Egy korábbi cikkben a Wehrmacht hadviselésének stratégiai (hadvezetési) aspektusait már feltártuk, viszont a taktikai szintről (vagyis a kisebb egységek konkrét bevetési módszereiről) még nem írtunk. Márpedig a hatékony hadviseléshez nem csak a nagyobb seregtesteket kell megfelelően irányítani, hanem a fegyverek és katonát bevetését is meg kell oldani, így az alábbi cikk alapvetően nem a hadosztály és hadtest erősségű kötelékek, hanem a szakasz és század erejű alakulatok bevetési módszereiről fog szólni.

Offenzív harckocsizó taktikák

A német harckocsizók a taktikáikat elsősorban a domborzat kihasználására és a tűzerő összpontosítására alapozták. A csatatéren a támadás útvonalát a domborzatnak megfelelően alakították ki. Az ellenállás erősségétől függően két előrenyomulási taktikát használtak. Erősebb ellenállás esetén (a fenti kép bal oldala) az öt tankból álló szakasz egyszerre jelent meg a lőpozíció felvételére alkalmas magaslatokon, és a magaslatokról tűzzel megtisztították a két gerinc közötti területet. A magaslatokról tüzelésnek több előnye is volt. Az egyik, hogy így jól belátták a két gerinc közötti területet, így azt hatékonyan megtisztíthatták az ellenállástól.

A másik előnye az, hogy a tank a domborzatot kihasználva „halbverdeckte” pozíciót vehet fel, amivel minimalizálhatja az általa nyújtott célfelületet. Ilyenkor a harckocsi az ágyú depresszióját kihasználva úgy tud az ellenségre lőni, hogy a harckocsinak csak a tornya látszik ki az ellenség felé, így azt nehezebb eltalálni. Ráadásul ilyen pozícióban a harckocsi két lövés között az újratöltésre vissza tud vonulni a domborzat mögé, így nemcsak minimális felületet mutat, hanem azt is csak egy ideig.

Lövési(Halbverdeckte) és megfigyelési(Beobachtungsstellung) pozíciók felvétele

A fentiek következtében az egyik legfontosabb érték egy harckocsi használhatóságában (ami nem nyilvánvaló a nagyközönség számára) a harckocsi ágyújának depressziója, ugyanis a nagyobb depresszióval rendelkező tankok könnyebben tudnak felületet minimalizáló, hatékony pozíciókat felvenni.

A Tigris egyik előnye a nagy depresszió volt, aminek következtében úgy tudtak vele lőni, hogy a tanknak csak a tornya látszott ki, töredékére csökkentve a célfelületet. Az ágyú depresszióját kihasználó pozíciót nem csak magaslatokon, hanem vasúti és közúti töltések mögött és árkok, völgyek szélén is felvehettek.

Kisebb ellenállás esetén a gyorsabb (ugró) előrenyomulási módszert használták (az első kép jobb oldala). Ebben az esetben a szakasz egyik része a magaslatokon lőpozíciót vesz fel, a másik része pedig a fedezet alatt előrenyomul a következő magaslathoz. Így ha az előrenyomuló csoportot tűz éri, akkor a fedező csoport a magaslatról gyorsan válaszolhat.

Az előrenyomulás fedezésére nagy mértékben használtak füstgránátokat is. Ezek lehetővé tették, hogy a harckocsik belőtt területen is el tudjanak jutni a következő lőálláshoz.

A védelemhez felmérték a viszonyításként használt tereptárgyak és a tüzelőállások közötti távolságokat, ami alapján a viszonyítási pontok között mozgó ellenség távolságát gyorsan felmérhették, így nagy távolságról is gyorsan tudtak találatokat elérni.

Védekezés folyamán a terep felmérése mellett fontos volt a növényzet és a domborzat megfelelő kihasználása a közeledő ellenséges tankok meglepésére.

A harckocsik elleni védekezés során a páncélosokat és a páncéltörő ágyúkat sokszor együttesen alkalmazták, amely során a harckocsik általában mobil tartalékot képeztek az ellenséges áttörések elzárására. A páncéltörő ágyúkat általában jól álcázták, amit úgy használtak ki, hogy közelebb engedték az ellenséges tankokat, és olyan távolságról (300-500 méter) egyszerre nyitottak tüzet, amely távolságról már biztos volt a találat.

