„A történészek olyanok a nacionalistáknak, mint a máktermesztők a heroinfüggőknek: mi adjuk a nyersanyagot a piacnak.” Az neves marxista (és természetesen szintén törzstag - Kuruc.info szerk.) historikus, a 2012-ben elhunyt Eric Hobsbawm élces mondását idézi egyfajta mottóként új könyvében Berend Nóra, a cambridge-i egyetem kutatója. És mintha más célja nem is lenne, mint hogy megszakítsa e metaforikus termelési láncolatot: példátlan lendülettel esik neki nemcsak a populáris, de jórészt a tudományos Szent István-kép – vagy inkább Szent István-képek – visszabontásának, helyükre pedig nem állít mást, csak kérdőjeleket. Azokból pedig kétségtelenül nehéz nacionalista (vagy bármilyen) programot építeni.

Ami a Stephen I, the First Christian King of Hungary – From Medieval Myth to Modern Legend című könyvben olvasható, nem lehet teljesen új a magyar közönségnek. Berend Nóra – Berend T. Iván gazdaságtörténész és MSZMP-s politikus (természetesen egy zsidóról van szó - Kuruc.info szerk.) lánya – néhány évvel ezelőtti interjúi óta újra és újra kifejti dekonstrukciós ötleteit a középkori magyar történelemmel kapcsolatban. Szent István ugyan „élt”, de „nem ő volt egyedül az állam megalapítója”, sőt valójában „nem létezett magyar állam” sem, „nem ő írta az Intelmeket”, a Szent Jobb „kimutathatóan középkori hamisítvány”, a Koppány-történet az Anjou-ház hatalmának megerősítésére, „politikai okból keletkezett” – nyilatkozta Berend a Népszavának 2017-ben és 2021-ben.

Az angliai magyar (sic!) kutató 2019-ben a Koszta László történész emlékére megjelent kötetbe írta meg részletesen, lábjegyzetelve a Koppány- és a Szent Jobb-problémát. Vagyis azt, hogy előbbi szerinte kitaláció, utóbbiról pedig nem tudjuk, hogy valójában micsoda. „Amit Szt. Istvánról tudunk, az későbbi, és írói műgonddal megszerkesztett szövegekből származik. A középkori szerzők nem a valós múltról próbáltak minél hitelesebb leírást adni. Nemcsak konkrét célok érdekében komponálták meg szövegeiket, […] hanem egyrészt más, korábbi szövegekből merítettek ötleteket, másrészt saját koruk problémáira kerestek megoldásokat.”

Az új könyv csúcsra járatja a fenti a megközelítést. Egyenesen azt állítja, hogy a történetírás és a közemlékezet „eltúlzott fontosságot” (exaggerated importance) tulajdonít Szent Istvánnak, aminek az az oka, hogy a királyt előtte évszázadokig mitikus legitimációs eszközként használták különféle társadalmi csoportok. Holott igazából néhány alapvető életrajzi adatot leszámítva nem tudunk róla semmit.

Az István-mítosz – folytatja Berend – „a magyar történelem alapkövévé vált”, de történészek a közelmúltban „elkezdték komolyan kikezdeni”, képletesen szólva, „lyukakat fúrni az alapzatba, hogy kiderüljön, az építmény levegőre épült” (the edifice is built on air). Itt tehát

Berend Nóra kötetének provokatív állítások nélkül is lenne tétje, hiszen utoljára pont harminc éve jelent meg angol nyelvű monográfia az államalapító magyar királyról: Györffy György István király és műve című opusának fordítása. A Stephen I -ről minden bizonnyal lesz részletes történészvita megfelelő szakfolyóiratokban. Most a szöveg és a szeptemberi – erőteljes bíráló hangoktól sem mentes – könyvbemutató nyomán négy alapvető problémára hívjuk fel a figyelmet.

„Még születési dátumát sem tudjuk pontosan meghatározni, nem csoda, hogy nem tudjuk felismerni a jellemvonásait” – írja Berend Nóra Szent Istvánról. És valóban: a későbbi források alapján 967, 969 és 975 is lehetett az uralkodó születési éve, mai tudásunkkal eldönthetetlen, melyik igaz. A tudáshiányt a szerző többször is kiemeli, ahogy azt is, hogy egykorú hiteles ábrázolás sem maradt fenn Istvánról, hiszen még a koronázási paláston látható kép – melynek készítője elvileg láthatta a királyt – sem vehető készpénznek, törvényei és oklevelei pedig nem eredetiben, hanem későbbi, megkérdőjelezhető másolatokban maradtak ránk.

Legyünk erősek: sem a cseh Szent Vencel, sem Oleg kijevi fejedelem, sem a lengyel Nagy Boleszláv születési napját, hónapját és évét sem tudjuk. Korabeli, mai mércénk szerint 100 százalékosan hiteles ábrázolás róluk sem készült, „jellemvonásaikról” legfeljebb mozaikos képünk van.

A középkorkutatás lényege ezeknek a mozaikoknak a rakosgatása, a kevés és töredékes forrásból főzés képessége. Persze relatív, mi számít kevésnek. Berend Nóra kiemeli, hogy ugyan ismerünk néhány Szent István által kiadott oklevelet, de azokból egyetlen eredeti sem maradt fenn. Ez viszont így is több, mint Lengyelország, a Kijevi Rusz és részben Csehország hivatali írásbelisége. Mint a Pécsi Egyetem professzora, Font Márta egy ábrán összesítette: az írott források különböző elemei régiós összehasonlításban igen korán megjelentek a középkori Magyarországon: a legszélesebb skála csak itt, illetve a Kijevi Ruszban jött létre a vizsgált időszakban.

Legendák, oklevelek, törvények, magyar krónikák, külföldi krónikák – szűkebben véve ez az öt forráscsoport áll rendelkezésünkre Szent Istvánnal kapcsolatban. Mióta magyar szakkutatás létezik, tisztában van ezek korlátaival. A legnagyobb példányszámban eladott szöveggyűjtemény, az Osiris-féle 1999-es Árpád-kori legendák és intelmek bevezetőjében szó szerint olvasható is: „a legendák szerzőinek és az Intelmek írójának szándékától mi sem állt távolabb, mint az, hogy történelmi forrást írjanak az utókor számára”. Mégis azzá lettek, a szövegekkel foglalkozó filológia pedig egy évszázada elemzi őket, egyes állításaiknak hitelt adva, másokat elvetve, de semmiképpen sem úgy tekintve, mintha a legendaszerzők – Veszprémy László történész könyvbemutatón elhangzott szavaival – „notórius hazudozók lennének”.

A legendakritika kézenfekvő példája a Hartvik püspök-féle, Könyves Kálmán korában íródott István-történet, mely az utókorra hagyományozta, hogy a király II. Szilveszter pápától kapott koronát. Ezt azonban Gerics József, Thoroczkay Gábor és más történészek nyomán mára a történészek elvetették, helyette azt mondják, hogy a koronát valószínűleg a német-római császár adta, a korban még fontosabb hatalmi jelvénynek számító királylándzsához hasonlóan. Honnan veszik ezt? Egy kortárs francia krónikaíró, bizonyos Adémar de Chabannes közléséből, aki leírta, hogy a császár a magyarok urának „megengedte, hogy teljes szabadsággal királysága legyen” és „szent lándzsát hordoztasson”, valamint régészeti következtetésekből (a lándzsát ábrázoló nagyharsányi dénárlelet).

Berend Nóra egyébként pontosan idézi a fentieket a koronáról szóló fejezetben (Stephen’s Crown), mely a könyv leginkább konszenzuskereső része, és

Thoroczkay Gábor történész szerint ugyanakkor a szerző konkrét tartalmi hibát követ el, amikor interpoláltnak, vagyis utólag módosított, betoldott szövegként hivatkozik Szent István törvényeire. Tény, hogy a legkorábbi magyar jogszabályokból egykorú kézirat nem maradt fenn, de az a interpoláció a több későbbi másolatok ellenére sem állapítható meg.

Berend új könyvében hangsúlyozza korábbi állítását, amely szerint Szent István leghíresebb hagyatékát, az Intelmeket nem is ő írta. Tovább súlytalanítja a királytükröt, hogy a kötetben végig „úgynevezett Intelmek” (so-called Admonitions) formában írja, mint ami „Istvánhoz köthető” (linked to Stephen). Itt a probléma az, hogy a kutatás egyáltalán nem állítja, hogy a király maga körmölte volna az Imre herceghez intézett gondolatait. Sőt – mint Veszprémy László a könyvbemutatón elmondta – inkább arra van nyom, hogy az uralkodók diktáltak az írástudóknak az oklevelek és más iratok keletkezésénél, belevéve saját szempontjaikat. Ez Európában példaként Nagy Károly frank és II. Henrik német-római császárnál kimutatható. Ha nem feltételezzük, hogy Szent István udvara kóros manipulátorokból állt, el kell fogadnunk, hogy az Intelmek („úgynevezett” nélkül) a király szellemi terméke, amely az ő intenciói alapján készült.

