2019. szeptember 21., szombat, Máté, Mirella, Ildikó napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
10:54 Lakatos Raul nem öregszik - és lassan öregezik10:37 Sokan utaznak mostanában Csernobilba10:09 Eke Uzoma a legújabb magyar09:41 Az Egyesült Államok katonákat küld Szaúd-Arábiába09:13 Ezt a két szőke kólát bankkártyalopás miatt keresik a győri nyomozók08:54 Tele vannak a magyarországi gáztárolók08:41 Újabb amerikai légi csapás Líbiában08:22 Ma rendezik meg a Színházak Éjszakáját08:06 Harmincnyolc bevagonírozottat szabadított fel a rendőrség Kelebiánál07:51 György Konrád a Berlini Művészeti Akadémiának adta irodalmi hagyatékát07:33 Súlyos probléma: újra felmérik a magyarok táplálkozási szokásait06:56 Krónikus fülgyulladás okozhatta a Neander-völgyi ember kihalását21:57 A Hezbollah vezetője figyelmeztette Szaúd-Arábiát 21:29 A kanadai "mintatársadalom"20:55 Egész jól konzervál a hat év alatt négy "haláltábor": 106 évesen hunyt el a "holokauszt" legidősebb "osztrák" túlélője
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika, Tanulmányok ::

Perge Ottó: A kereszténység két arca

Reklám


Talán nem ünneprontás részemről, ha rámutatok egy nyilvánvaló tényre: arra nevezetesen, hogy az evangéliumokban számos ellentmondás fedezhető fel. Például Jézus Krisztus igen sokat beszélt a szeretetről, és többek közt az alábbi kijelentéseket tette: „szeresd ellenségedet”, „ne szállj szembe a gonosszal”, „ha megütik az egyik arcodat, tartsd oda a másikat is”, „aki kardot ránt, kard által vész el”. Ugyanez a Jézus viszont felborogatta az árusok asztalait a zsinagógában, és egy alkalommal figyelmeztette követőit: „Nem békét hoztam, hanem kardot.” Melyik hát Jézus Krisztus igazi arca?
 
Nos, a Megváltó megnyilatkozásai közötti ellentmondások valójában éppenséggel nem gyengítették, hanem erősítették a kereszténységet. Hogy miképpen? Nos, Jézus ellentmondásos kijelentéseinek köszönhetően a keresztény vallásnak két különböző arca is van: az egyik egy harcos, a másik pedig egy szelíd arc. Mindkettő szükséges volt a kereszténység bámulatosan gyors elterjedéséhez és fennmaradásához. A „szeretet vallásának” követői időnként elképesztő fanatizmussal küzdöttek – általában a hitetlenek, esetenként pedig sajnos egymás ellen is. A kereszténység elképzelhetetlen az önfeláldozó szeretet, az alázat, a jászolban megszülető „kis Jézus”, a betegek, a szenvedők, a „lelki szegények” nélkül, de ugyanígy elképzelhetetlen a pogányok körében a hitet diadalmasan terjesztő „vértanúk” és a „keresztes lovagok” önfeláldozó hősiessége nélkül is.
 
Amióta azonban megkezdődött a nyugati világ szekularizációja és rohamos ütemben terjed a hitetlenség, a keresztény vallás egyre inkább csak „szelíd”, „alázatos”, „szerető” arcát mutatja felénk. Pedig történhetett volna másképp is, hiszen valamely hit vagy eszme befolyásának erőteljes visszaszorítása, a hívek és követők üldözése kiválthatott volna egy erőteljes, sőt erőszakos reakciót is. Erre persze azt mondják, a „kereszténység nem lehet erőszakos”. Amikor azonban a jézusi hit még ereje teljében ragyogott, a keresztények igenis tudtak „erőszakosak” lenni. Mióta elveszett a hit és az erő, Jézus Krisztus vallása „megszelídült”. Figyeljük csak meg az egyházi vezetők karácsonyi prédikációit: mindenki a „békességről”, a „kis Jézusról”, a „kicsiségben és gyengeségben rejlő erőről”, beszél, legfeljebb még a „reménységet” emlegetik, amelyet a „jászolban fekvő kis Jézus” hozott volna a Földre. De hogy a „reményeket” csakis lankadatlan, kitartó erőfeszítés, sőt néha harc eredményeképpen lehet valóra váltani ezen a világon, arról nem esik szó.
 
