Még az átlagosnál is jobban radar alatt maradt, de gazdagodtunk egy újabb NER-érában született történelmi filmmel, az 1242 – A Nyugat kapujában című alkotással. Az NFI 2,5 milliárd forinttal tolta meg a büdzsét, az összköltség pedig 3,7 milliárd forintra rúgott, így a tatárjárásról szóló film a legdrágább történelmi mozijaink közé tartozik. 2023 februárjában fejeződött be a forgatása.
 A film plakátja (fotó: Pannonia Entertainment/port.hu) |
Az első napokban a film a mozikasszáknál természetesen alulteljesített, és nagyjából kizárt dolog, hogy ez érdemben változzon, de mivel a társadalmi ízlés nem feltétlenül tükrözi vissza a minőséget, ezért mi magunk is megnézzük közelebbről, hogyan sikerült az 1242 – A Nyugat kapujában.
A tatárjárás az első olyan nemzeti katasztrófánk, amely érdemben és maradandóan befolyásolta a magyarság sorsát a Kárpát-medencében. Az ország egyes részein 70-80%-os is volt az emberveszteség mértéke (szerencsére nem a teljes Magyar Királyság területén), és ha talán túlzóan is fogalmaztak a nyugati évkönyvek, krónikák, amikor a magyarokról azt írták, „kipusztultak”, a veszteség mértéke tényleg óriási volt, mely hosszútávon – a török hódoltsághoz hasonlóan – kibillentette az etnikai arányokat az állam területén.
„Jó” magyar szokáshoz híven tehát ez sem egy túlságosan vidám mozi lesz, azonban számos ponton még ezzel a kiszámítható felütéssel is meg tudott lepni a film, csak sajnos nem feltétlenül pozitív értelemben.
 A film erőteljesen a mongolok bemutatására koncentrál (fotó: Galloping Entertainment/port.hu) |
Ami viszonylag hamar az első meglepetést okozta, hogy noha egy magyar történelmi eseményről beszélünk (aminek persze a tatárok is részesei), ez a film bizony masszívan a mongolokra van kihegyezve, a magyarokat – egyetlen szereplő, Özséb kivételével – nagyjából és kis túlzással, némi fanyarsággal – statisztának tudnám csak jellemezni.
A muhi csata véget ért, Batu kán és serege pedig Esztergom alatt ütött tábort, hogy elfoglalja az erősséget, mert az valamiért „nagyon kulcsfontosságú” a további nyugati hódítások tükrében. A védősereg nem szándékozik feladni a várat, ám segítség helyett Cesareani bíboros (nem, nem a várnai csatából ismeretes, kicsit máshogy is írják) érkezik hozzájuk pápai követként, de ebben sem lesz sok köszönet.
A magas költségek dacára Soós Péter rendező alkotása meglehetősen szűken bánik a csatajelenetekkel. Persze, nem attól lesz jó egy történelmi film, hogy folyamatosan kaszabolásokat látunk, de megmondom őszintén, a témából adódóan én legalább egy ütős csatát, vagy várostromot vártam, nem kaptam meg. A néhány kisebb csetepaté jelentős részében pedig olyan unottan forgatják a fegyvereket, mintha egy 12 órás gyári műszak után kellett volna még lenyomni egy csatát a katonáknak, és nem – helyzettől függően – országot védeni vagy elfoglalni. Kapunk az alkotás legelején még egy nyílzáport (filmekben viszonylag ritka, és nem is itt számítottam rá – ennélfogva meg is lepett, de viszonylag naturalista módon ábrázoltak gyermekhalálokat is), de ez meglehetősen egyoldalú, tehát nem nevezhetjük csatának.
 Jóval kevesebb magyar jelenetet kapunk, jobbára azok is feledhetők (fotó: Galloping Entertainment/port.hu) |
Amit viszont ütközetek helyett kapunk, az motivációkeresés, intrika, belső mongol hatalmi harc, és némi lélekrajz – Baturól. Annyira a hódítók felé billen a mérleg, hogy nagyjából 5-6 alkalomra emlékszem (nem számítva a közös jeleneteket), amin magyarok szerepelnek, ezek az esztergomi várhoz köthetőek kivétel nélkül.
Magyar oldalról a központi szereplő a ténylegesen is létező Özséb pap, aki a nyílzápor idején embereket ment, majd hamar a tatár táborban találja magát, amikor azok meghívják a magyar küldöttséget a holdújévi ünnepségükre. Utóbbi ideje alatt Batu serege fegyvernyugvást alkalmaz, mulatságokkal, hadi játékokkal, evéssel-ivással múlatják az időt. Ezen az ünnepségen lesz közös cselekményszál Batu és Özséb történetéből, végképp a fikció irányába tolva az eseményeket.
Érdekes, hogy a NER-érában született történelmi filmek több-kevesebb sikerrel a nemzeti érzést igyekeznek erősíteni, még ha döntő többségben meglehetősen suta, olyan tipikusan fideszes módon is. Itt ennek nyoma sincs – vagy, ha ez volt a szándék, nem jött be –, helyette nem tudtam nem elmenni a nyilvánvaló aktuálpolitikai üzenetek mellett.
