Olyan világban élünk, ahol minden megtörténhet és belefuthatunk nem várt helyzetekbe. A rosszindulatú megjegyzések sokszor történetté degradálódnak. Számunkra az alaphelyzet az, hogy minden ismert törésponton túllépve, felfedezzük, mire vagyunk képesek és elfogadjuk az igazságot, hogy kivé kell válnunk, mert a túlélés nem adott, küzdenünk kell érte.
Tudják, mit mond a kiképzőtiszt az újoncoknak?
Uraim, az egység az, amiben most vannak.
A kétség az, amibe fognak esni…
A nyár legmelegebb hónapjában így kezdődött egy kadéttábor. Amikor legelőször átléptük a tábor területét, még boldogan futottuk le a távot a közeli faluba, ahol várt a hűsítő édesség. Vidám énekünk harsányan szállt, a hűs Zemplén dombjai között. Nótafa! – szólt a parancs! – Szél viszi mesze a fellegeket…
Csak remélni merem, valóban elvitte a szél azokat a csúnya fellegeket. Sajnos belefutottunk olyan nem kívánt incidensbe, ami hatással volt mindenkire. A rosszindulat ellen nincs orvosság. Vannak emberek, akik átlépnek egy határt és olyan hévvel nyilvánulnak meg az életformánkról, ahogy éppen a közbeszéd, vagy éppen csak az ivócimborájuk gondolja. Én, vagy társaim miért lennénk akár szolgalelkűek, akár golyófogók? Már tudom is a választ. Talán azért, mert katonák vagyunk, mert a nőket külön elítélik. Vagy talán, azért, mert a közösségi médiában sok minden megjelenik. Olykor pedig kérdéses a forrás. Sokan még katonák sem voltak, de ők a legnagyobb kritikusok.
Meg kell jegyeznem, a katona, mint honvéd, benne foglaltatik a nevében: véd. Az más kérdés, hogy háborús, harci övezetben mire képes, egy jól kiképzett katona.
A tábor élete ennek ellenére folytatódott. Rajokba szerveződtünk és jött a nagy kihívás. Airsoft fegyverrel célba lőttünk. Voltak meglepetések, hiszen volt, akiknek az első lövésre sikerült eltalálni a kis méretű, piros korongot. A lézerharcban mindenki magára ölthette a speciális mellényt, a fejvédő sisakot és félelmetes kinézetű fegyvert kaptak, amelyekre a lézersugarakra reagáló érzékelőket építettek be, ezek jelzik, ha az ellenfél célkeresztbe kerül, vagy találatot kap.
Az első napokban talán nem voltam a legszerethetőbb katonák egyike, de nem is ez volt a cél. Már az első nap szigorúan begyűjtöttem a telefonokat. Ezek a kütyük mind nálam landoltak. Aztán a vízióimat követve felépült a napi terv. Ahol fegyelem van, ott rend van. A rendszer így teljes és egységes. Aki nem tud csapatban teljesíteni, annak az egység nem jelent semmit. Akik azt hinnék, hogy ezek a fiatalok csak sportban jeleskednek, azok tévednek. Olyan jó képességű diákokról van szó, akik tanulnak geopolitikát, földrajzot, térképészetben jártasak. De kiemelkednek még informatikában, logisztikában, egészségügyi ismeretekben, több nyelven beszélnek és sorolhatnám. A testnevelés, a sport, az számukra mindennapos tevékenység. Mindenki egy egyéniség volt, akik már óvodában eldöntötték, hogy bármi áron is, de katonák szeretnének lenni. Hogy miért? Talán azért, mert nem mindenkinek az a célja, hogy orvos, tanár, vagy valami divatos pénzes szakmában helyezkedjen el. Sokunkat nem az anyagiak hajtanak előre, hanem a nemes célok, küldetések, bár tudom, közhely, de nagy igazság.
A tábori csapatszellemnél nincs szebb. Az idő nagy úr, hiszen én és a stopperórám mindig valamit mértünk. Ilyen volt az időre öltözni, bepakolni a hátizsákba, vagy éppen kipakolni, felsorakozni, ami nem is egyszerű feladat, és sokszor sok múlhat rajta.
A kaotikus helyzeteket, mint az időjárás, nem tudtuk befolyásolni, de örültünk, ha megeredtek az esőcseppek. Voltak nehéz pillanatok. Volt, mikor összecsuklott a sátor, beömlött a víz. Nagyokat áztunk egy-egy terepgyakorlatnál. Vagy éppen egy „elveszett” parancsnokunkat kerestük ügyességi versenyen, szakadó esőben. A nehézségi fokozat még számunkra is megfelelő volt, az izgalmas éjjeli terepgyakorlat, mely valódi kihívást jelent.
Reggelente jó volt látni a tereptarka, egyenruhás, sportos fiatalokat, akik már várták a parancsot. – fekvőtámasz! Egy, kettő, három…- aztán kipirultan, folytattuk a mindennapos, kora reggeli futást.
Reggelente jó volt látni a tereptarka, egyenruhás, sportos fiatalokat, akik már várták a parancsot. – fekvőtámasz! Egy, kettő, három…- aztán kipirultan, folytattuk a mindennapos, kora reggeli futást.
A menetgyakorlat igazi próbatétel, hiszen itt mindenki egyszerre lép, viszont ez teszi legjobban próbára egy katona állóképességét. A jelzés megérkezett, néma csend, majd szakasz vigyázz! - Indulj!
Egy-egy kellemesen fárasztó nap után, mindig volt pihenő, ahol nagyokat beszélgettünk és az énekünk tükrözte, milyen jó csapat vagyunk. Fáradhatatlanul reggelig is bírtuk volna, de a takarodó, az parancs.
A tíz nap hamar elrepült, a derűs napok elfeledtették már a rossz dolgokat. A csapatszellem mindent legyőz. Ott akkor, nem volt gyenge láncszem, mert mindenki valamiben a legjobb volt.
Amikor a búcsú szavai engem találtak meg, nehéz volt megszólalni. Reményik Sándor valós sorai jutottak eszembe.
…Mi mindig búcsúzunk,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj…
A szavaim már, simogatóan visszhangzottak a hegyek között: köszönöm, hogy itt lehettem, remélem emlékezni fognak rám, ahogyan én is emlékezni fogok önökre. Mi, akik itt állunk önök előtt, felesküdtünk a hazánk védelmére. A szívünkbe, lelkünkbe beleégett a magyarság három színe: a piros, fehér, zöld.
A mi feladatunk: embernek lenni, maradni és legfőképpen magyarnak lenni!
(Kiemelt kép: Wikipedia)
A szerző korábbi írásai:
