Hogy a rokon erdélyi Gyulát szabadon engedte, s Ajtony esetében sem tudunk felnégyeltetésről, annak prózai és egyszerű oka van. Koppány a fejedelemséget vitatta el tőle s anyját, Saroltot követelte magának. Ráadásul e trónharcban azt sem tudjuk, vajon jogosan kívánta-e az uralmat. Hiszen a vérszerződés és a korabeli jogszokás csak azt szabályozta, hogy ameddig Álmos utódai élnek, mindenkor az ő leszármazottai közül választanak a magyarok utódot. Így is tettek 1301-ig. Azt azonban semmiféle korabeli hagyomány és íratlan, majd kodifikált jog nem szabályozta, hogy az öröklés a szeniorátus vagy a primogenitúra elve alapján történjék-e. Horribile dictu, mivel István és Koppány unokatestvérek voltak, még azt sem tudjuk, melyikük volt az idősebb. Akár István is lehetett. Akkor viszont mind a primogenitúra, mind a szeniorátus elve szerint őt illette a trón. Géza jelölése alapján, amelyre megesküdött Koppány vezér is, azonban mindenképpen. Ellenben sem Gyula, sem Ajtony nem vitatta el a királysághoz való jogát, csak saját, territoriális törzsi államát kívánta megtartani István névleges fősége alatt. Egyébként a korabeli – és későbbi középkori – nyugati frank (francia), keleti frank (német) és angolszász krónikák – afféle horrorisztikus krimiként – tele vannak az egyes uralkodó dinasztiákon belül, tehát vérrokonok közötti legbestiálisabb kegyetlenkedésekkel és véres leszámolásokkal, tehát a kor emberének felfogása és megítélése szerint a felnégyeltetésben nem volt semmi különös.

Miután, illetve miközben Szent István megszabadult legfőbb ellenfeleitől, hozzákezdhetett állam- és egyházszervező tevékenységéhez, a latin rítusú kereszténység mind szélesebb körű, általános elterjesztéséhez. Ami a Szent István által kibocsátott – de más kútfők tanúsága alapján is megerősített – dekrétumok alapján egyáltalán nem lehetett kegyetlen, „tűzzel-vassal” végbemenő térítés – ellentétben apjával, Gézával –, hiszen az engedetlenséget tanúsítók meglehetősen enyhe büntetésben részesültek, miként I. törvénykönyvének 9. cikkelye szerint a vasárnapi templomkerülők büntetése verés, a visszaesőké megnyírás volt. Amennyiben István brutálisan akart volna téríteni, vajon mi oka lett volna rá, hogy ne foglalja törvénybe, miszerint a térítésnek ellenszegülők négyfelé vágassanak és felkoncoltassanak? Nyilvánvalóan semmi. S ezt az a tény is alátámasztja, hogy Szent László még az 1080-as években is rendelkezik I. törvénykönyvének 22. cikkelye alapján arról, miszerint „akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékot visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.” Nyilvánvaló, ha az István-kori misszió „tűzzel-vassal” történik, akkor ez a Szent László-i törvény meg sem születik, teljesen értelmetlen lenne, mert kb. 60-70 év alatt a pogányságnak még az írmagját is kiirtották volna.

S teljesen téves az az álláspont, hogy Szent István kiszolgáltatta hazáját a németeknek. Amikor Gizella királyné testvére, István sógora, II. Henrik 1024-ben elhunyt, s vele fiágon kihalt a bajor uralkodóház, hamar megromlott a három évtizede kiváló német-magyar viszony. Császári és bajor csapatok többször is fosztogatták a Fischa-Lajta mentén húzódó nyugati határvidéket, aminek végül az lett a következménye, hogy Szent István magyar serege többször visszacsapott. Végül II. Konrád (1024-1039) német római császár hatalmas sereget vezetett 1030-ban Magyarország ellen, azonban a magyar király a felperzselt föld taktikáját alkalmazva – miként teszi ezt majd két évtizeddel később, 1051-ben I. András királyunk, és győzi le a Vértesnél a német ármádiát – kiéheztette, tönkretette Konrád egész haderejét, ezt követően benyomult Ausztriába, és Bécsnél bekerítette és megadásra kényszerítette az egész birodalmi haderőt. S ezt a tényt egy német forrásból, az Altaichi évkönyvekből tudjuk! S Bécs is magyar kézre került.

Ami pedig a sokat emlegetett és a Facebookon óriási karriert befutott, sőt sokak által még el is hitt Szent István-i rendeletet illeti a rovásírásos botok állítólagos megsemmisítéséről és a táltosok, regösök üldözéséről, nos, szent királyunknak ilyen rendelete nem volt. A legenda története a következő.

Vitéz András rozsnyói kanonok Gömör és Kishont vármegyék táblabírája 1816-ban a Szilasi család levéltárában őrzött érdekes oklevelet fordított le. Jelzete: Vatikán ezerben. Nomis calendis octobribos Die festo Jacobi apostoli. Magyarra lefordítva: Október calendéját megelőző kilencedik napon, Vatikánban Jakab apostol ünnepén.”