Egyáltalán nem véletlen, hogy a pietizmus – vagyis a lelkiséget, a jámborságot, a spiritualitást mindenek fölé helyező vallási irányzat – akkor erősödött meg a kereszténységen (elsősorban a protestáns felekezeteken) belül, amikor a XVIII. században a felvilágosodás súlyos csapást mért Jézus Krisztus vallására. De egyáltalán nem mindegyik keresztény gondolkodó van elragadtatva ettől a látványos „megszelídüléstől”. Magyarországon például Prohászka Ottokár, majd nyomában többek közt Bangha Béla emelte magasba a „harcos kereszténység” zászlaját. Sajnos a kommunisták uralomra jutását követően Mindszenty Józsefen valamint az evangélikus Ordass Lajoson és a református Ravasz Lászlón kívül nemigen akadt senki, aki tovább adta volna ezt a megszentelt zászlót. Az 1990-es politikai fordulatot követően a nyugati világot irányító cionista oligarchia gondoskodott arról, hogy senkinek eszébe se jusson a „harcos kereszténységet” emlegetni. Valójában a kereszténység összes ellensége elégedetten dörzsöli a markát, amikor Jézus Krisztus egyházainak vezetői az „alázatról”, a „gyengeség, a kicsiség” előnyeiről szónokolnak, és igyekeznek egyre csökkenő számú híveiket rábeszélni arra, hogy „semmiképpen se álljanak ellen a gonosznak”. Miképp egykor a kommunisták, úgy a napjainkban felettünk uralkodó cionisták is kifejezetten támogatják a keresztény felekezeteken belül működő lelkiségi, pietista mozgalmakat, hiszen ha a keresztények elmerülnek a saját belső világukban, úgy nem kell tartaniuk a szervezett ellenállásuktól.
 
Jézus Krisztus jól ismerte az emberi természetet, és pontosan tudta, hogy a szeretet és az igazság nemes eszményei csakis akkor diadalmaskodhatnak, ha harcolunk értük. Erről beszélt, amikor kimondta azt a mondatot, amit a kereszténység nevében megszólaló – de valójában a cionista oligarchia járszalagján csüngő – egyházi vezetők hallani sem akarnak: „Nem békét hoztam, hanem kardot”. A muzulmán vallásban sem véletlenül kap központi szerepet a „dzsihád” fogalma, amely a lelkünkben és a külvilágban is jelen lévő Rossz elleni harcot jelenti. Harcra persze (és itt nem fegyveres harcra gondolok) csak az képes, akiben nagyon erősen él a hit. Attól tartok azonban, a kereszténység legnagyobb baja, hogy vezetőinek és a híveknek a lelkébe világi eszmények és ideálok fészkelték be magukat. A hit elillant, persze nem csak úgy magától, mintegy véletlenül, hanem a hagyományos nemesi és egyházi arisztokráciát a hatalomból kiszorító polgárság ténykedésének valamint a tudományok fejlődésének következményeképp.
 
Vajon talpra állhat-e még a kereszténység? Karácsony van, szívesen mondanék valami biztatót, valami reményteljeset, de sajnos nem tehetem. Pillanatnyilag ugyanis a „keresztény újjászületés” jelei – sajnos -  nyomokban sem fedezhetők fel. Baljós jel, hogy a kereszténység nem csupán a polgárság különböző ideológiái illetve a „tudományos világnézet”, valamint a  kommunizmus, a  zsidóság, és a fogyasztói társadalom előtt tette le a fegyvert, de még az iszlám napjainkban tapasztalható látványos előretörése sem készteti ellentámadásra, vagy legalább maradék erőinek mozgósítására. Vagy talán már nem maradt erő, amit mozgósítani lehessen?  
 
Perge Ottó
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2019 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready