Annak ellenére pedig, hogy a korszakban – technikai szempontból – messze nem tudtak olyan szintű minőséget nyújtani, mint manapság, kifejezetten jó filmekről beszélünk. Ezt nem csak a feldolgozott téma miatt mondom, hanem a puszta tehetség és ügyesség miatt is, amely képes volt kompenzálni az eszközök minőségét. 80 év távlatából persze még az összehasonlítás is nevetséges, de kiválóan megmutatja, hogy tehetséget bizony tucatnyi felsőkategóriás eszköz sem tud biztosítani. Jelen sorok írója ezért (is) rajong a Horthy-korszak filmjeiért, de ennek részletezésétől most eltekintünk.

80 év. Szép, kerek évforduló. 1940-ben – a szó szoros értelmében – ezekben a napokban hódították vissza azt, ami a miénk. A második bécsi döntés nyomán Európa újjáalakítói nekünk ítélték Észak-Erdélyt és a Partiumot, a terület birtokbavétele pedig szeptember elején kezdődött és húzódott el egészen szeptember közepéig mint katonai hadművelet. Könyvekből jól tudhatjuk, hogy ez már közel sem volt olyan "veszélytelen" vállalkozás, mint a Felvidék egy részének visszahódítása. A román részről kifejtett, partizánszerű ellenállás is nagyobb volt, valamint infrastrukturális szempontból is komolyabb erőfeszítéseket igényelt Erdély vadregényes tájának visszacsatolása. A "jutalma" persze megvan a kedves nézőnek is, filmen láthatja, ahogy a honvédség felrobbantja a román Károly-vonal erődítményeit, útakadályait. (Maga a Károly-vonal francia tanácsadók segítségével épült, de ezúttal sem tudtak elérni sikereket. A második bécsi döntés egyszerűen kettévágta, így funkcióját vesztette.)

A történelmi előzmények felelevenítése után a Kelet felé! ugyanazt a jól bevált receptet követi, amit elődjénél is láthattunk (ez nem is csoda, hiszen a rendező Bánáss József mellett ugyanaz a Cserépy László is dolgozott rajta, mint aki az előzőn), noha a táj bemutatására egyértelműen nagyobb hangsúlyt fektetnek, mint az Észak felé! esetében. Ennek oka egész egyszerűen Erdélyben keresendő, hovatovább a második bécsi döntés nyomán több nagyvárosunk tért vissza, mint 1938-ban. Ezeket a településeket természetesen most is láthatjuk, méghozzá virágba borulva, ünneplő és ujjongó emberekkel az utcákon. Leírni vagy szavakba önteni is lehetetlen, milyen érzés végignézni ezeken az arcokon, az ember pedig legszívesebben azt kívánná, "bárcsak én is ott lehettem volna" ezekben a napokban. Magyarország ekkor ért a zenitre, ezt pedig még filmen át is érezzük minden egyes rezdülésben és megnyilvánulásban. Egyébként, hogy mely területek melyik nap tértek vissza, egy térképen szemléltetik, amely egyben remek döntés is volt, hiszen vizuálisan jobban megmaradnak és elraktározódnak a kellő információk.

A tájképek és a honvédség mellett párhuzamosan nyomon követhetjük Horthy Miklós (és felesége) útját is. Amíg jellegzetes fehér paripája kevesebb szerepet kap, addig Horthy annál többet, kolozsvári beszédét a kassaihoz hasonlóan most is hallhatjuk (szintén a film végén, mint az Észak felé! esetében). A világháború okozta gondterheltség ellenére a kormányzó valóban felszabadultnak és boldognak tűnik. Természetesen ő maga is érezte, hogy elért hatalma és népszerűsége csúcsára, a Horthy-korszak revíziós üzenete, az országgyarapítás Erdélyben végleg révbe ért. Hovatovább beszédében – egyfajta ígéretként – arra is kitér, hogy a jelenleg még kívül rekedt magyarságról sem feledkeznek meg. A népszerűség mellett pedig maga a Horthy-kultusz is ezekben a hónapokban a legerősebb, gondoljunk csak az ünneplő tömeg folyamatos Horthy! Horthy! kiáltásaira, amely még elszántabban, még hangosabban zeng, mint az Észak felé! című filmben.

Sepsiszentgyörgy, Nagyvárad, Kolozsvár, Székelyudvarhely... Csupán pár ismert város azon rengeteg település közül, amelyek az Új Európa születésének alkalmából visszatértek az Anyaországhoz. A második bécsi döntéssel közelebb kerültünk a Kárpát-medence békéjének megteremtéséhez, elég csak a filmen is látható Nagydemeter nevű településre gondoltunk, ahol az erdélyi szászok karlendítéssel üdvözlik a bevonuló magyar katonákat (ennyit arról a Klaus Iohannis káros tevékenysége nyomán kialakult toposzról, hogy az erdélyi szászok mindig is ellenségesek voltak velünk szemben). Szemléltetésképpen – ilyenkor jövünk rá, mennyi mindent vesztettünk el abban a bizonyos második világégésben – Nagydemetert ma már kizárólag románok és cigányok lakják.

Az öröm és a sok-sok leírhatatlan, szívmelengető pillanat ellenére azonban van mégis a nézőben egyfajta feszültségérzet is. Jelezvén, hogy két év alatt is mennyit változott a nemzetközi helyzet, a Kelet felé!-ben már jóval több motorizált vagy páncélos egységet láthatunk, mint 1938-as elődjénél. Nem is csoda, hiszen ekkor már majdnem kereken egy éve dúl a világháború, amelybe a belépésünket halogatni lehetett ugyan, de elkerülni semmi esetre sem. Hogy az ünneplő tömegben kik éreztek hasonló feszültséget vagy kik nem, így utólag megmondani már lehetetlen, de a politikai-katonai elit java nyilvánvalóan tisztában volt a második bécsi döntés "árával".

Legnagyobb tragédiánk, hogy az öröm mindössze pár évig tartott. Négy esztendővel később már javában dúltak az elkeseredett harcok, ami pedig a második világháborút követően várt a magyarságra, messze rosszabb volt annál, mint amit az első után kaptunk. A Kelet felé! felbecsülhetetlen értékével olyan múló pillanatokat örökített meg és hagyott ránk, amelyeket még azoknak is érdemes megtekinteni, akik kevésbé foglalkoznak a XX. századi történelemmel. Igaz, csupán másfél órán keresztül, de mi is részesei lehetünk a korabeli atmoszférának, Magyarország sikereinek. Milyen kár, hogy a múltba vesztek!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info

A Kelet felé! itt tekinthető meg.