Ha könyvet nem is, több oldalról vizsgálódó esettanulmány-sorozatot bőven lehet írni a másfél órás jelenetből. Külön érdemes sorokat szentelni a wishes messiás hardcore rajongóinak sokkal inkább felháborító, semmint elkeserítő hozzáállásának, de Magyar Péter nem maradt adós zsidósimogatás terén sem.

Noha Orbán Viktor személyében a legkeményebb ellenfélre lelt a hazai zsidóságnak való udvarlásban, azért Magyar is bőven szívott magába a filoszemitizmusból, főleg a NER-ben töltött éveiben. Zsinagógalátogatás pipa, magyar embereknek zsinagógalátogatás ajánlgatása a dorogi tiszás gyűlésen pipa, Toroczkai László provokálása, hogy „gond-e, ha egy magyar politikus zsinagógába jár” is pipa.

Toroczkai nagyon helyesen választ is adott, miszerint „a Tisza, Fidesz, DK, baloldal teszi izraeli gyarmattá Magyarországot”, mire a Fidesz egyik zsidó bástyája, a Neokohn nevű undormány persze rögtön hisztizni kezdett, szóval a kör ismét végigment.

Dacára annak, hogy a Neokohn a NER zsidó szócsöve, bármekkora is nagy a vélt vagy valós rivalizálás a Tiszával, úgy kel ilyenkor a zsidó lap Magyarék védelmére, mintha semmiféle érdekellentét nem lenne köztük. Részben azért, mert igazából nincs is.

Mondják, hogy sokszor egyetlen mondatért is érdemes sokat várakozni, türelmesnek lenni, mert alkalomadtán többet tanulhatunk belőle, mint egy hosszú esszéből. Ez ebben az esetben is pontosan így van, hiszen amire a Mi Hazánk elnöke rávilágított, felülír mindent, főleg azokat a cicaharcokat, melyet ezek az „ájrópér”, „mértékadó” pártok vívnak egymással.

A koncért és a hatalomért persze folyik a harc a Fidesz, a Tisza, a DK meg a többi baloldali pártocska között, de ezeket találó kifejezéssel nevezzük „aprócska viharoknak a zsinagógában”, ha már a wishes messiás úgyis oda akarja küldeni minket.

Nyilván a Fidesz szolgai odaadását Izrael iránt nem kell magyarázni, de ettől függetlenül ne hagyjuk, hogy beárnyékolják a többi lelkes demokrata állásfoglalását. Mint már mondtuk, ebben a Orbánék a verhetetlenek, de a lassan két éve zajló gázai népirtás ellen sem a Tisza, sem a baloldali entitások nem emelték fel a szavukat – épp ellenkezőleg. Ez pedig azért különösen intő jel Magyarország sorsát nézve, mert ezek szerint nekünk nem csak zsidókból, de baloldaliakból is a leghitványabbak jutottak: nyugaton ugyanis számos baloldali csoportosulás emelte fel a szavát Izrael ellen, és ítélték el a palesztinok irtását.

Utóbbi persze ugyanúgy nem túl jó, hiszen ezt a témát a nyugati jobboldalnak kéne uralnia jobboldali szemszögből, de ismerve a mérhetetlen filoszemitizmusukat (tisztelet a kivételnek), ez teljesen reménytelen. Másik oldalról viszont kijelenthetjük, hogy az ottani baloldal legalább megteszi azt, amit az itthoni nem.

A téma iránt érdeklődő erre rögtön rávágja, hogy ez azért van, mert a nyugati baloldal berkein belül felülreprezentáltak a közel-keleti bevándorlók, illetve a már szavazati joggal rendelkező, bevándorló hátterű személyeknél a népirtás ellen való felszólalással célt érnek, mely később szavazatra váltható, amely igaz is, de magyar szemszögből a probléma ennél mélyebb gyökerű.

A zsidóimádat, melyet a Fidesz járatott csúcsra, igazából 1945 óta része a magyar belpolitikának, mely a háború után történt szisztematikus agymosásnak és az antiszemita értelmiségünk kiirtásának, ellehetetlenítésének, elüldözésének „köszönhető”. Még egyszer nem akarták megkockáztatni azt a két világháború közötti ébredést, melyet a magyarság produkált, így az idézőjeles „problémát” gyökerestől tépték ki.

Nem akarom túlmisztifikálni, hogy bizony a magyaroktól félnek a legjobban a világon, azért teszik ezt, de annyi szent, ha ez az ország egyszer felkel, láthattuk a történelem során többször, hogy bizony alapos munkát végez, ezt pedig nem kockáztathatják meg a világhódítók.

A zsidó hatalomnak megágyazó 1945 utáni „demokratikus Magyarország”, majd az azt gyorsan felváltó, de a filoszemita trendet persze követő államszocializmus végül a rendszerváltoztatás utáni nyílt gyűlölethez vezetett, hiszen az 1990-es években a magyarországi zsidóság olyan stílust engedett meg magának a magyarokkal szemben, mely azonnali és hatásos megtorlásért ordított az akkor már mesterségesen legyengített őslakosság részéről.

A megtorlás persze szokás szerint elmaradt, egy-két üdítő kivételtől eltekintve pedig a rendszerváltoztatás utáni demokrata pártok (szalonjobb és baloldal egyaránt) is vitték tovább az 1945 után meghonosodott idegen hagyományt.

Nos, ez az eszmei-politikai megszállásunk rövid története tárja elénk, hogy 2025-ben a Mi Hazánkon kívül egyetlen magyar politikai párt sem emeli fel a szavát az izraeli népirtás ellen, hiszen a mélyben meghúzódó közös érdekek mentén ez nem kívánatos, Toroczkai tehát fején találta a szöget.

Végül álljon itt pár olyan példa, mely „kritikus időszakban”, 2023 októberében született, amikor is „példátlan agresszió” érte az elnyomott palesztinok részéről a terrorállamot.

Orbán első dolga volt, hogy betiltsa Magyarországon a palesztinok melletti tüntetéseket, míg Izraelért több ilyet is megrendeztek.

Az akkor még aktív Novák Katalin a DK-s Niedermüllerrel, a Fidesz által elvileg utált Karácsony Gergellyel, Erdő Péter bíborossal, Balog Zoltán református püspökkel, meg a többi lókötővel közösen járult a Dohány utcai zsinagógához. A 444 érzékletesen úgy írt minderről, hogy „zsúfolásig megtelt a Dohány utcai zsinagóga”.

Gelencsér Ferenc, a Momentum egykori elnöke (ha esetleg valaki még emlékszik rá) az Országgyűlés Magyar-Izraeli Baráti Csoport tagjaként pedig odáig vetemedett, hogy a Parlamentet öltöztessük kék-fehér színekbe (az erről szóló levelet a szintén zsidó gyökerekkel rendelkező, fideszes Fónagy Jánoshoz címezte). De ha ez nem elég, Karácsony a Lánchidat is kék-fehérbe erőszakolta.

A tendencia azóta sem változott, csak az óbaloldali pártok lettek politikai hullák, a helyükbe lépő Tisza pedig lelkesen viszi tovább a hagyományt.

Így lett Magyarország egy idegen, népirtó, bosszúra éhes faj európai Paradicsoma. Hajlongó magyarok segítségével.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info