Párducok halbverdeckte pozícióban. A harckocsik a domb gerincét kihasználva minimalizálják az általuk nyújtott célfelületet

Összfegyvernemi műveletek

A Blitzkrieg lényege nemcsak az összevont páncélos és gépesített alakulatokban rejlett, hanem abban, hogy kidolgozták a különböző fegyvernemek hatékony gyors együttműködés módszereit, amivel a különböző szituációkra a lehető leghatékonyabban reagálhattak. A különböző haderőnemek (páncélosok, gyalogság, légierő, tüzérség) hatékony együttműködésének megszervezésével kialakították a hatékony összfegyvernemi taktikákat.

Beépített területek támadása esetén alapvetően az volt a doktrína, hogy harckocsiknak nem szabad beépített területekre behatolniuk, mivel az épületek között közelről meglephetik őket a kicsi harctávolságok miatt, másrészt azért, mert a harckocsiból korlátozott a kilátás, és így rosszul látják a közvetlen környezetüket. Ezért a védett településeket a harckocsik a lehető legnagyobb távolságra megkerülték és elszigetelték, majd azokat a gyalogság foglalta el. Ehhez a harckocsik tűztámogatást nyújthattak, de önállóan nem támadtak településeket. A gyalogság a növényzetet kihasználva a támadás előtt a lehető legközelebb jut, hogy a védők ne tudjanak pontos tüzet vezetni rájuk a megközelítés során.

A háború későbbi szakaszában már nagyobb számban rendelkeztek páncélozott szállító járművekkel, ami után a harckocsikat nem a gyalogság, hanem a páncélgránátosok követtek. A harckocsikat kísérő gépesített gyalogság (Panzergrenadire) a géppuskák tűzerejével a fél-lánctalpasokról tüzelve fedezékbe kényszeríti a védőket, aztán a páncélos csapatszállítók fedezete alatt megtisztítja az épületeket.

Folyami átkelő elfoglalása: a harckocsik és a gépesített gyalogság együttműködésének újabb példája. A harckocsik lekötik az ellenség figyelmét egy frontális támadással, a páncélgránátosok pedig a másik oldalról átgázolnak a védelmen, hogy a hidat épségben megszerezzék.

A támadásnál fontos feladat volt az aknamezők hatékony leküzdése. Ugyanis az aknamezők és az egyéb műszaki akadályok feladata nem az, hogy önmagában megakadályozza a támadó áthatolását, hanem az, hogy megtörjék a támadás lendületét, és időt adjanak a védő számára a támadó csoportok felszámolásához szükséges tűzerő összpontosítására. Így ha nem ütik át gyorsan az aknamezőt, a támadókat felszámolja a védő tüzérségi és géppuska tüze (mivel az aknamezők statikus céllá tették a támadókat), és még ha keresztül is jutnak, a védők az áttörés helyéhez összpontosítják a tartalékaikat, ami a továbbhaladást megakadályozhatja.

Éppen ezért a Wehrmacht többféle eszközt is kidolgozott az aknamezők gyors leküzdésére, ami a védelem számára nem hagyott időt a tartalékok mozgósítására. Ezek alapvetően robbanószerek voltak, amik az általuk keltett lökéshullámmal aktiválták az aknákat, így az utászok hagyományos aknakeresésnél sokkal gyorsabban kialakíthattak egy megfelelő szélességű átkelőt a mezőn (a háború végén a Wehrmacht harckocsiaknái azért jelentettek nagyobb akadályt, mert robbanásállóak voltak, így azokat ugyanezzel a módszerrel nem lehetett semlegesíteni).

A felderítők aknamezőt érzékelnek, ezek után visszavonulnak a támadó csoporthoz. A harckocsik fedező pozíciókat vesznek fel, miközben az utászok végrehajtják az ellenséges állások felmérését.

A támadás során az utászokat ködgránátokkal fedezik, miközben a harckocsik és egyéb nehézfegyverek kiiktatják az ellenséges állásokat. Az aknamező áttörése után a gyalogság hídfőt alakít ki a túloldalon.

A harmadik szakaszban a harckocsik is átkelnek az aknamezőn nyitott utakon, és a gyalogsággal együtt felgöngyölítik az ellenállást.

(Olvasónktól)