Zsoldos Attila úgy fogalmazott Szent István és III. András című művében, hogy az államalapítót szívós kitartás, következetesség és jó helyzetfelismerés jellemezte. A fenti források alapján és az elért eredményekből (40 évig egyhuzamban uralkodott, egyetlen csatát sem vesztett, egyház- és államszervezési eredményei túlélték őt) visszafelé következtetve ennyi a minimum, amit elmondhatunk az első magyar király Berend Nóra által hiányolt jellemvonásairól.

[...] A Stephen I-ben olvasható mindeddig a leghosszabb dekonstrukciós érvelés a somogyi vezér alakjával kapcsolatban.

Berend Nóra megismétli és még részletesebben kifejti korábbi állítását, jelesül, hogy a Képes Krónikában található Koppány-sztori csak a 14. században, az Anjou-ház hatalmának megerősítésére, politikai okból keletkezett, és azóta körkörös érvelések miatt ragadt a magyar történetírásban. Tény: az 1002-es pannonhalmi alapítólevél pusztán „németek és a magyarok közötti hatalmas viszályt” említ, és Koppányt első alkalommal háromszáz évvel később írták le, mint hogy ő maga elvileg meghalt.

A korszak hazai kutatói vitatkoznak Berend Nórával. A Válasz korábbi cikkében idézte Bácsatyai Dániel és Szabados György történészek véleményét. Thoroczkay Gábor friss olvasatban a könyvbemutatón a somogyi tizedvitát hozta fel érvként, vagyis azt, hogy István a pannonhalmi kiváltságlevél szerint Somogy megyét a „hatalmas viszály” után azzal büntette, hogy szolgává, majd tizedfizetővé tette. Erről nemcsak magyar források, hanem pápai dokumentumok is tanúskodnak. Vajon miért kapta meg Pannonhalma apátságként Somogy, az egyetlen konkrétan említett „lázadó megye” (ahogy az oklevél fogalmaz: „az egyik megye, a somogyi el akart űzni atyám székéről”) tizedeit? Thoroczkay szerint amíg ez a kérdés nincs megoldva, nem lehet kiírni a Képes Krónika által világosan somogyi vezérként azonosított Koppányt a magyar történelemből. Abban viszont igazat adott Berend Nórának, hogy a felnégyelés kissé meseszerű és sok kérdést felvető történetét talán el kell engednie a kutatásnak, és visszaküldeni a legendák világába.

Berend Nóra megismétli korábbi állítását: a ma ismert Szent Jobb nagyobb eséllyel hamisítvány, mint valódi, Istvánhoz köthető ereklye, melyet László király „gyártatott” a szentté avatás miatt. „Istvánról gyakran állítják, hogy egyedülálló nagysága, jámborsága és bölcsessége és […] »uralkodói teljesítménye« miatt avatták szentté. A valóságban Istvánt nem az elért eredményeiért, hanem a László király érdekei, legitimitása miatt avatták szentté. […] István szentté avatása politikai tett volt” – ezt már az új könyvében állítja a történész.

Ez a tézis viszont bizonyíthatatlan és nem is logikus. Kicsi a valószínűsége, hogy László király a saját, pápai vagy európai léptékben kicsinyes érdekét így keresztülnyomhatta volna a 11. századi egyházon. István királyt – mivel nem lett vértanú –

A Szent Jobbal kapcsolatos természettudományos, antropológiai vizsgálatokat korábbi cikkünkben már sorra vettük. Itt két tényt érdemes megjegyezni. Az első, hogy a Szent Jobb mumifikálva lett, vagyis ez egy szakszerűen, kora középkori módszerekkel mumifikált kéz, ergo biztosan nem a raguzai szervkereskedelem tetszőleges darabja.

A másik, hogy eddig háromszor vonták kutatások alá: 1951-ben Bochkor Ádám orvosszakértő vizsgálhatta, 1988-ban Szentágothai János és Nemeskéri János vezetésével négy másik kutató, majd 1999-ben Réthelyi Miklós és Patonay Lajos, orvosi-antropológiai tanulmányok céljából, bevonva paleoradiológiai vizsgálatokat is. Ők nem fogalmaztak meg kételyeket az ereklye hitelességét illetően. Ugyanakkor igaz, hogy a legnagyobb biztosságot adó archeogenetikai mintavétel eddig nem történt meg. Ha az egyház vagy a szakkutatás mélyebb bizonyosságot szeretne, akkor ezt kellene engedélyeztetni.

