Az alább olvasható írás egy induló vitasorozat első darabja. A következő hetekben jó néhány, a cigányság helyzetével kapcsolatos további cikket - tanulmányt, interjút - közlünk, amelyek reményeink szerint fölkeltik a figyelmet és lehetőségünk nyílik számos, a magyar társadalom egyik legégetőbb kérdésével foglalkozó érdemi szöveg közlésére.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a „romakérdés" a mai magyar társadalom állandósuló és mélyülő válsága, melyet már nem old meg sem az elhallgatás, még kevésbé a mellébeszélés, a hisztéria, és természetesen mit sem segít rajta a türelmetlenség és a rasszizmus. (Ami az idézőjelet illeti: egyrészt a roma lét leginkább a nem romák számára kérdés, nehéz vagy nem nehéz sorsuk a többségi társadalom számára merülhet fel puszta kérdésként. Másrészt: nemigen kedvelem a „romakérdést" egybeírva. Civilizált környezetben magyarkérdésről sem szokás beszélni, a többiről nem is beszélve.) (Kuruc.info: ahogy majd látjuk majd, György előszeretettel hasonlítja össze a cigányság hazai helyzetét a határon túli magyarságéval. Ez közkedvelt hazugság és csúsztatás fajvédőéknél – később többet a témáról.)

      Mindenekelőtt szeretnék amellett érvelni, hogy milyen megfontolások alapján tartom érdemesnek a romák „kérdését" a mai magyar társadalom problémájaként interpretálni, és miért hiszem azt, hogy minden egyéb - a cigányság magára maradását, a nagy társadalomból való kisodródását, kihullását legitimáló, szükségszerűnek elfogadó - álláspont nem pusztán morálisan kezdhető ki, de túl az antihumanizmuson, előbb-utóbb aláássa az amúgy még fennálló társadalmi békét és konszenzust. A cseppet sem formális válasz több - egymással összefüggő - érvből áll, melyeknek eltér a retorikája s részben a logikája is, de mindegyikükben az integratív felvilágosult társadalom vízióját tekintem érvényesnek.

      Kezdjük azzal, hogy a romák magyar állampolgárok, tehát épp olyan jogok illetik meg őket, mint bármely egyéb etnikumhoz tartozó polgártársaikat. (Kuruc.info: György nagy kegyesen elfeledkezik a jogok mellett a kötelességek felemlítéséről.) Mindazok, akik az állampolgárság jogán járó egyenlőség érvét lebecsülik, elsősorban magának a magyar államnak, az állampolgárságnak a fogalmát értékelik le, s ezt feltehetően azok sem akarnák, akiknek egyébként megannyi bajuk van a roma polgártársaikkal. Más kérdés, hogy a magam részéről nem abszolutizálom az állampolgári jogok érvét, hiszen a szolidaritás értelemszerűen nem korlátozódhat erre a körre: a menekülő és az éhező (Kuruc.info: hogy oda ne rohanjak! A cigányok mint éhező, menekülő emberek! Azok a cigányok, akik nem hajlandóak dolgozni, pedig munkalehetőség van mindenhol, bőven! Inkább szarják a purdéket a világra rendületlenül a segílykéért, mert a f*szukkal többet keresnek, mint sokan mások munkával, ahogy azt pl. EBBEN a cikkben is beismerik) embertársunknak nyújtandó kötelező segítség teljesen független attól, hogy a rászoruló hova való. Arról nem beszélve, hogy mi, magyarok, ugyancsak zokon vennénk, ha a szolidaritás köreit nem terjeszthetnénk ki a magyarok - államhatároktól független - csoportjaira. (Kuruc.info: Na tessék, megint pofátlan módon összemossa a (túlnyomó többségében) bűnöző, ingyenélő, here cigányokat a (túlnyomó többségében) dolgos, munkás, nem bűnöző határon túli magyarokkal.) Ám függetlenül attól, hogy az állampolgárság nem minden: a romák esetében nem árt emlékeztetnünk magunkat arra, hogy mindaz a gyakran valóban nehéz anyagi áldozatokat követelő segítség, amit a többségtől, a közösségtől „kapnak", épp úgy evidensen megilleti őket, mint bármely más magyar állampolgárt. (Kuruc.info: azt „felejti el“ ez a féreg, hogy a cigányokat pozitívan diszkriminálják. Csak cigánynak odaítélető ösztöndíj, csak cigánynak odaadott (hogy aztán pár év alatt teljesen tönkretegye) önkoris lakás, csak cigány „vállalkozásnak“ adható vissza nem térítendő hitel – folytassuk? Mindez persze a túlnyomó többségében fehér, dolgozó adófizetők zsebéből.)

