Az eltávozottat sohasem láttam, s csak azt tudom, hogy majd három évtizeden át ápolta a váci fegyházban elpusztult ura, Hóman Bálint emlékét, aki hosszú szenvedés után 1954 tavaszán fejezte be életét az ottani kórház egyik poloskás szalmazsákján.

Fellapoztam a Budapesten 1967-ben megjelent Magyar életrajzi lexikont, amely a szokványos „reakciós, fasiszta” stb. jelzők után tárgyilagosan megírja, hogy Hóman Bálint a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, a budapesti egyetem tudós történelemtanára, majd hosszú éveken át magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. Azután szerényen közli a lexikon, hogy 1946-ban a Népbíróság mint háborús bűnöst életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte.

A halálos és egyéb ítéleteket futószalagon gyártó Népbíróság nyilván nem találta enyhítő körülménynek az előbb említett és a mai rendszer által kiadott lexikonban felsorolt műveket, melyekkel Hóman Bálint magyar kultúránkat megajándékozta. A lexikon szerint ezek a következők: Magyar városok az Árpádok korában (1908), Magyar pénztörténet 1000—1325 között (1916), A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Róbert Károly korában (1921), A Szent László-kori Gesta Ungarorum és a XII—XIII. századi leszármazói (1925), A magyar-hun hagyomány és hun monda (1925), A forráskutatás és forráskritika története (1925). Végezetül a Szekfű Gyulával közösen írt Magyarország egyetemes története című munka, amely mind a mai napig nélkülözhetetlen forrása minden történelemkutatónak és történésznek.

1952 forró júniusát írta a naptár. A váci börtön és a nagy, sárga falon túli ország között csak árnyalati különbséget jegyzett fel az akkori idők krónikája. A rettegés ott is, itt is rátelepedett az emberek lelkére. Az egész ország csak suttogva beszélt, mert könnyelműen kiejtett szó vagy vélemény éveket rabolhatott el annak kimondója életéből, ha nem magát az életet. Embereket kísértek bitófa alá puszta gyanú alapján, és rabokat verhettek agyon anélkül, hogy a gyilkosoknak felelniök kellett volna tettükért. Mindenki szabad vad volt az országban, amióta törvénnyé emelték az egy tanú is tanú elvét. Nem volt más helyzet a hatalmon lévők szűk sáncai között sem. A kör bezárult, mint ahogyan minden diktatúra előbb-utóbb bezárja önmagát egy ketrecbe, melyben még a cinkosok sem biztosak egymástól. Rajk Lászlót, aki tegnap még az ország külügyminisztere volt, saját hivatalából vitték a mocskos börtönbe, hogy hamis vádak révén holnap felakasszák. Az új rendszer piramiscsúcsán pedig ott ült az adai zsidó szatócs fia, Rákosi Mátyás, aki moszkvai megbízói kívánságát messze túlhaladva irtotta nem is csak azokat, akik útjában álltak, hanem mindenkit, akit szemre vett az Arany János-i sanda gyanú.

A váci börtönnek nevezett siralomházban legyet sem zavaró csend borult az emberek lelkére, amit csak olykor zavart meg a durva prófoszok csakis parancsoló módban elhangzott kiáltása.

— Sétára! — ordította le magát Mocsáry ávós őrmester.

Kinyíltak a zárkaajtók, kivánszorogtak a rabok a túltömött zárkákból, de az udvarra vezető ajtót géppisztolyos őrök zárták el.

— Szemben a fallal felállni! — hangzott az új parancs. — Mindenki levetkőzik, lábai elé helyezi a kacatját, és kukkot se halljak!

Fürge házimunkások hatalmas kosarakban téli ruházatot hoztak, s mindenkihez odadobtak egy nadrágot, zubbonyt és sipkát. Vastag csalánszövetből szőve, amit magukra kellett húzniok. Odakünn pedig tombolt a nyár, és harmincegynéhány fok meleget mutatott a hőmérő higanyszála.

Mikor mindenki elkészült, jött az újabb parancs:

— Most pedig ki az udvarra, és séta díszlépésben… A szomorú menet elején ott ballagott Kunder Antal volt kereskedelmi miniszter, Tasnádi Nagy András, a képviselőház hajdani elnöke, a majd két méter magas Esterházy Pál herceg, Baranyay Jusztin ciszter egyetemi tanár és mindazon többiek, akik valamikor az ország politikai és szellemi életét jelentették. Volt tábornokok, írók, és újságírók, egyszerű munkások, volt csendőrök és katonatisztek ballagtak ki a tűző napsugárban úszó udvarra, ahol téli gúnyában, lehajtott fejjel rótták a meglódult agyak kitalálta halálmarsot.