Az angolul olvasó közönség számára Berend Nóra könyvének egyik legnagyobb újdonsága a sokrétűen és mélyen tárgyalt István, a király-probléma. A szerző imponáló terjedelemben mutatja be a kultikus rockopera hátterét, popkulturális és politikai következményeit.

A vonatkozó fejezet (The Rock Opera and 1956) egy helyen így fogalmaz: „A rockopera sokrétűen tükrözi az 1956-os eseményeket. Istvánnak, mint Kádár Jánosnak, el kell fogadnia a túléléshez szükséges külső kereteket: a római katolicizmus a szovjet blokkban való bent maradásnak feleltethető meg. Koppány lázadása Nagy Imre és kormányának kudarcra ítélt kísérlete […] a függetlenség megszerzésére.” Ezt követően hosszan tárgyalja a legapróbb lehetséges áthallásokat 1956 és az István–Koppány-párharc között.

Berend tehát megengedi, hogy legyen a rockoperának egy ilyen szándékoltan rejtett értelmezése is. Ám közben

ahol elhangzott: „Tény, hogy annak idején a KISZ és a párt egy része is örvendezett a bemutató miatt, mert szerencsénkre tényleg ezt (mármint a Nagy–Kádár-párhuzamot – Válasz Online szerk.) olvasták ki a darabból. Tévesen. Először is: a mű alapötlete Boldizsár Miklóstól származik. Apja ötvenhatban a hatalom közvetítője volt az írószövetségben. Megmentett a börtöntől írókat, de rá is vette őket a forradalmat megtagadó nyilatkozatra. A fia őt, és nem Kádárt akarta megérteni, megírni. István figurája pedig az önzetlen államférfiúi nagyság példája a darabban. Kádárral ellentétben ő még a hatalmat is átadná, ha Koppány útja nem a katasztrófa felé vinné az országot.”

A szerzők tehát cáfolták az István, a király 1956-os áthallásait. Ebben a tekintetben rájuk érdemes hallgatni, nem a cambridge-i egyetem történészére.

„Nem vagyok a vulgáris posztmodern híve” – írja a könyvben a szerző és ez minden bizonnyal így van, Stephen I című könyve mégis pontosan olyan, mint egy posztmodern dekonstrukciós kísérlet, melynek megírását aktuális politikai trendek ihlették. Érdemes ehhez felhozni a konkrét szövegen túl a mintaként hivatkozott, zömmel baloldali és marxista történészeket: a már említett Eric Hobsbawm, Patrick Geary medievista, a posztmodern antinacionalizmus képviselője, aki szerint a nemzeti identitás „eseti konstrukció” vagy a nacionalizmus és etnicitás kapcsolatáról publikáló John Breuilly professzor. Berend Nórának nem (vagy nem csak) a Szent István-mítoszokkal van baja, hanem a modern nacionalizmussal, célja pedig az, hogy annak középkori alapjait bizonytalanítsa el.

A szerző éppen azt valósítja meg, amivel a középkori szerzőket vádolja, akik az ő interpretációja szerint a valóság rögzítése helyett „saját koruk problémáira kerestek megoldásokat”.

Lehetne ez pusztán tudományos belügy, de mivel hosszú idő után ez az első angolul megjelent monográfia az államalapító magyar királyról, nem mindegy, ki és hogyan tájékoztatja a világnyelven olvasó közönséget. És nem csak a korai középkorral kapcsolatban. Október 23. felé közeledve az olvasó értetlenül konstatálja, hogy a szerző 1956-ot következetesen az uprising (felkelés) kifejezéssel jelöli a revolution (forradalom) helyett (pedig ez jobboldali szempontból is így helyes - Kuruc.info szerk.), holott előbbit inkább marginális helyeken használják (a forradalom megvalósulását tagadók, illetve a szélsőjobboldali David Irving [a valódi jobboldalhoz csak eltartott kisujjal nyúló kóserjobb által említett szerző kötete egyébként erősen ajánlott olvasmány - Kuruc.info szerk]), míg utóbbi konszenzuális. Sokadik apró adalék ez ahhoz, miért lesz Berend Nóra új könyve rendkívül megosztó.

Kapcsolódó: A neobolsevik Történelemtanárok Egylete újra hadat üzent a magyar identitásnak és múltnak