 Özséb és Batu a Pilisben kószálnak (fotó: 1242 - A Nyugat kapujában Facebook-oldal) |
Nagyjából a film második felétől kerített hatalmába az az érzés, hogy igazából ez egy magyar-mongol, vagy inkább magyar-keleti imázsfilm, ahol a két fél közötti feszültség nem nő az alkotás előrehaladtával, hanem csökken. Ennek persze a hazai hardcore Kurultáj-fanok lehet, hogy örülnek (amúgy ez a szó többször el is hangzik a film során), de hát azért, na… Értem én, hogy alkotói szabadság, és játékfilmet nem azért néz az ember, hogy egy az egyben kapjon vissza eredeti történelmet, de eddigre már nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy az egész cselekményt aktuális külpolitikai képzelgések szolgálatába állították. Nem az hiányzott, hogy az ellenséget vérgőzös, kutyafejű szörnyetegekként állítsák be, sőt, mindig is híve voltam annak, hogy „mindkét oldal” motivációi tisztességesen be legyenek mutatva, de a tetőpontnak szánt pilisi jelenet konkrétan olyan szürreális volt, hogy tipikusan ilyen helyzetekben kérdezik, „mit szívtak az alkotók”?
Igen... Batuval közlik (nem lövöm le a poént, hogy ki, de az is lényeges), hogy az „ország békéjét” nem veheti el erővel (mostani kormányunk is „békepárti”, ugyebár), de végül egy másik gesztussal sikerül eltántorítani őt a támadástól, ez a gesztus pedig tovább erősíti a „testvéri összetartozás” érzését. (Utóbbira egyébként spirituális oldalról is igyekeznek ráerősíteni, Özséb és egy mongol sámán elég jó cimborák lesznek. Mintha tényleg nem is háború lenne…)
A dolog ott bukik meg leginkább, hogy ezt a film végével egyre leplezetlenebb „testvéri kapcsolatot” a lehető legrosszabb történelmi helyzetbe igyekeznek beleerőltetni, pusztán azért, hogy a NER külpolitikai visszaigazolásokat kapjon saját magáról. Ez nem egy filmszerű, alternatív bemutatása egy történelmi eseménysorozatnak, hanem a történelmünk megerőszakolása. Persze, tudom, hazai jobboldali körökben is mind a mai napig létezik az a történeti elmélet, hogy ezek a jó fej Batuék a Nyugatot jöttek elpusztítani, minket „testvériesen” élve hagytak volna, csak „voltunk olyan ostobák, hogy a Nyugatot védelmeztük helyette”, de ezt bármilyen erre utaló jel hiányában hadd ne vegyem komolyan (ezt kiegészítendő, a Nyugatot megtestesítő Cesareani bíboros természetesen a legnegatívabb karakter a filmben). És mielőtt bárki nekem esne, nem azt mondom, hogy nem lehet a jelenkorban „arrafelé” is csatornákat nyitni, de ezt nem önmagunk, történelmi örökségünk és a magyarság küldetésének megerőszakolásával szükséges megtenni.
 A Nyugatot megtestesítő Cesareani bíboros a valódi antagonistája a filmnek (fotó: 1242movie.com) |
Nagyjából ezt volt érdemes kivonatolni az 1242 – A Nyugat kapujában című filmből. Hogy pozitívumot is mondjak, a mongol tábor, fegyverzet, öltözék, stb. tényleg alaposan be lett mutatva, és szépen is sikerültek, akit pedig érdekel a mongol történelem, az bizonyára megtalálja a számításait. Batu kán szeretőjének és kvázi tanácsadójának, a Genevieve Chenneour által megformált Uulennek köszönhetően pedig minőségi női cickókat is kapunk a filmvászonra (igen, van tehát némi ágyjelenet is, de nem Trónok harca mennyiségben).
Dacára egyébként a szegényes megvalósításnak, a filmben meglepően sok külföldi név szerepel. Innen érdemes kiemelni a Cesareani bíborost alakító Ray Stevensont, aki nekem mindig a 2004-es Artúr király Dagonet-je marad, ám a legtöbben a Róma című sorozat Titus Pullojaként ismerik, illetőleg sok más, globálisan ismert-elismert alkotásban is találkozhatunk vele. Tragédiája, hogy ezzel a filmmel kellett lezárnia életművét, hiszen 2023-ban elhunyt. (Szomorú, de a közeli időpont ellenére nem ő az egyetlen, aki nem él már a színészgárdából, Bajomi Nagy György is elhunyt 2023 novemberében.)
Összegezve az 1242 – A Nyugat kapujában című filmet... nem azt kaptam, amire számítottam, csak sajnos nem pozitív értelemben. Nem baj, ha egy játékfilm nem követi teljes egészében a történelmet (sőt!), de az 1242 – A Nyugat kapujában esetében sajnos nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mindez itt NER-es érdekeket szolgál. Ha ezt nem politikai oldalról közelítjük meg, akkor is árt a filmnek: a nagy katarzis, a feszültség, majd a valódi megoldás elmarad, helyette a tetőpont inkább helyeződik át Batu és az áruló rohadékokként viselkedő hadurai oldalára.
Nem ördögtől való mongol oldalról bemutatni a tatárjárást – sőt, akár igen érdekes dolgokat is ki lehetne hozni belőle, de ezt nem úgy kellene tenni, hogy a másik oldalt – jelen esetben a magyarokat, jobbára egybites „ellenállunk, aztán majd lesz valami”, feledhető karakterekként ábrázolják, akit meg nem, az valami érthetetlen módon „békéről” társalog egy mészárlás kellős közepén.
Ezer meg jobb elfoglaltságot tudok elképzelni Soós Péter filmjénél, így csak az üljön be rá, aki feltétlenül küldetésének érzi a megtekintését.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Érdemes elolvasni ezeket is:
