1940 augusztusában már majdnem kereken egy éve tombolt a második világháború, s ha eddig aktív félként nem is csöppentünk bele, a formálódó Új Európa övezte kezdeti nyugtalanság a Kárpát-medencét és annak népeit sem kerülhette el. A tengelyhatalmak zászlóshajói, így Németország és Olaszország számára elemi érdek volt, hogy Európa nemzetei vitás kérdéseiket mihamarabb és lehetőség szerint igazságosan, harci cselekmények nélkül tudják rendezni. A folyamatos ellenségeskedés nehezítette a Német Birodalom helytállását a nyugati fronton, valamint lehetetlenné tette egy Szovjetunió elleni lehetséges hadjárat megkezdését. Egy ilyen megoldandó gócpont volt a magyar-román kérdés is, amely országok között már hónapokkal a döntés előtt is komoly mozgósításokra került sor előbb román, aztán pedig magyar részről, s amelyek rendre fegyveres határincidensekbe torkolltak.

Az 1940-es év nem a legsikeresebb volt, amit Románia maga mögött tudhatott. Június 28-án ugyanis megszűnt „Nagy Románia álma”, hiszen a Szovjetunió korábbi követeléseinek eleget téve nemes egyszerűséggel bevonult a régóta óhajtott Besszarábiába, amely egyrészt csökkentette Románia nemzetközi „értékét”, ezzel párhuzamosan pedig növelte a román frusztrációt, amelyet hogy, hogy nem, a hatalmas Szovjetunió helyett elsősorban inkább rajtunk kívántak levezetni (négy évvel később, mikor álnok módon átálltak a Szovjetunió oldalára, Besszarábia elvesztésébe lényegében bele is törődtek, amit így feláldoztak a szovjet oltárán). Így még a Besszarábiában történtekkel egy időben általános mozgósítást vezettek be, amelyre természetesen a magyarok is komoly mozgósítással feleltek. Itt jegyeznénk meg zárójelben azt az érdekességet, hogy Besszarábia elfoglalása előtt a szovjet kormány felajánlotta Magyarországnak, hogy közösen lépjenek fel Románia ellen, követeléseiket megfogalmazva. A magyar fél ezt bölcsen el is utasította, ellenben az, hogy egy szintén vesztes háború lezárása után nyomott volna-e valamit a latban, hogy Észak-Erdélyt nem a bécsi döntés, hanem a szovjettel való lehetséges paktum megkötése nyomán foglaltuk volna el, már sosem derül ki.

Romániának nem csak Észak-Erdélyt és Besszarábiát kellett átadnia két másik államnak, hanem hasonlóan jártak Dél-Dobrudzsával is, amelyet a bolgárok szereztek meg a tengely jóváhagyásával. A történelem során a területnek rendkívül hányatott sorsa volt, számunkra ebből most annyi érdekes, hogy a második világháború lezárását követően Dél-Dobrudzsa bolgár terület maradhatott, annak ellenére, hogy Bulgária a tengelyhatalmak oldalán harcolt a világháborúban. Észak-Erdély esetében viszont elképzelhetetlen volt, hogy Magyarország része maradjon. A Romániától elvett területek közül természetesen az előbb említett Besszarábia is szovjet fennhatóság alatt maradt, így egyedül nekünk kellett „visszaszolgáltatni” a korábban jogerősen nekünk ítélt területeket.

A második bécsi döntés során Hitlerék igyekeztek minél igazságosabb határkorrekciót hozni, hogy a két fél még csak véletlenül se essen egymásnak. A revíziót természetesen mindenki kitörő örömmel fogadta Magyarországon, az Észak-Erdélyben élő magyarsággal egyetemben. Sok egyéb mellett olyan történelmi városaink tértek vissza, mint a partiumi Nagyvárad vagy éppen Kolozsvár. Dél-Erdély kérdése természetesen még nyitva maradt, amiről a Horthy-korszakban regnáló politikai elit sosem mondott le, de a világháború sodrásában ezek a vágyálmok mindvégig azok is maradtak. A siker ellenére már akkor voltak olyan hangok, akik a gyarapodás mellett az egyre növekvő német befolyástól rettegtek. Ők jellemzően az örömben is az ürmöt keresték, pusztán azért, mert a tengelyhatalmak döntőbírái ratifikálták a határkorrekciót, legnagyobb részük pedig vagy szociáldemokraták voltak, vagy pedig a Bethlen-féle „mérsékelt elithez” tartoztak. Hogy egy ilyen szintű, már-már euforikus örömet mégis hogyan mérgezhetett meg esetükben a nemzetiszocializmustól való alaptalan rettegésük, külön írást érdemelne, mindenesetre Erdély önerőből, mindenkitől független visszavétele – amit a politikai elitből is támogattak páran – valóban a lázálom kategóriába sorolandó.

A második bécsi döntés egyaránt volt Magyarország belpolitikai és külpolitikai sikere, továbbá rávilágított, hogy Adolf Hitler és Benito Mussolini felelős vezetői Európának és a korábbi antanttal ellentétben nem a békétlenség, hanem a népek közötti megegyezés a céljuk. Jelen sorok írója szerint Magyarország a bécsi döntésektől teljesen függetlenül is Németország vonzáskörzetébe került volna, melynek nemes egyszerűséggel földrajzi, politikai és történelmi okai egyaránt vannak. A határkorrekciót követően nem sokkal később belesodródtunk ugyan a világháborúba, de itt Hitler aligha a „számlát nyújtotta be” a magyarság felé, egyszerűen csak a közös cél (a bolsevizmus megdöntése) és az „aki velünk eszik, az főzzön is velünk” ősi bölcsesség munkálkodott.

A hazatért területeket a honvédségünk szeptembertől vehette birtokba, amely nem volt veszélytelen vállalkozás. Ezen a ponton – zárásként – érdemes segítségül hívnunk Marschalkó Lajost, aki a Vörös vihar című kötetében – egészen pontosan az Édes Erdély, itt vagyunk! című fejezetben – tűpontos leírást ad a bevonulásról, illetve egy jelenségről – a Horthy családról – hazánk belpolitikájának csillagos egén. Marschalkó soraihoz ezúttal nem fűzök kommentárt, talán egy másik írásban.

Ábrahám Barnabás – Kuruc. info