egyre romló pénzben kapták meg a fizetésüket. Legkevésbé a vidék népét érintette az infláció, hiszen akkoriban falun a petróleumon, a gyufán és a són kívül minden élelmiszert megtermeltek, még vásznat is szőttek. Virágzásnak indult a cserekereskedelem, élelmiszert adtak iparcikkért, később aranyért is, hiszen azt nem lehetett megenni.

A falusiak városra, a városiak falura utaztak, a zsúfoltság miatt gyakran a vonat tetején, hogy kicseréljék árucikkeiket. Az éhező városi lakosság kénytelen volt különböző értéktárgyaiért a vidékről érkező batyuzóktól élelmiszert vásárolni. Sokan lerongyolódtak, lyukas cipőben, éhesen jártak be fűtetlen, betört ablakú munkahelyükre.

A Jász-Nagykun-Szolnok megyei levéltárban a hónap dokumentumaként mutatta be Csöngei Attila levéltáros az inflációs pengő már említett papírpénzeit és a korabeli szolnoki újság cikkeit, amelyek az infláció hatásairól szóltak. A Tiszavidék egyik riportja érzékletes példával szemléltette az állami segítségben reménykedő hivatalnokok keserű tapasztalatait: „Szívszorongva vártunk – teltek a napok,… egy hét... tíz nap és így tovább. Eredmény: kettőmilliárd segély kiutalása – egy doboz cipőpaszta ára, az oly sok reménységgel, bizakodással várt komoly fizetésrendezés helyett.”

Mellesleg a Tiszavidék című lap árainak alakulása maga is jól tükrözte a helyzetet. A lap 1945. augusztus 14-én 3 pengőbe került, de például 1946. június 2-án 100 millió pengőt, négy nappal később, június 6-án pedig már 300 millió pengőt kellett fizetni egy újságpéldányért. És ez az ár is tovább növekedett.

Az inflációt azonban az a gazdasági „ág” is megszenvedte, amelynek bevétele érdekében a bankóprést működtették. Például Jász-Nagykun-Szolnok vármegye adóbevételei az 1946. áprilisi 414 milliárdról májusra 20 billió, azaz húszezermilliárd pengőre duzzadtak, de ez az összeg abban a hónapban még a pénzügy-igazgatóság személyi kiadásait sem fedezte. Válságban a „rablóipar”.

Nem véletlen, hogy az árrobbanás-sorozat a közbiztonságot is lerontotta. Mivel szinte értelmetlenné vált a rablók obligát felszólítása: „Pénzt vagy életet!”, olyan új elkövetési módok ütötték fel a fejüket, mint a vetkőztetés. A rablót – korabeli meghonosodott elnevezésével: vetkőztetőt – nem érdekelte áldozatának pénztárcája, ellenben többi ruhadarabja nagyon is: levetésükre és átadásukra kényszerítette azokat, akik útjába kerültek. Sokszor fosztották ki a vonatokon – sokszor a vonat tetején – csereberére utazó embereket is.

A gazdasági élet vezetőinek első számú célja volt az infláció megfékezése, amely csakis új pénz megteremtésével sikerülhetett. 1946. augusztus 1-jén jött ki az új fizetőeszköz, a forint. Egy forint 400 000 000 000 000 000 000 000 000 000 (négyszázezer-quadrillió) pengővel lett egyenlő.
Az új pénzben meghatározott bérek a háború előtti reálkeresetek 45-55 százalékát tették ki. Cserébe viszont megszűnt az áruhiány, újra lehetett élelmiszert, iparcikkeket vásárolni a boltokban, és az árak vágtató emelkedése megszűnt. A gazdasági vezetés a forint védelme érdekében mesterségesen előidézett pénzszűkével támogatta a folyamatot: nagyon vigyáztak arra, hogy ne kerüljön a kelleténél több pénz a forgalomba, és igyekeztek hatósági lépésekkel is kordában tartani az árakat. Szigorú börtönbüntetéssel, sőt olykor kivégzéssel fenyegették a spekulánsokat, valutázókat. Az intézkedések eredményeként árukínálat keletkezett, és egyszerre megszűnt az inflációra jellemző féktelen áruvásárlás.

A forintvaluta megszilárdításában a fent említett intézkedések mellett nagy szerepet játszott, hogy részleges fedezetül szolgált a Magyar Nemzeti Bank 30 tonnányi monetáris aranykészlete, amelyet a magyar állam kérésére 1946. augusztus 6-án szállítottak vissza az amerikaiak. (Ez a szállítmány 28,8 tonna – 2663 darab – aranyrúdból, 1,5 tonna különféle aranypénzből és 20 kilogramm aranygranulátumból állt. Az akkori hivatalos árfolyamon számolva 374 millió forintnak vagy 32 millió amerikai dollárnak felelt meg.)

A forintnak megállapították ugyan az aranytartalmát – 1 kilogramm színarany 13 200 forintot ért –, de a lakosság számára már nem adták meg a lehetőséget az esetleges beváltásra, az aranytartalom elsősorban a külföldi fizetőeszközökhöz mért árfolyam kialakításában számított mérvadónak.

(Ötvenentúl)