A szöveg valóban így hangzik: „I. István király titkos tanácsbelijeivel aláírott és törvénnyé lett rendelet, amely értelme szerint Domonkos esztergomi érseknek, a magyar keresztény egyházak leendő keresztülvitel, és egyúttal általa Szilveszter pápával, leendő közlésül és kiadatott: Mely szerint Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok (jelzem, akkor még nem is éltek Magyarországon kunok – L.Zs.), valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, jobbról-balrai pogány írás megszüntetődjék, és helyébe latin betűk használtassanak. Itt rendeltetik, hogy a papság azok használatára jutalmazás mellett betaníttassék, és a pogány írásról, valamint tanításától papi állása vesztése és 20 arany penzának büntetése fizetése mellett eltiltassék. Továbbá, hogy az egyházakban található pogány betűkveli felírások és imakönyvek megsemmisíttessenek és latinnal felcseréltessenek, valamint pedig azok, akik régi pogány iratokat, vagy véseteket beadnak 1-től 10 dénárig kapjanak jutalmat. A beadott iratok és vésetek pedig tűz és vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék." Forrai Sándor, Budapest, írásos másolata. Miként kiváló történészünk és magyar diplomatikával foglalkozó kutatónk, Püspöki Nagy Péter elmondja, számára ez első látásra meghökkentő közlés. Először is azért, mert Szent István okleveleit darabszámra ismerjük, összesen tízről van tudomásunk, amelynek szövege úgy-ahogy megmaradt. Kettőnek a szövege nyilvánvalóan hamis, a 16. században hamisították, maradt még nyolc. Arról a nyolcról kétszáz éve folyik a vita, hogy mennyi hamis belőlük: 90% vagy csak 5%.

Miként Püspöki kifejti, mindenesetre van itt néhány tény, ami önmagában cáfolja a fenti rendeletszöveg eredetiségét és megbízhatóságát. Már az első adat sem lehet helytálló, amely szerint „Vitéz András rozsnyói kanonok, Gömör és Kishont vármegyék táblabírája”. Ha ugyanis kanonok volt, akkor nem volt táblabíró, ha pedig táblabíró volt, akkor nem volt kanonok. Ez a két hivatal kizárta egymást. Az egyik világi tisztség, a másik egyházi. Aztán: „Szilassy család levéltárában 1816-ban”. A Szilassy család az 1750-es években átadta levéltárát a Magyar Országos Levéltárnak, jegyzőkönyv mellett. Nincs benne ilyen oklevél. Ha a leadáskor nem volt, akkor valamelyik magyar levéltáros nem dugott bele még egyet, ugyanis akkor valamilyen jelzete lenne, ilyen irat nincs a Szilassy-levéltárban.

Ha szemügyre vesszük a keltezést, azt kell megállapítanunk, hogy több hibát is tartalmaz. „Vatikán, 1000-ben.” Nos, 1000-ben még Rómát írtak, nem Vatikánt. Ezt a keltezést csak a Vatikán állam megalapítása után írhatták volna. A „IX. Cal. Oct” rövidítés feloldása "Nomis calendris octobribus”, magyarul „október első napját megelőző kilencedik napon". Ez még rendben van, ezt lehetett írni. De a keltezéshez tartozó "die festo Jacobi apostoli" szöveggel már két probléma is van Püspöki szerint:

Az egyik az, hogy hiányzik a szövegből a „sancti” azaz szent szó. Olyan nem volt, hogy Rómában egy szent apostol neve elé ne írták volna oda a szent jelzőt. A másik egy naptári ellentmondás. Ha ugyanis a „nomis calendris octobribus”-t kikeressük a kalendáriumban, akkor az szeptember 23-a, mert az elsejét mindig beszámították a leszámítandó napokba. Ha viszont megnézzük, hogy milyen napra esett Szent Jakab apostol ünnepe 1000-ben, akkor azt látjuk, hogy július 25-én volt s egyébként most is akkor van, miként ez köztudott. Ezt egy esetleges álkanonoknak is tudnia kellett volna, még ha táblabíró volt, akkor is.

Tulajdonképpen minden adat úgy rossz, ahogy le van írva. Ez az ember, aki ezt a rendeletszöveget írta, nem látott Szent István kori oklevelet: se Berengár királyét, se III. Ottóét, se pápait, se magán oklevelet, semmilyet.

„I. István király titkos tanácsbelijei”. István király megmaradt okleveleiben vagy Pannónia királyának, vagy a magyarok királyának nevezi magát, de I. Istvánnak sehol sem, mert nem tudhatta, hogy lesz még második Istvánunk is, miként ez teljesen logikus is. Igaz, hogy lett öt, de ő ezt akkor még nem tudhatta, Most ne is beszéljünk a büntetés mértékéről, mert 20 arany pénzen 50 ökröt lehetett volna venni. Szegény klerikus még a tisztítótűz után sem tudta volna ezt a pénzt kifizetni, amit rárótt volna István király.

Püspöki végkövetkeztetése: tulajdonképpen ez a képtelenségeknek a halmaza. Sajnálatosan. Nagyon kíváncsi lennék, hogy ez a kézirat egyáltalán múlt századi-e, vagy 1968-as? Még az is mentség lenne, ha múlt századi lenne, vagyis 19. századi, mert akkor is hamisítottak emeletes dolgokat, amelyekre még pecsétet is tettek.

Nos, ennyit ennek a csodálatos oklevélnek a hitelességéről. Amellett, hogy hamisítvány, még rendkívül amatőr és primitíven buta is. Nem kellene rá hivatkoznia senkinek, mert csak magát teszi nevetségessé.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

(Képek: Wikipédia)