Ezért, mikor szülővárosomra gondolok, Catullusszal együtt szavalhatom, „odi et amo”: gyűlölve szeretem e szeretetre született, de romlott világvárost. Huszonhat esztendőt töltöttem itt, néhány év híján életem felét. Kettős arculatú tehát ez az állandóan növekvő polisz. Szebbik, derűs orcáját a magyar történelemben, és kulturális életben betöltött hősies és nemes szerepéből adódóan mutatja; árnyékos komor arca ezzel szemben az idegenlelkű Judapestről regél.

Részben persze a történelem sodra züllesztette utóbbi szerepébe is, hiszen a z 1867-es kiegyezés után robbanásszerű fejlődésnek indult a város, ami a befektetések miatt óriási hitelek felvételét, magyarán eladósodást is jelentett egyben. (E tendencia a mai napig jellemző.) Egyidejűleg megszületett a zsidóságra vonatkozó emancipációs törvény, minek következtében bevándorlásuk hihetetlenül felgyorsult. Lehetővé vált a bárói rang vásárlása, vagyis az askenázi kazárság a nemesség sorai közé behatolva, társadalmi befolyását is hallatlanul megerősíthette. (Deák Ferenc mellett Eötvös József volt az a másik naiv politikus, aki úgy gondolta, hogy a bevándorló zsidósággal szembeni engedményekért hálából asszimiláció, de legalábbis társadalmi integráció várható. Tévedésükért később keserű árat kellett fizetnie a magyarságnak.)

Volt ugyan néhány lánglelkű próféta, aki előre megjövendölte, hogy ez az emancipáció végzetes következményekkel fog járni hazánkra nézve, de akkor még senki nem hitte el, hogy e bevándorlási folyamat ilyen veszélyekkel járhat. Efféle látnok volt a nehéz sorsú Istóczy Győző, akinek komoly antiszemita parlamenti felszólalásait képviselőtársai egyszerűen kikacagták... (Később Luzsénszky Alfonz azzal mutatott rá a judaizmus veszélyére, hogy héberről magyarra fordította a Talmud keresztényellenes részleteit. A zsidók természetesen beperelték, hogy fordítása ferdítés, de a legfelsőbb bíróság szakértői végül neki adtak igazat, a kérdéses talmudi passzusok valóban fröcsögnek a nem zsidókkal szembeni gyűlölettől!) A tiszaeszlári per idején már olyan nemzetközi kapcsolatai voltak a magyar zsidóságnak, hogy a bécsi Rothschildok hitelmegvonással történő államcsőd kilátásba helyezésével zsarolták meg Tisza Kálmánt, ha nem gyakorol nyomást a bíróra, a zsidó alpereseket felmentő ítéletet érdekében.

A Galícia felől a pénzszagra hazánkba özönlő zsidóságnak Budapest lett az ugródeszkája Bécs irányába. (Herzl Tivadar, a cionizmus atyja is ezt az utat járta.) A város gazdasági felvirágzásának természetesen megjelentek egyéb árnyoldalai is: például az elszegényedő vidéki agrárproletárság tömeges Budapestre vándorlása. A középosztályban a zsidóság arányszáma néhány évtized alatt hihetetlenül magasra duzzadt, hiszen a törzsi összetartás és az uzsorakamatokból felhalmozódó profit lehetővé tette, hogy bizonyos szakmákba egyszerűen protekcióval besegítsék egymást, mielőtt a szegény magyar konkurencia észbe kaphatott volna. Nem csak a jogászi és az orvosi pályákra volt ez jellemző, de nemsokára a kulturális élet minden fontos kulcspozícióját markukba kaparintották. Utóbbi azt jelentette, hogy megkezdték az egész ország szellemi-politikai-ideológiai átformálását is. A Nyugat és holdudvara látványosan fémjelezte azt a szellemi kútmérgező tevékenységet, melynek során a magyar tehetségeket sikerült anyagilag függővé tenni a zsidó tőkétől, s ezzel elkötelezni a szabadkőműves liberalizmus számára. (Ady Endre irodalmi pályafutása a legfényesebb bizonyítéka a fentebbieknek.)