      Ugyancsak fontos érvnek tartom, hogy a magyar állampolgár romákat pusztán az absztrakt állampolgársági szolidaritás logikája okán megilleti az emberi jogok csorbítatlan, teljes köre, de túl mindezen, ezek az emberek a mai magyar társadalom és kultúra tevékeny részesei, a kulturális közösség tagjai még akkor is, ha ez a közösség mára egyre inkább felbomlóban van, s a párbeszéd helyét átvette a közöny - és újabban a nyílt megvetés és ellenséges semmibevétel. Holott - s ebben az országban naponta beszélünk a hagyományok szerepéről - a romák nem a társadalmon kívüli lét örökösei csupán, hanem a magyar társadalomban való otthonra lelés, majd az elidegenedés élményének az örökösei is. Igen veszélyesnek tartom, mert akaratlanul is a szegregációt segíti elő, ha újra és újra elfeledkezünk arról, hogy a magyar romáknak ez a hazájuk (Kuruc.info: egy frászt. A cigányoknak semmilyen nemzettudatuk nincs se itt, se sehol máshol. Egy példa. A finn Téli Háború során minden normális finn férfi, fiú felvette a fegyvert, és harcolt a támadó oroszok ellen. A cigányok? Ugyan már, viccelünk? Mind lelépett Svédországba és Norvégiába, faképnél hagyva a fronton harcoló finneket. Persze később visszapofátlankodtak, hogy megint a finn adófizetőkön élősködjenek – és, persze, hogy bűnözzenek ezerrel. Nem hinném, hogy a helyzet nagyon különbözött volna Magyarországon – valszeg a Magyar Királyi Honvédségben is feltűnően kevés cigány szolgált, de majd kijavítanak, ha kell.) Itt élnek (és halnak szégyenteljesen fiatalon), s függetlenül attól, hogy néhányukban felmerült az emigráció gondolata, a nagy társadalom az ő otthonuk is, és közös problémánk, ha a hazájuk szerethetetlen lesz, ha a hazaszeretet számukra csupán absztrakt norma maradhat, és nem érzéki valóság, megélt mindennapi tapasztalat (Kuruc.info: még egyszer: cigány és hazaszeretet egymással összeegyeztethetetlen fogalmak. Lásd a finn példa.). Otthon lenni a világban, látszatra nem oly nagy kívánalom. Kivéve, ha valaki azt tapasztalja, hogy családját a szomszéd immár különösebb következmények nélkül elzavarhatja, ha megverik, és külön étkeztetik az iskolában, kilakoltatják a szüleivel együtt, a rendőr, hajlott korú anyját prostituáltnak nevezvén, letegezi (Kuruc.info: micsoda „bűnök“! „Érdekes“ módon az ellenkező irányú, „kicsit“ fajsúlyosabb bűnökről (terror, lincselés, gyilkosság, rablás, lopás) fajvédőnk egy szót nem szól. Ami pedig a lekurvázást illeti, ne felejtsük el a szlovákiai hivatalos 90%-os cigány-kurvaarányt (lásd EZT), ami nem lehet nagyon különböző a hazai helyzettől). Kivéve, ha valaki szinte soha nem élte át, hogy a „hatóság", az állam adandó alkalommal megvédi jogait, figyelembe veszi méltóságát. Aki nemigen élhette át, hogy ismeretlenekben megbízhat egyszerűen azon az alapon, hogy mindketten otthon vannak, annak a hazához tartozás újra és újra nehéz feladat (Kuruc.info: még egyszer elismételjük: a cigányoknak jelenlegi élőhelyük nem a hazájuk), s nem evidencia. Nem kívánok itt részletesen érvelni amellett, hogy a napnyugat egy sor országában miként alakult ki végül - ahol kialakult - a kisebbségek és a többség (!) kulturális viszonyrendszere, mikor és milyen árat fizetett a mai angol, francia, amerikai társadalom azért, hogy különféle kisebbségeik végül csak otthonra leltek saját hazájukban (Kuruc.info: hazugság, szemenszedett hazugság. A cigányok SOHA nem voltak képesek beilleszkedni sehol - se a franciáknál, se az angoloknál, se az USA-ban. Erről az aprcsócska tényről „elfelejtett“ tudósítani György Péter. Abban persze igaza van, hogy a többi kisebbség (többnyire, kisebb-nagyobb mértékben, kivéve főleg a szintén összeférhetetlen, antikeresztény, antieurópai muzulmánokat) beilleszkedett. De az, hogy „elfeledkezett“ az amerikában egymilliós (tehát meglehetősen jelentős részarányú), az amerikaiak által leggyűlöltebb népcsoport cigányokról, valamit mutat.) Ne felejtsük hát el, ha a roma polgártársak gyakorlatilag soha nem élhetik át az evidens otthonosság személyes élményét, akkor nehezen lesz elvárható tőlük, hogy lojalitást érezzenek, mutassanak és gyakoroljanak kulturális, társadalmi létük mindennapjaiban (Kuruc.info: ki mint veti ágyát, ugye. Csak épp fordított a helyzet. A cigányságnak lett volna alkalma bizonyítani hazafiságát, pl. a finn Téli Háborúban. Nem tették. És ne tessék a 1990-es marosvásárhelyi magyarveréssel és az akkori cigány segítséggel („Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!“) jönni. Elszigetelt eset, ráadásul a tehetős, munkás, beilleszkedett Gábor-cigányoktól, akik egyáltalán nem közösködnek a putriscigányokkal.). A hazaszeretet mindaddig politikai absztrakció marad, amíg nem előzi meg az ismerősség kétségbevonhatatlan bizonyítéka. („Itthon vagyok..." - szól Radnóti egy különösen fontos helyen.)

Márpedig a kisebbség otthonlétéért - ha tetszik, ha nem - mindig a többség felel (Kuruc.info: hol marad az egyéni / kisebbségi felelősség, György?!). Ezt mindannyian jól tudjuk, amikor Erdélyről van szó, s teljes joggal nem felejtjük emlékeztetni rá a román társadalmat. (Kuruc.info: hazudsz, György! A határon túli magyarokat nem LEHET a cigánysághoz viszonyítani, és ezzel „leszerelni“ a „rasszistákat“. Az egyik dolgozik, a másik nem. Az egyik tisztességes életet él, a másik bűnözik. Az egyiket mindenki utálja, a másikat csak egy kisebbség (de semmiképp nem a többség – nézzük csak meg Gheorghe Funar vagy Jan Slota pártjának választási eredményeit). Csak egy példa arra, hogy nem lehet összemosni a két dolgot: a magyarok és a románok között vannak viták, de az közös bennük, hogy utálják a természetesen ott is bűnöző cigányt, mint a szart, és együtt harcolnak ellenük, valamint megvédik egymást, ha kell. Lásd pl. EZT. Ezért pofátlan hazuság az, ha a fajvédők egyenlőségjelet tesznek a határon túli magyarság és a határon belüli cigányok sorsa közé.) Csak éppen a magunk ügyeiben kissé nehezebb ezt felismernünk, bevallanunk, s főként - úgy látom - egyre kínosabb nyilvánosan bevallanunk, hogy a „romakérdés" megoldása a többségi társadalom kezében van (Kuruc.info: hazudsz, mint mindig. Magyarázat fent.). Ha mi nem mutatunk szolidaritást, ha nem teremtjük meg az együttes, a közös élmény megéléséhez szükséges kapaszkodókat, formákat és normákat, akkor ennek a tunyaságnak, folyamatos mulasztásnak egyszerre lesz vesztese magyar és roma.