A harmadik emelet 175-ös számú cellájában őriztem a múltat. Tőlem a második cellában helyezték el — magánzárkaszerűen — Hóman Bálintot, aki külön büntetésből nem kaphatott szobatársat. Mikor elhaladtam cellája előtt, benéztem és láttam, hogy az akkor még hatalmas termetű ember féltérdre ereszkedve a padlót súrolja.

— Mit tetszik csinálni, Bálint bácsi? — kérdeztem, és beléptem a cellába.

Felnézett nagy, barna szemével, és régi, derűs modorával mondta:

— Mindennap fel kell súrolnom a padlót, különben sötétre vágnak.

Láttam, hogy nehezére esik a reá kirótt munka, tehát felsegítettem, s kivettem kezéből az elkopott súrolókefét.

— Tessék hagyni, majd én gyorsan felsúrolom — mondottam, és nagy igyekezettel kezdtem a munkához. Már majdnem kész voltam, mikor észrevettem, hogy ott áll az ajtóban az emeleti osztályvezető, a ferde szájú Kovács őrmester. Azért hívtuk ferde szájúnak, mert valami verekedés során felvágták a száját, és a rosszul összevarrott seb állandóan vigyorgó ábrázatot kölcsönzött amúgy sem bizalmat gerjesztő arcának. Mielőtt belépett volna az ávóhoz, suszter volt, amolyan hol dolgozó, hol nem foltozó varga valamelyik váci suszterájban. Alacsony, sunyi nézésű ember, akit zsák a foltját hamar megtalálja alapon osztottak be a foglyok mellé. Rövid esztendő alatt őrmesterré léptették elő, mert ő adta a legjobb ötleteket a börtönigazgató Lehota Istvánnak a foglyok gyötrését illetően.

Mikor megpillantottam a cellaajtóban, azt hittem, legfeljebb elzavar, és mehetek sétára. De nem… Kovács őrmester elvtárs belépett a zárkába, két kezét csípőjére tette, és nyájas hangon kérdezte:

— Mikor osztották be magát ebbe a cellába?

Vigyázzállásban feleltem:

— Tisztelettel jelentem, ez nem az én zárkám, csak rabtársamnak akartam segíteni a súrolásban. Beteg ember és nehezen megy neki ez a munka.

Valahogyan megnyomhattam az „ez a munka” szavakat, s ezt Kovács észrevette. Elmosolyodott, a szája szélén húzódó sebvarrat Quasimodo-szerűvé torzította arcát, majd csúnyául elkáromkodta magát. Kivette kezemből a súrolókefét, és átnyújtotta Hómannak:

No maga vén tróger, most kezdheti az egészet elölről!

— Igenis, felügyelő úr! — mondotta Hóman Bálint volt kultuszminiszter, a Nemzeti Múzeum igazgatója, anélkül, hogy bármiféle indulat látszott volna az arcán, ami még jobban feldühítette a ferde szájú Kovácsot.

— Na, gyerünk, mire várunk még — ordította, mire Hóman a maga 110 kilós testével újból letérdepelt, és súrolni kezdte a már egyszer felsúrolt padlót. A ferde szájú pedig csak ott állott az ajtóban és nézte. Úgy vigyorgott, ahogyan csak a durva barbárság vigyoroghat, ha durva erejével maga alá gyűri azt, amit kultúrának, keresztényi szeretetnek nevezünk azóta, hogy Krisztus meghalt a keresztfán. A nagy csendben nem hallatszott más, mint a padlót sikáló kefe sercegése, amit még jobban aláhúzott az udvaron sétálók monoton moraja. Mikor Hóman végre a szoba végére ért, feltápászkodott és kijelentette:

— Kész vagyok…

— Mi az, hogy kész? — mondta a ferde szájú. — Ez magának kész? Koszosabb, mint előtte volt! — Nagyot köpött a cella közepére. — Egy-kettő, kezdjük elölről! Ragyogjon, mint a csillag!

Értette?

— Igenis értettem — hangzott a felelet, miközben a ferdeszájú szemébe nézett. Ha az csak hajszálnyit is tudott volna olvasni a szemekből, akkor talán megijed attól a fölénytől, ami az „igenis értettem” szavakból kiáradt. Nem volt abban semmi gyűlölet vagy harag, csak a már sok mindent látott ember csendes ítélete azok felett, akik még arra sem méltóak, hogy haragudjunk rájuk.

Jó negyedórába tellett, amíg Hóman végigkínlódta a második felmosást. Tüdeje zihált, arcáról kövér verejtékcseppek peregtek alá, s amikor feltápászkodott, hogy el ne dőljön, nekitántorodott a falnak. Odaugrottam és segíteni akartam, de máris csattant a ferde szájú őrmester hangja:

— Mit avatkozik ismét a mások dolgába? Egyébként mi még majd beszélgetünk egymással. Most pedig mars kifelé!