Az Istóczyt még térdüket csapkodva kiröhögő filoszemita széplelkek arcáról alighanem lefagyott volna a mosoly, ha megérték volna az 1919-es vörös patkánylázadást, és az ebből (is) fakadó Trianont! Az őszirózsás tobzódásban és a tanácskormányban, illetve a mögöttük álló szellemi-ideológiai holdudvarban 70-90%-os volt a zsidóság arányszáma. (A patkánylázadás iszonyú vörös terrorjával itt nincs módunk részletesen foglalkozni. Később, a kommunizmus alatt azt próbálták az ifjúság fejébe verni történelemoktatás ürügyén, hogy a proletárdiktatúra csupán az elnyomottak felszabadításához elengedhetetlenül szükséges erőszakot alkalmazta, míg az ezt leverő úgynevezett „fehér terror” iszonyú bosszút gyakorolt. Természetesen valóságban épp ennek ellenkezője történt: a vörös mészárlások barbárságához mérten a rendcsinálás túlkapásai elenyésző mértékűek voltak.)

Ám már ekkor megmutatkozott a zsidó politikai vegykonyha méregkeverő tevékenysége, a kapitalizmus és a szocializmus mesterséges generálása és virtuális szembeállítása, mely a társadalmat lassanként abba a hamis illúzióba ringatta, hogy a demokrácia nem más, mint a két zsidók alkotta méregből az egyiket szükségszerűen bevenni. Természetesen ez az örök hamiskártyás bal- és jobboldal, e szüntelen vörös-fekete vetésforgó (utóbbi nálunk jelenleg narancssárga színű!) ellentéte a valóságban nem létezik. Hogy egy alternatív harmadik út ötlete a magyar társadalomban fel se merülhessen, szisztematikusan elsorvasztották a középosztályt.

A tanácskormány bukása után a zsidóság polgári liberális képviselői lendültek nyeregbe, és sikerült a kezdetben progresszív keresztény-nemzeti arculatú Horthy-érát húsz év alatt oly mértékben korrumpálniuk, melyre a nemzet immunrendszere nem találhatott egyéb választ, mint a hungarizmus megszületését. Ezzel lehetővé vált, hogy megvalósulhasson az egységes, szociálisan szolidáris magyar társadalom, amit a Horthy-rendszer csak ígérgetett. Mivel azonban szerencsétlen külpolitikai konstellációk között ébredt fel a magyarság ezen önmentő mozgalma, eleve nem várhatott rá más sors, mint az eltaposásé. A zsidóság sorai ugyan a II. világháború alatt megfogyatkoztak, de a befolyásuk minden korábbinál erőteljesebbé vált. Megint nevetséges történelemhamisítással szembesülünk, midőn az 1945-'48-ig tartó, rövid időszakot egyesek megpróbálják szabad, demokratikus átmenetnek feltüntetni a magyar történelemben. Nyilvánvaló, hogy a kommunisták a hatalomátvétel forgatókönyvét tekintve tanultak a '19-es diktatúra stratégiai hibáiból, és lassabban, körültekintőbben, fokozatosabban vezették be a terrort. De a szovjet katonai megszállás mégis lehetővé tette, hogy a kommunista zsidók már április 4. után megkezdhessék a nemzeti-keresztény tudatú magyarok elleni bosszúhadjáratot.

Talán mondanunk sem kell, hogy dicsőséges '56-os szabadságharcunk leverése után ugyanez a banda vette kezébe az ószövetségi és talmudi bosszúállás feladatkörét. (Természetesen később ezt is úgy állították be, hogy a liberális zsidó értelmiség nagy része a forradalom oldalán állt, ami persze újabb négermosdató történelmi hazugság.) A kádári időszak második felében pedig a – szinte a teljes magyar szellemi életet irányítását kezében tartó – zsidóság a már a legkifinomultabb eszközökkel kezdte átmosni a magyar társadalom agyát. A politikailag korrekt gondolkodásmódot az óvodáktól az egyetemekig evidenciaként verték az ifjúság fejébe, és a médián át is szüntelenül szajkózták azokat a megkérdőjelezhetetlen dogmákat, melyek a magyar társadalom tökéletes manipulálhatóságát a mai napig biztosítják. Köztudott, hogy már az ezredfordulón zsidó kezekben volt a sajtó 60-70%-a, később pedig a rádió és a televízió teljes mértékben a szemita tudatmódosítás zsoldosává degradálódott.

Sajnos Mindszenty mártíriuma után már a keresztény felekezetek sem tölthették be a nemzet szellemi védelmét, mert a kommunista zsidóságnak sikerült az '50-es években olyannyira megtörni az egyházi hierarchiák gerincét, hogy gyakorlatilag minden egyházi felső-vezető csak az ateista államhatalom ügynöke lehetett. Mivel pedig a rendszerváltás is csak virtuálisan következett be, a korábbi hatalmi struktúrák csupán átrendeződtek, de nem tisztulhattak meg. Nemcsak az anyagi elszámoltatás maradt el, hanem a személyes és a szellemi felelősségre vonás is. Az egyházak mai vezetői gőgből, és bűnös elődeikkel szembeni hamis lojalitásból teszik lehetetlenné, hogy az egyre jobban elzsidósodó kereszténység újra visszataláljon Krisztushoz, s így egy nemzeti megújulás élére állhasson. (Mi sem mutatja mindezt jobban, mint a KDNP mibenléte. Ráadásul a világegyház sincs rózsásabb helyzetben.)

A zsidóság háttérhatalmi pozíciójának fenntartásához természetesen elemi szükségük van az antiszemitizmus mesterséges szítására s üldözésére; hiszen csak a sérthetetlen szent tehén pozíciója biztosítja kritizálhatatlanságukat. A magyarság – más keresztény nemzetekhez hasonlóan – nagyon jól tudja, hogy nem létezik kollektív felelősség: egy vékony, de befolyásos zsidó vezető réteg bűnei nem kérhetők számon a becsületes munkából élő, ártatlan zsidókon! Tetteiért minden ember maga felelős. Azonban van egy alapvető különbség a zsidó, vagy más nemzetek kisebbségi diaszpóráinak viselkedési normája közt: míg mások esetében az igazságosság – értékítélet alkotásakor – az egyik legmagasabb rendűbb szempont, a zsidóság soraiban a törzsi szolidaritás ennél sokkal fontosabb! Nevezhetjük ezt akár túlélési, akár érvényesülési stratégiának, ez mindenképp idegen az európai keresztény kultúrkörtől! Ha tehát egy zsidó elkövet egy a befogadó ország jogrendjébe ütköző bűncselekményt, a diaszpóra sorai összezárnak, és fedezik, vagy erkölcsileg támogatják a tettest. És ha valamelyikük elhatárolódna tőle vétkéért, azt a közösség kitagadja. Mivel pedig alrasszukat isteninek tekintik, a kiközösítettől Isten is elfordul! Ezért van, hogy minden vétkeiket bíráló mondatra úgy tekintenek, mint egy tégladarabra egy képzelet- és jövőbeli gázkamrában.