      De hát miként is lehetne szolidaritást mutatni és gyakorolni egy olyan kisebbség iránt, amelyről a többség vagy roppant keveset tud, vagy nagyobbrészt kínos és gyakran tényleges feszültségekre valló rossz élményei vannak, s csak ritkán és keveseknek jut ki a termékeny és boldog párbeszéd élményéből. Bármilyen szégyenletes, nem lehet nem kimondanunk, és nem lehet nem társadalmi tényként kezelni, hogy a mai magyar társadalom többsége javarészt minimum idegenkedik a cigányoktól, s egyre többen szemlélik őket mind nyíltabb és leplezetlenebb rasszizmussal, gyakran megdöbbentően éles formáit adván megvetésüknek és lenézésüknek. Magyarországon ma, politikai meggyőződéstől függetlenül, szinte mindenki nyilvánosan kifejezésre juttathatja megvetését roma polgártársai iránt. A romák becsülete a mindennapi élet szintjén naponta sérül: a hatóságtól a kabaréig ki-ki jogosultnak érzi magát, hogy kárukra viccelődjön. A roma állampolgárok számára máshol húzódik a méltóság jogának garantálása, mint a valamiként a többséghez tartozók számára (Kuruc.info: megint csak a fránya jogok.. ohne kötelességek). Ha hazánkban valaki nyíltan antiszemita, akkor ő komoly politikai kockázatot vállal: szélsőjobboldalinak lenni, a MIÉP-hez csatlakozni könnyen kulturális megvetéssel járhat. A romák ellenben szabad prédának tűnnek.

      Miként alakult ez így, kit és milyen felelősség terhel; attól tartok, a kérdésre cseppet sem könnyű és nem evidens a válasz. Az én - remélem, hogy vitára érdemes - tételem értelmében három, egymással összefüggő csoport normarendszerét terheli különösen nagy felelősség. A politikusokról, az értelmiségiekről és a médiáról van szó. E három, részben azonos személyekből álló, de eltérő irányultságú társadalmi csoport és intézmény feletti kontrollal rendelkező kisközösségek mára szinte riasztóan megbonthatatlan összjátékáról, amelynek lényege a szolidaritás megtagadása és a felelősség folyamatos áthárítása.

      A politikusok úgy tudják, hogy a roma állampolgárok nyílt támogatása, azaz a becsületes és végiggondolt antirasszista politika komoly kockázatot jelent a szavazatszerzésben, ezért aztán a rendszerváltozás óta nem volt olyan kormány, amely tényleges elkötelezettségről tett volna tanúbizonyságot. A romák talán még soha nem érezhették, hogy akármint is, de fontosak lennének egy-egy pártnak (Kuruc.info: aha, persze. Az ingyengulyás? A pofátlanm SZDSZ-es cigányszavazat-vásárlás, a cigányok százasával SZDSZ-be léptetése?). Csak remélni tudom, hogy az új köztársasági elnök hű marad első nyilatkozatainak szelleméhez, s ténylegesen kihasználja a pártok feletti politikai szerepéből adódó lehetőségeit, és a mára már különösen fontos, szimbolikus reprezentáció szintjén tesz valamit a romákért. Ha a köztársaság első polgára a romákról polgártársaiként beszél - az mégis jelent valamit. Jelenthet valamit - a számukra is. De - ettől a reménytől függetlenül - a politikai elit egésze, országos szinttől az önkormányzatokig, egyet akar: nem hallani és nem tudni erről a kérdésről. Foglalkozzon azzal más. Kivételt a Belügyminisztérium jelent, amely minden kormány alatt szívesen kiveszi a részét a romák kriminalizálásának nemtelen programjából. (Kuruc.info: persze, ártatlan báránykák a romák, csak rájukfogják, hogy bűnöznek.)

      Ami a liberális és konzervatív magyar értelmiséget illeti, nem sok jelét láthattuk a szolidáris gesztusok sorozatának, de ami még kínosabb, sokkal inkább az elemi érdeklődés hiányával vádolhatjuk magunkat, mintsem épp valamiféle cigányromantikával együtt járó, akár álságos cselekvési lázzal. Enyhén szólva: antirasszistának lenni nem különösképp nagy szám, a romák nemigen vannak divatban, és senki sem gondolhatja, hogy a Fekete Vonat és az Ando Drom koncertjein megjelenő pár száz (!) értelmiségi bármiféle kollektív élmény vagy szolidaritás megjelenítésére lenne képes. Az Amaro Drom, melyet megrendítő heroizmussal szerkeszt Kerényi György, gyakorlatilag senkinek sem a lapja, s a magam részéről roppant álságos érvnek tartom, hogy olvassák azt a cigányok. (Már akkor, ha - ugye - tudnak olvasni.) Holott ma gyakorlatilag ez az egyetlen nyomtatott, értelmiségieknek is szóló, olvasható szemle, amelyből nyomon követhető, hogyan alakult ki, hogyan mélyült el a válság. Az értelmiségiek közönye mélyén nyilván rengeteg bizonytalanság van, s feltehető, hogy szerepet játszhat benne a roma és a „primitív" közötti egyenlőségtétel elterjedése, amely nézeteket leginkább a média segíti - nem pusztán fennmaradni, de folyamatosan újraszületni. A pszichoanalitikusok hamar ránk szólnának: ugyan, vegyétek észre, hogy a romákra pillantva önmagatok vélt alantas énjét ismeritek fel, s ezzel aztán meg is teremtitek. S van is valami igazság abban, hogy a hisztérikus cigánygyűlölet alkalmanként nem magyarázható mással, mint az önazonosságában bizonytalan ember tükörképtől való rettegésével. A cigány - a mai magyar média és politikai kultúra nyelvén - egyre gyakrabban nem egyebet jelent, mint a kiszolgáltatott és ugyanakkor agresszív kívülálló rémképét. Talán itt lenne az idő észrevenni, hogy ezt a képet éppúgy nem ők konstruálják, amint általában a bűnbakká tett kisebbségek sem rendelkeznek soha azokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel a szorongással teli többség felruházza őket. (Kuruc.info: pofátlan hazuság! Példa: a sikeres államok, amelyekben szintúgy utálják a cigányokat! Mi panaszra lenne oka egy, az ott általános jólétben élő finn vagy amerikai embernek? Van annak oka, hogy a cigányok messze a leggyűlöltebb kisebbség mindkét országban.  Míg ott sem fenékig tejfel az élet, mind a finnekre, mind az amerikaiakra jellemző, hogy hihetetlen hazaszerető, büszke a hazájára, és pragmatikus. Azaz: nem pazarolja az energiáját, idejét  hülyeségekre – például mások alaptalan utálatára. Ezt bizonyítja az is, hogy a finnek beintettek Hitlernek, amikor az benyújtotta „kérelmét“ Finnország zsidóira. Ha a finnek valóban rasszisták lettek volna (azaz: a cigányokon kívül minden más kisebbséget is utáltak volna), kapva kaptak volna az alkalmon, hogy megszabadulhatnak a zsidóktól. Nem tették ezt – és ez is azt bizonyítja, hogy nem elvakult, hanem „pragmatikus“ „rasszisták“, csak azokat utálják, akik ezerszeresen rászolgáltak arra.) Lásd: magyarok Romániában, horvátok Szerbiában stb. (Kuruc.info: Megint a szokott fajvédő hazugság.) A sor a végtelenségig folytatható. Általában elmondhatjuk, hogy egy-egy kisebbség társadalmi képét sokkal kevésbé befolyásolja az adott csoport „teljesítménye", mint az adott többség állapota, sikeressége vagy éppen frusztráltsága. Hazánkban sincs ez másképp, a romák társadalmi valóságának és a média és politika által létrehozott cigányfogalomnak és -képnek egyre kevesebb köze van egymáshoz.

