Szükségesnek érzek néhány gondolatot hozzáfűzni a „mai nap híréhez”, miszerint Sulyok Tamás köztársasági elnök aláírta az Alaptörvény 17. módosítását, amellyel gyakorlatilag letette a „fegyvert” Magyar Péter lába elé. A fegyver itt igen erős túlzás persze, Sulyokhoz két mondatot nem tudok társítani az elmúlt évek során, ami emlékezetes lett volna. De nem részletezem az előzményeket, nem latolgatom a jövőt, helyette röviden, de tömören olyat írok, ami a magyar sajtó jelentős részében fel sem fog merülni.
Vannak ismerőseim, akik azt mondták, ugyan Sulyok Tamás őket sem ragadta magával, „no, de azért a köztársasági elnöki poszt tisztelete, rangja” megkívánja, hogy tiszteljék magát a köztársasági elnöki posztot. Mindig feltettem magamnak a kérdést, hogy ez a fajta tisztelet mennyire indokolt egy olyan államformában, amelyen semmi tiszteletreméltó sincs? Mert számomra a köztársasági államformában nincs sok tiszteletreméltó.
 Az első magyar köztársaság kikiáltása 1918-ban (kép: Wiki) |
Túl azon, hogy nem tartozom azok közé, akik minden körülmények között mindig az államformában látják a megoldás kulcsát, mert igenis vannak Nyugat-Európában monarchiák, amelyek olyannyira kiüresedtek, hogy nem hordoznak már semmi szakralitást, és a szélsőliberális tendenciák éppúgy terjednek azokban az államokban is, tehát itt sem elsősorban a forma, hanem a tartalom számít.
Viszont a köztársasági eszme egy mélyen baloldali ihletésű irányzat volt születésekor és az ma is. Deklaráltan egy olyan államforma, amely nem rendelkezik semmifajta isteni, felső legitimitással, nincsenek szakrális vonatkozásai, alulról jön és ott is marad. A történelemben voltak persze kivételek, amikor egy állam formailag köztársaság maradt ugyan, de eszmeisége meghaladta jóval azt. De általában nem ez a helyzet, a köztársaság mint államforma szinte mindig együtt jár a demokráciával, mint társadalmi berendezkedési formával. Ez pedig sohasem a minőségre, de mindig a mennyiségre épít.
A népköztársaságot és a köztársaságot sem érdemes szembeállítani egymással, rokonformákról van szó. Tudom, hogy vannak ellenvetések, hogy a jobboldali republikánus irányzatoknak is van hagyománya, de itt a különbség igencsak látszólagos, mert a köztársasági eszme mindig az úgynevezett népszuverenitásra, mint hangzatos szappanbuborékra épít. A nép bölcs, minden választópolgár szavazata ugyanolyan értékes, és így tovább, jól ismerjük ezt a relativizmust már az 1789-es francia forradalom óta, mely ismert történelmünk legnagyobb szellemi elsötétülését indította el. S tart a mai napig, és haldoklik miatta az európai civilizáció.
A magyarság hagyományaiban, történelmében sincs túl mély gyökere a köztársaságnak, Kárpát-medencei ittlétünk nagy részét királyságban éltük meg. A Szent Korona-tanon alapuló jogfolytonosság 1945-ben szakadt meg, s a mai napig nem állt helyre.
Világos persze, hogy a fentiekre mondhatja bárki joggal, hogy „nagyon kényelmes” álláspont, és önfelmentést ad bármi alól, hogy cselekedni kelljen. Nem értek egyet ezzel, mert attól függetlenül, hogy a köztársaság és a demokrácia egy tiszteletet nem érdemlő párosítás, attól még – sajnos – Európában és Magyarországon a kőkemény realitás. Tehát figyelmen kívül nem hagyható. Ameddig ez van, addig ezen keretek között (is) kell megpróbálnunk eszméinket terjeszteni, nem sarkallhat minket arra, hogy elefántcsonttoronyba vonuljunk.
De azért egy szánalmas aktus kapcsán (mint Sulyok behódolása az idegbeteg Magyar Péter előtt) engedtessék leszögezni, semmi tiszteletreméltó nincs a köztársasági elnöki pozícióban, mint ahogy a köztársaságban sem. Hogy úgy mondjam, igazából ehhez az „ideához” Sulyok Tamás végül is méltó volt...
Henney Viktor – Kuruc.info