Odakünn a folyosón a falnak állított, elővette noteszét, és nagy veréb betűkkel beírta nevem, számom és közölte:

— Holnap reggel kihallgatásra viszem…

Úgy is történt. Felvezetett Lehota börtönigazgatóhoz, aki bölcs képet vágván elolvasta a feljelentést, és sommásan kétheti sötétzárkára ítélt. Természetesen fél ellátással és hetenként kétszeri két óra vasraveréssel.

De azután ez is elmúlt, és ősszel még egyszer találkoztam Hóman Bálinttal a fürdőben. Mikor megpillantottam a hol hideget, hol forrót csepegtető zuhany alatt, olyan érzés fogott el, mint mikor az ember halálosan szomorú dolgot lát, és mégis nevetnie kell. Mint mikor egy temetésen észrevesszük, hogy X vagy Y úr cilinderén meglátszik, hogy viselője ruhakölcsönző intézetből vette bérbe a nem a fejére méretezett, divatjamúlt kalapot. A valamikor 110—120 kilós ember nem nyomhatott többet 70—80 kilónál. Okos, fénylő barna szeme megtört, és a hasáról lelógó bőrlebeny a térdéig ért, diszkréten eltakarva az alatta lévő szerveket. Két karjáról ugyancsak bőrfüggönyök lógtak, s az arca már inkább múmiaszerű, mint emberi ábrázat volt. Odasomfordáltam a zuhanyozóhoz, és köszöntöttem:

— Jó napot, Bálint bácsi…

Rám nézett a gőztől homályos helyiségben, s régi, kedélyes hangján megkérdezte:

— Mennyit kaptál a súrolásért, amit elfelejtettem megköszönni…

Öltözködés közben még elmondotta, hogy másnap viszik a kórházba, ahol talán még kap pár ív papírt, mert kérvényt adott be, hogy megírhassa a magyar pénz történetéről szóló tanulmányának folytatását.

Azután soha többé nem láttam. A börtönök láthatatlan hírközlő csövein át megtudtam, hogy másnap valóban átvitték a kórházba, de sem ceruzát, sem papírt nem engedélyeztek, hogy megírhassa kedvenc tárgyát a magyar pénz történetéről. Egy visszatért beteg később elmondotta, hogy a kórházban csak aszpirint kapott, és amikor a minden orvosi etikát megcsúfoló Weil kórházi főorvos a harmadik héten meglátogatta, ezekkel a szavakkal lépett Hóman ágyához:

— No mi az, Hóman, még mindig nem döglöttünk meg?

Az utolsó napjait élő tudós csak ennyit válaszolt a durva kérdésre:

— Csak nyugalom, doktor úr, nem sokáig háborgatom már…

Nem sokkal ezután meghalt, és csontjai ott pihennek a váci rabtemető jeltelen sírjában…

Valaki írta valahol: elfelejteni a dolgokat könnyű, de sokkalta nehezebb nem elfelejteni a velünk és körülöttünk megtörtént eseményeket. Jó magyar szokásaink közé tartozik, hogy hamarabb elfeledjük a kapott pofonokat és szenvedéseket, mint a velünk vagy körülöttünk élő népek. De szabad-e, kell-e a feledés takaróját borítanunk olyan fájdalmakra, melyek túl az egyéni megaláztatáson az egész nemzetet érték? Szabad-e napirendre térnünk nemcsak a Hóman Bálintok, de a vele együtt élők és meghaltak sorsa fölött? Jó! Tudom, hogy nem élhetünk az örökös bosszú gondolatának lelket égető tüzében, de tudom azt is, hogy gyilkosok cinkosai leszünk, ha kriptába zárjuk a tegnapi igazságtalanságokat, és már másnap csak kézlegyintéssel intézzük el azokat, képmutatóan mondván, hogy ami elmúlt, az elmúlt, ne bolygassuk a régi dolgokat.

Hóman Bálint esete nem egyedülálló mozaikja annak a kornak. A kép csak akkor teljes, ha lepergetjük az egész filmet, kezdve a Rákosi-korszak dicsfénnyel körülvett akasztófáitól egészen a Baranyai Jusztinok, Hóman Bálintok, Tüll atyák és a mögöttük menetelő tízezrek sorsáig. Fejezet fejezetet követ és a sorban — mint megannyi görög tragédiaként — ott menetelnek a frontokon elesett katonák, kiknek emlékét otthon még ma sem szabad megemlíteni. Ott látjuk a Szibériába elhurcolt 56-os fiatalok ezreit, ott a kivégzetteket, a börtönben elpusztultakat és mindama többieket, akik egy meglódult ideológia áldozataként fejezték be életüket.

A halottak és áldozatok csak akkor halnak meg, ha elfeledjük őket…