      Mindez nem kis részt függ össze a média társadalmi felelősségtudatának szomorú állapotával. A mai magyar média átlagteljesítménye romaügyben ugyanis nem pusztán etikailag kifogásolható, de a mára általánossá vált gyakorlat egyre nehezebben indokolható a józan ész érveivel. A roma polgártársak egyre gyakrabban mint társadalmon kívül élő, jogokkal nem rendelkező, pusztán terhet jelentő primitív ösztönlények (Kuruc.info: miért, nincs így? Minek másnak nevezhető az a fehérjehalmaz, mint ösztönlénynek, aki több ezer évvel ezelőtti szokásokkal – pl. vérbosszú intézménye - bír? Aki minden további nélkül meggyilkol, meglincsel embereket?) jelennek meg a televíziókban és a rádiókban.  A megvetés és a primitívként való bemutatás formái pusztán a szerkesztők életkorától, egyéni ízlésétől függ. Azonban a szenvtelen yuppie Fókuszban éppúgy az extremitás példázataiként állnak előttünk ezek az emberek, mint az izzó indulataival, magyarázhatatlan cigányellenességével nem boldoguló Franka Tibornak a Vasárnapi újságban elhangzó kommentárjaiban. Ennek az embernek a teljesítménye egyébként tényleg a magyar újságírás legsötétebb korszakait idézi mind retorikájában, mind hevült őrjöngésében. Közszolgálati rádióban ezt a hangot megengedni valójában a rasszizmus bátorítása. A lényeg azonban újra és újra az, hogy a roma polgárok reprezentációja a kuriózumok szintjén mutatja be társaink nehéz életét. Így járt legutóbb a Napló stábja is, amely ugyancsak a kolonialista részvéttelenség és idegenkedés már-már kalandosnak szánt képeit közvetítette az emigrációba induló romákról. (Kuruc.info: György a zámolyi „menekültekről“ beszél, és, ahogy szokott, vastagon hazudik. Először is, milyen részvétet kellett volna érezni, ébreszteni bűnözők, gyilkosok iránt? Másodszor, az „emigráció“ szó valahogy nem illik össze velük. Ezzel is összemossa a zámolyi gyilkos bűnbandát a „rendes“ emigránsokkal. Ahogy teszi a határon túli magyarokkal is.)

      Azt írtam fentebb: a romák társaink - és nem véletlenül. A média felelőssége ez ügyben - minimum - megérne egy-két nyilvános vitát. Az extremitás, a kuriozitás reprezentációja ugyanis beláthatatlan következményekkel jár. Ha a roma polgártársak folyamatosan társadalmon kívüli ösztönlényekként kerülnek elénk, büszkeségüktől megfosztott, elviselhetetlen nyomorukban (Kuruc.info: nem kéne kocsmára, játékgépekre, plazmatévére, legújabb kocsikra költeni a segílykét, az adófizetők pénzéből ingyen kapott önkoris lakás nyílászáróit, a rablásból, rablógyilkosságból, „színesfémezésből“ származó bevételt! Miért van az, hogy a fehérek sokszor lényegesen kevesebb bevételből simán megélnek? Hogy lehet az, hogy még minimálbérért dolgozó fehérek se hisztiznek azért, mert nincs pénzük, és ostromolják a polgármesteri hivatalt segílykéért? Hogy lehet az, hogy a cigány csak röhög, ha minimálbéres munkát ajánlanak