Hogy Budapest feltámadásának lehetőségét mérlegeljük, kénytelenek voltunk e sebes történelmi galoppra, hiszen csak így válik érthetővé, miért oly nehéz terep Budapest, a nemzeti-keresztény szellem élharcosai számára. Hiszen a magyarországi zsidóság története elsősorban Budapesten játszódott, itt különös mértékben jelentkeztek azok a kórtünetek, melyek lefékezték Magyarország fejlődését. Mielőtt egyesek túlzó elfogultsággal vádolnának a fentebbi elemzés miatt, igazamat tökéletesen tükrözi és alátámasztja Landeszmann György budapesti főrabbi elhíresült, fölényesen pökhendi, de öntudatos, tíz éve elhangzott mondata:...”a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack.” Ez igazolja, ők is tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mára sikerült gazdag szellemi életünket elrekesztenie a nyilvánosságtól. Ők döntik el, kik, hogyan juthatnak a közvélemény formálásának lehetőségéhez. Alapvetően ettől beteg Budapest. De mi mégis hiszünk szebb jövőjében! Mert az igazság büntető törvényekkel, cenzúrával, politikailag korrekt öncenzúrával sem rejthető hosszú távon véka alá. Ahogyan Krisztus Urunk mondta: „Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne, és semmi titok, ami napfényre ne jutna.” (Mk. 4; 24) És: „megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (Jn. 8; 32)

Ahogyan dr. Staudt Gábor, a Jobbik jelenlegi polgármesterjelöltje találóan rámutatott: „egy erős Budapest mindannyiunk számára előny, vagy fordítva, egy döglődő főváros az egész magyar gazdaság helyzetét rossz irányba tereli.” Budapest lakossága jelenleg olyan, mint egy szellemileg visszamaradott, fogyatékos gyermek. Csak türelmes gondoskodás és szeretet által rehabilitálható, és integrálható a nemzetbe. Fáradtságos missziós munka áll előttünk: meg kell értetnünk az emberekkel, hogy becsapták őket, ellopták tőlük született idealizmusukat, s hogy az önpusztító dogmák szajkózása csupán tömeghipnózis eredménye. Hogy nem termelő és fogyasztó robotok, hanem önálló gondolkozásra képes, és jobb sorsra érdemes teremtményei a Jóistennek. Ezért olyan fontos az elszámoltatás, hiszen ez végre lerántaná a leplet a tömeget manipuláló erőkről, a demagógia mechanizmusáról, és felébreszthetné az ideológiai kómába süllyedt magyar népet. Magához térve pedig képes lenne újra értékteremtő munkába állni, ha ennek lehetőségét biztosítjuk számukra. És a biztonságos hátteret, hiszen családunk életéért, és vagyonáért folytonosan rettegve nyilvánvalóan nem lehet alkotni, s jövőt építeni. Nem csupán élhető várossá kell teremtenünk Budapestet, hanem hazánk boldogan és egészségesen fejlődő fővárosává!

Hogy rámutassunk néhány konkrét kitörési pontra is: a legfontosabb, hogy folyamatos és őszinte társadalmi párbeszéd kezdődhessen a médiában, tabutémák nélkül. Nyíltan lehessen megvitatni közéleti, vallási, történelmi, irodalmi, kulturális és politikai kérdéseket. A lakosság véleményét rendszeresen ki kell kérnünk az őket érintő problémák megoldásakor. Fővárosi őrség felállításával kell visszaszorítanunk a bűnözést, hogy biztonságos várossá alakulhasson, s vonzóbb legyen a turisták számára is. Valós megoldást kell találnunk a hajléktalankérdésre. Az életadó zöldövezeteket szaporítanunk kell, és a még meglevőket fokozott védelem alá kell helyeznünk. A tömegközlekedés fejlesztésével és a város határainál létrehozott, olcsó személygépkocsi-parkolók építésével dugulásmentes forgalmat kell teremtenünk. Korlátoznunk kell a városképet romboló ingatlanok elszaporodását. Budapesten. Sok-sok szeretettel és törődéssel, ilyen és ehhez hasonló kezdeményezésekkel talán még új életre kelthető s meggyógyítható lenne ez a szerencsétlen, haldokló szörnyszülött. Zsidóinak el kellene fogadniuk Jézust személyes megváltójuknak! Hegyeshalom jobbikos elnökeként, magyar és osztrák kettős állampolgárként, Budapesten születettként imádkozom Budapest feltámadásáért!