Pedig a múzeum több millió forintot áldozott arra, hogy televíziókban, rádiókban és a nyomtatott sajtóban hirdetések jelenjenek meg, ún. zsidómentő állampolgárokat keresve. Az eredeti ötlet az lett volna, hogy egy adatbázist hoznak létre, mely későbbi kutatások alapját képezné. Schmidt Mária szakmai inkompetenciáját azonban itt is kiélte: utasítására a beérkező telefonhívásokat elutasították, egy-két emlékező után leálltak az interjúk felvételével, a múzeumban több százan személyesen megjelenteket elküldték, vagy egy semmitmondó kérdőívet töltettek ki velük, amit postai úton kellett visszaküldeni. A „kutatásból” aztán született háromszázvalahány vékony kis dosszié, amelyek ott porosodnak valamelyik asztalán a főigazgató asszonynak. Ami még mindig jobb, mert ha esetleg szúrópróbaszerűen ellenőriznék, hogy vajon igazak-e azok a történetek, amelyeket az emberek előadtak, igencsak meglepődnénk.

Erre a felhívásra ugyanis az jött be és az szolgáltatott adatokat, aki akart. Senki le nem ellenőrizte, hogy ki mit mond. Olyan konfabulált történetet adott elő ott bárki, amilyet csak akart. Ezek szerint „zsidómentésnek” minősült az is, ha valaki vizet adott a szomszéd családnak, „zsidómentésnek” minősült az is, ha valaki visszaadta a visszatérő zsidó kabátját, de „zsidómentés” volt az is, ha valaki a fejét ingatta a deportáltak menete láttán. A lényeg, hogy senkinek eszébe sem jutott, hogy utánajárjon akárcsak egy történetnek is. Magyarán mondva a történészi értéke a Terror Háza Múzeum „adatbázisának” egyenlő nullával. Ugyanez történt azonban az összes többi múzeumi felhívással: kiadták a haveroknak a pénzt a hirdetésekre, majd elzavarták a jelentkezőket, kiállítás megnyitó előtt összekapartak egy-két kriminális, filmészetileg elfogadhatatlan interjút, Kiszely Gábor mély, erősen alkohol- és nikotintartalmú hangján alámondatták, majd hadd szóljon. Szakmaiság, történelmi hűség Schmidt Máriát hidegen hagyta. 

Szokták mondani, hogy „szarból nem lehet várat építeni”, azonban Schmidt Mária ezzel is megpróbálkozott, ugyanis ebből az „adatbázisból” állították össze azokat a neveket, amelyek az Igazak Fala nevezetű, leginkább iskolai büszkeség-falra emlékeztető emlékművön szerepelnek, sok más a Jad Vashemből átvett névvel. Soha senki nem kérdezte meg, hogy vajon azok a nevek, amelyeket a múzeum „szakmai hozzájárulásával” kerültek oda, vajon takarnak-e valós zsidómentést, egyáltalán igaz történetek-e. Ki kell mondjuk, ha megkapargatnánk ezeket a neveket, iszonyú lebőgés lenne belőle. Ezt azonban Schmidt Mária és Pokorni Zoltán nagyon jól tudták, és éppen ezért is csinálták.

Hogy miért? Mert tudták, erőszakkal, engedély nélkül építgetni nem lehet turul-szobrot, ál-zsidómentő szobrot azt igen. Ugyanis senki meg nem kérdezi, hogy az ugyanúgy engedély nélkül épített falat vajon le fogják-e bontani. A fal ugyanis azért van, hogy legyen – dafke, ahogy ők mondják –, és azért van, hogy zavart keltsenek, azaz beetessék a magyarokat. A közvélemény ugyanis úgy tudja, hogy a két alkotást együtt kell kezelni, csakhogy a szocialista-liberális Fővárosi Közgyűlés, a XII. kerületi fideszes vezetés legnagyobb megelégedésére, fű alatt gyorsan átminősítette az Igazak Falát, így míg a Turul-szobor közterületi műalkotásnak minősül, addig az Igazak Fala nem.

Ehhez az ördögi cselhez felhasználták a hatalmat minden formájában kiszolgáló magyar értelmiséget, amelynek talpnyaló művészettörténész rétege nem merte azt mondani, hogy műalkotás az Igazak Fala, és ehelyett, mint „határesetet” jellemezte. A Turul viszont érdekes módon nem lett határeset, és mivel engedély nélkül építették, el kell bontani. 2005-ben egy hét választotta el egymástól a két műalkotás felavatását, de míg az Igazak Falához soha hozzá sem fognak nyúlni, addig majd hagyják, hogy a Turul-szobor körül menjen a felhajtás, hadd állják majd körül hazafiak, azok hadd csapjanak majd össze a rendőrökkel, akik majd védik a szobordöntő brigádot... és ez majd így megy végestelen végig.

Nehogy azt gondoljuk, hogy Pokorni Zoltán és haveri köre azért állíttatta engedély nélkül a Turul-szobrot, mert ők annyira, de annyira mélymagyarok és annyira szeretik a Turult, hogy majd' megvesznek a szobra nélkül. Nem. Állíthatnának maguknak ezerszám kis és nagyméretű turul-szobrokat villáikban, azonban valószínűsítem, hogy ők ezt nem teszik. Beetettek bennünket, bedobták a gumicsontot a Turul-szoborral. Miközben majd ide-oda költöztetik a Turulmadarat, addig ez a nem-közterületi nem-műalkotás továbbra is érintetlen marad, amivel csinálhatunk akármit, de el nem bonthatjuk.