neki, miközben a fehér elfogadja azt, ha nincs jobb, és nem az adófizetőkön élősködik??? Ezen el kéne gondolkoznia, György!) hisztérikusan viselkedő, segélyért kuncsorgó ingyenélőkként, akkor mindez könnyen oda vezethet, hogy azokban, akiknek vagy nincs élő kapcsolatuk romákkal, vagy ellenkezőleg, számtalan rossz tapasztalatuk van, akiknek ez a kérdés élő és eleven probléma, egyre könynyebben kialakul a felelősség elhárításának, a lemondásnak és az idegenségélmény megteremtésének gyakorlata. Lássuk be, a média, ha jó, akkor - mint azt egy nagy amerikai szociofotográfus tanította - isten kémje, azaz képes arra, hogy emberek között szolidaritást ébresszen, kulturális különbözőségeket értelmesen artikuláljon és lefordítson, hidakat teremtsen ott, ahol ma az extrémként való bemutatás csak az idegenélmény folyamatos visszaigazolását eredményezi. A mai magyar média romaügyben mutatott teljesítménye elsősorban azért zavarbaejtő, mert e témakörben olyan médiamunkások is semmibe veszik az emberi méltóságot, akik bármely egyéb kisebbség védelméért bármikor szót emelnek. (Kuruc.info: György természetesen mélyen hallgat arról a tényről, hogy – néhány, nagyon ritka, olyan kivételtől eltekintve, amikor amúgy fajvédő médiumban hoznak le korrekt cikket (lásd pl. EZT és EZT) – a magyarországi médiumok döntő többsége pozitívan diszkriminálja a cigányokat. Lásd például az ezt beismerő, ITT található Bárdos András-interjút – tanulságos!)

      E három tényező, a politikusok tehetetlensége, az értelmiségiek közönye és az a tény, hogy a mai magyar média (Kuruc.info: nagyon kis része – nem is nagyon van a kuruc.info-n kívül semmilyen más, a cigányokról igazat író, az elhallgatott külföldi cigánybűnözési tényeket cenzúrázatlanul bemutató médium) inkább a voyeur kegyetlenségével kezeli a romákat, mintsem az etikai minimumról tudomást vevő humánum képeit alkotná meg, nos, ez a három egymással összefüggő ok arra vezetett, hogy a „romakérdés" praktikusan már nem a mai magyar társadalom válságának kérdéseként tűnik elénk. Ma már nemcsak azért kell szót emelni, hogy a roma etnikum társadalmi és szociális elnyomorodásának, valamint a polgárjogi önreprezentációs intézmények hiányának egyre magyarázhatatlanabb kérdését így vagy úgy bárki meg akarja oldani - nem mintha ezt a kérdést egyben és egyszerre meg lehetne oldani -, hanem ott tartunk, hogy azért kell szót emelnünk, hogy ezeket a kérdéseket továbbra is a mai magyar társadalom problémájaként tarthassuk számon. Amikor a kettéváló magyar társadalomról beszélünk, amikor a rendszerváltás győzteseit és veszteseit soroljuk, akkor szeretünk elfeledkezni arról, hogy a roma közösség szinte teljes egészében a vesztesek oldalára került. Ám a társadalmi létük ezzel nem szűnt meg, amint egy pillanatig sem szüneteltethető a velük kapcsolatos politikai és állampolgári felelősség sem.

