Ezzel persze nem mondott semmi újat, végtére is a zsidók mindig is igyekeztek „őrültnek” feltüntetni a világ előtt azokat, akik szembe mertek fordulni a túlzott hatalmat a kezébe összpontosító választott nép fiaival. A náci vezetőket éppúgy, mint a német és a velük szövetséges katonákat filmekben, könyvekben és más propagandakiadványokban korántsem véletlenül igyekeznek „bolondnak”, „fanatikus őrültnek” beállítani. Meir Lau tehát ezt a régi, jól bevált propagandafogást használta, ugyanakkor új elemként jelent meg a beszédében a „terrorellenes háborúnak” nevezett cionista gyarmatosítási művelet legfőbb PR-fogása, mégpedig az „aki nincs velünk, az ellenünk van” tézise. A szentséges főrabbi ugyanis a következő kinyilatkoztatást tette: „Aki ma hátat fordít a zsidóságnak, az kollaboránsnak minősül azokkal, akik az egész zsidóság ellen hirdettek háborút”. Előzőleg Meir Lau arról beszélt, hogy a második világháború idején a zsidók ellenségei (vagyis a nácik) és a nagyon kevés számú „embermentő” mellett a nagy tömegek „álltak és nem tettek semmit, hogy megmeneküljenek az áldozatok”.

Világos beszéd, és van benne rendszer. Kádár János szocializmusát annak idején az tette élhetővé, hogy az MSZMP főtitkára meghirdette az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszavát. Rosszabb világ következik: nagyon úgy tűnik, a cionisták immár nem elégszenek meg a közömbös hallgatással sem, hanem nyílt színvallást követelnek mindenkitől. Magyarán: a zsidóság előtti feltétlen alázatot és engedelmességet. A zsidók hazai uralma illetve világuralma, vagy mondjuk úgy, hogy a Zsidó Világbirodalom ellen lázadozóknak – vagyis az antiszemitáknak – pedig nem lesz pardon. Ha nem sikerül az „őrültté” nyilvánításuk révén „karanténba zárni” őket – márpedig a főrabbi szavaiból az derül ki, hogy ez egyre kevésbé sikerül –, akkor minden bizonnyal erőszakkal lépnek föl ellenük. Meir Lau nem kertelt, nyíltan ki is mondta, hogy több mint hatvan év után ideje végre erőteljesen fellépni az „antiszemitizmus vírusa” ellen.

A főrabbi szerint egyébként a Jád Vásem Intézetben számon tartott 23 ezer embermentő meglehetősen kevés, ha az „országok teljes népéhez viszonyítják”. Közölte továbbá azt is - amit egyébként pontosan tudunk -, hogy a „holokauszt-megemlékezések” hozzájárulnak ahhoz, hogy „kialakuljon a kölcsönös tisztelet, barátság és esetleg a testvériség is” a zsidóság és más népek között. Mindezek a szavak a „szovjet-magyar barátság” erősítésének kommunista szlogenjére hajaznak, úgyhogy teljesen érthetők: miként egykor a november 7-i és az április 4-i ünnepségek révén igyekeztek a kommunisták a „szovjet emberek tiszteletére és szeretetére” nevelni bennünket, úgy akarják most a holokauszt-megemlékezések segítségével a most felettünk uralkodó faj iránti „szeretetet” beletáplálni a lelkünkbe. Akinek pedig ilyesfajta „szeretet” valahogy mégsem ébredne föl a lelkében, azt a régi jó szokás szerint bolondnak vagy őrültnek nyilvánítják. Ha pedig ily módon sem sikerül elszigetelni az illetőt az emberiség „jobbik felétől”, akkor alighanem jó hosszú időre dutyiba zárják. (Vagy esetleg a Moszad közbejöttével rakják helyre a megátalkodott antiszemitát.) Szép kis „új világrend” épül itt.

Amelynek eljövetele ellen a jelek szerint semmi kifogása nincsen Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek, Rogán Tóninak, a Belváros cionista polgármesterének, a szélhámos Boross Péternek, Szarházy Attilának, Schiffer Bandinak, Pálinkás Józsefnek, az MTA elnökének, ugyanis ezek a jómadarak személyesen jelentek meg a szent ünnepen. De ott sertepertéltek a hazánkat vaskézzel uraló cionisták között olyan csúszómászó egyházi személyiségek, mint Mohos Gábor, a Magyar Katolikus Püspökkari Konferencia titkára, valamint Gáncs Péter evangélikus püspök. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a nemzeti érzelmű, keresztény magyarok között nagyon sokan szerették és tisztelték II. János Pál pápát, azonban meg kell mondanom: idős korában, finoman szólva, nem állt éppen a helyzet magaslatán. A diadalmas főrabbi felidézte, hogy a katolikus egyházfő egy személyes találkozásuk alkalmával azt mondta neki, hogy „a primitív antiszemiták alól akkor lehet kihúzni a talajt, ha egyazon képen kezet fogva látják a pápát és Izrael főrabbiját.” Azért ez egy fokkal jobban hangzik, II. János Pál szemében ugyanis ezek szerint az antiszemiták csupán „primitívek” (vagy, még jobb esetben, azoknak egy része az), Meir Lau viszont egyértelműen közveszélyes őrülteknek tartja őket. Régi vita ez is a cionisták között, mármint az, hogy propaganda-szempontból melyik hazugság kifizetődőbb: az, ha a zsidóság elképesztő hatalma ellen ágáló személyeket „veszedelmes, fanatikus, újabb tömeggyilkosságra készülődő őrültnek”, vagy egyszerűen csak tudatlannak és primitívnek nyilvánítják? Vannak persze, akik a kétféle hazugság vegyítését tartják célravezetőnek.

A főrabbi gyűlölködő, félelemkeltésre abszolút alkalmas beszédében azonban egy reményekre feljogosító megjegyzés is akadt, amely rám is lelkesítőleg hatott. Azt mondta ugyanis, hogy a „világban egyre nő az érdeklődés a holokauszt történései iránt”, ami a „fiatalok körében is tapasztalható”. Persze, mondhatnánk, a folyamatos holokauszt-agymosás eredményeképpen tűnik úgy, hogy egyre több és több ember kíváncsi arra, mi is történt valójában a zsidókkal a második világháború idején. Talán így van, azonban az úgynevezett holokauszt-oktatás kétélű fegyver: erőteljes agymosással, fenyegetésekkel, holotörvénnyel lehet ugyan tévképzetek sokaságát kelteni, azonban, ha valaki alaposan belemélyed a holokauszt történetébe, könnyen az "eretnekek" táborában találhatja magát. A magam részéről ezúton is ünnepélyesen megígérem: minden lehetőt megteszek azért, hogy a holokauszt valóságos története iránti kíváncsiságot kielégítsem.