      Senki nem hiheti komolyan, hogy ez a kérdés rá nem tartozik. Most már nem arról van szó, hogy időnként itt-ott különféle roma konfliktusoknak vagyunk tanúi. Az elmúlt hónapok után fel kell ismernünk, hogy a Zámolytól a Várna utcáig tartó sor minden eseménye egymással szorosan összefügg. Egyszerűen szólván: a többségi társadalom nem egy csoportjának elege lett a romákból, és sem az értelmiség, sem a politika, sem a média nem viselkedik azzal a morális felelősséggel, amelyet egyébként tanúsítania kell. Tudniillik nem lehet elvárni, hogy az egyébként gazdasági szempontból javarészt ugyancsak elesett többség szolidaritást mutasson akkor, amikor a társadalmi elit nemhogy nem gyakorolja azt, hanem ami még fontosabb, naponta gúny és nevetség tárgyává teszi őket. Felteszem, itt az idő, hogy legalább a romakérdésben az értelmiségi, a politikai és a médiaelit egy új, civilizatorikus szövetséget kössön egymással. (E gondolat jegyében hívnám föl a figyelmet a Népszava nemrégiben közölt, valóban lényeges, valóban érdemi írásaira.) Ennek a civilizatorikus szövetségnek az alapja mindenekelőtt a gyűlöletet és megvetést keltő hangok és képek radikális száműzése a mai magyar médiából, illetve értelmiségi közbeszédből (Kuruc.info: rég száműzték őket. Lásd a fent említett Bárdos-interjú). A mai magyar társadalomban immár olyan nyílt és korlátozatlan a romák iránti megvetés, hogy ha a média e tekintetben radikális fordulatot hajtana végre, annak figyelemfelkeltő hatása - ha nem is jelentené ugyan a kérdés megoldását, de - mindenképp jelzésértékű lenne. Azt mutatná, hogy immáron a társadalmi piramis tetején élőknek is elegük van ebből a hangból, a civilizálatlanságnak és a megvetésnek a napi, nyílt ismételgetéséből. Ugyancsak elkerülhetetlen, hogy az értelmiség - akár liberális, konzervatív, polgári, vallásos vagy ateista - végre tekintse feladatának a romákat illető megvetés megtorlását. Megtorlást említettem, és nem véletlenül. Ezeken a hasábokon bizony nem kevesebbet javaslok, mint hogy illesse a roma polgártársainkat megvető hangot ugyanaz a közfigyelem és megvetés, ami kijár az antiszemitáknak, ami kijár a magyar kisebbséget méltatlanul szorongató Funarnak, bármely szerb vagy román sovinisztának. (Kuruc.info: már megint ez a pofátlan fajvédő hazugság... Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a világon semmi közös nincs a cigányságban és a határon túli magyarságban. Természetesen ez nem tántorítja el a fajvédőket attól, hogy ezzel a mélységesen hazug panellal operáljanak.)

      Végezetül, nyilván, azt remélem, ha a médiabeli és az értelmiségi normák valamiként megváltoznak, az megkönnyítené a politika számára - a liberális, a baloldali, de a jelenlegi kormánypártok számára is -, hogy végre ne pusztán kényszeredett, kínos szorongással beszéljen a romákról, hanem megfelelő intézkedések segítségével ugyanazt a méltóságot és büszkeséget biztosítsa számukra, amelyet a mai magyar társadalom számára igyekszik nyújtani önbecsülésének visszaszerzése érdekében.

      Meglehet, mindez naivitás. Lehet azt mondani, hogy a rasszizmusnak társadalomtörténeti gyökerei vannak, s a józan ész és a humanitás ezúttal sem lesz gyógyír. Azt is megértem, hogy pusztán és önmagában véve a leírt mondat, a kimondott szó nem megoldás, s főként nem helyettesíti a milliárdokat igénylő különféle programokat. (Kuruc.info: Hát igen, a szokásos duma: több pízt a cigányoknak! György, ne hazudj! Mindenki jól tudja, hogy semmi értelme a cigányoknak egy fillért sem jutattni, mert csak elszórják a kocsmára, a játékgépekre, a plazmatévére. A cigányságot pusztán pénzzel (és jóakarattal) nem lehet felemelni, ahogy az Finnországban is kiderült, ahol tényleg kegyetlen sok pénzt pumpáltak a cigányságba az elmúlt 40 évben! Lásd ebben a témában EZT) De tisztában kell lennünk azzal, hogy akkor és csak akkor lehet politikai akarat ilyen programok beindítására, ha végre belátjuk mindahányan, hogy a „romakérdés" a rendszerváltás utáni magyar társadalom legnagyobb válságát jelenti.