Már elöljáróban – összeesküvés-elméletek megalkotását elkerülendő – szögezzük le, hogy a 16-17. századi magyar politikai elit köreiben alapvető nézetazonosság uralkodott azt illetően, hogy az ország területi-politikai integritását helyre kell állítani. Akár a katolikus Habsburg-párti királyi magyarországi, akár a török védnökség alatt álló protestáns erdélyi politikáról legyen is szó. Mindkét oldalon tucatszámra találunk tisztességes vezető államférfiakat, még akkor is, ha ezek gyakran ádáz politikai-katonai konfliktusba is kerültek egymással. Módfelett tanulságosak ebből a szempontból a 17. század első fele legnagyobb egyházfiának és politikusának, a megingathatatlanul udvarhű és katolikus esztergomi érseknek, Pázmány Péternek Kemény János, későbbi erdélyi fejedelemhez intézett szavai:

Tény, hogy a 17. századi rendi-függetlenségi harcaink alapvetően három motivációs tényezőből eredeztethetőek. Kétségkívül volt egy, az idegen, osztrák-német hatalom ellen irányuló nemzeti jellegük (még ha a szó mai értelmében vett nemzetről akkoriban nem is beszélhetünk), ezt azonban áthatotta a 17. században még legfőbb egyéni identitásképző tényezőt jelentő vallási jellegű, katolikus-protestáns konfliktus, végül a harcoknak abszolutizmus ellenes jellegük is volt. A kor Európájában, Spanyolországban vagy az abszolutizmus mintaországában, Franciaországban az abszolút királyi hatalom kiépítése polgárháborús összecsapások árán ment végbe, azzal a különbséggel, hogy ott „nemzeti” uralkodó állott szemben a hatalomból kiszorítani kívánt saját, „nemzeti” rendjeivel. (Gondoljunk a francia példára, ahol az uralkodó 1614 és 1789 között egyetlen rendi gyűlést sem hívott össze, ami Magyarországon teljességgel elképzelhetetlen volt, épp a 17. századi, Erdélyből kiinduló protestáns rendi ellenállás hozadékaként, amelyhez rendre csatlakoztak a királyi Magyarország rebellis nemesei is).

A Habsburg-ellenes kuruc ellenállás vezéralakja 1678-1685 között Thököly Imre volt, s a dolog természetéből adódóan az egyébként katolikus Zrínyi Ilona az ő asszonyaként visszavonhatatlanul a Habsburg-ellenes ellenzéki politika mellett kötelezte el magát. (Sorozatunk korábbi részében már utaltunk arra, hogy ebben a korban a főúri házasság a legkevésbé szívbéli ügy volt). S hogy lássuk, a politika világa természetéből adódóan mennyire nem romantikusan fekete-fehér sakktábla, rajta tiszta és sötét figurákkal – miként azt sok fanatikus hajlamos elhinni –, a Zrínyi-család mindig is Habsburg-hű és katolikus volt, ám hősnőnk atyja, Zrínyi Péter egy Bécs-ellenes mozgalom, a Wesselényi-összeesküvés vezetőjeként fegyveres felkelést robbantott ki I. Lipót (1657-1705) király ellen, s ennek következtében vérpadon fejezte be az életét.

Thököly 1682-től 1685-ig létező felvidéki fejedelemségének időszakában Zrínyi Ilona nagyrészt az óriási Rákóczi-Thököly uradalmak ügyes-bajos napi teendőit intézte és gyermekei, II. Rákóczi Ferenc és Julianna nevelésével, taníttatásával foglalatoskodott. Többnyire Munkácson, Sárospatakon és Regécen tartózkodott. Miként azt már korábban részletesen kifejtettük, Thököly fejedelemsége a törökellenes felszabadító háború (1683-1699) megindításával párhuzamosan összeomlott, őt magát a váradi pasa 1685 októberében elfogatta, s hívei nagyrészt csatlakoztak a Szent Liga keresztény hadaihoz, a „természet szerint való ellenség”, a török kiűzéséért folyó harcban. A „kuruc király” országából végül mindössze Munkács maradt hívei kezén. A 17. századi Magyarországon a 200 méteres sziklahegyen álló munkácsi vár volt az ország egyik legfontosabb erődítménye, s maga Thököly három éven át egyfolytában erősítette a védelmi objektumokat. A kuruc állam bukása után Zrínyi Ilonának döntenie kellett: vagy átadja jószántából a császári seregeknek Munkácsot, s ily módon gyermekeivel talán megőrizheti szabadságát és birtokai egy részét, vagy a reménytelennek tűnő harcot, a fegyveres ellenállást választja. (Ezzel a drámai kérdésfelvetéssel a magyar történelem során nem egyszer szembe kellett néznie hazánk vezető politikusainak és katonai vezetőinek, s különös aktualitása van e probléma megemlítésének épp október hónap folyamán, amikor az 1944. év és az 1956-os szabadságharc hősies küzdelmeire emlékezünk).

Zrínyi Ilona számára nem volt egy pillanatig sem kétséges, hogy védeni fogja a mintegy 4000 főnyi sereg élén tulajdonát, gyermekei örökségét, Thököly államának egyetlenként megmaradt erődítményét. A felső-magyarországi főkapitány, gróf Caprara Aeneas kapitulációra felszólító levelére a következő választ adta 1685 decemberében:

„Én az Istennek és az egész keresztény világnak ítéletére hagyom, hogy az árvák várai hatalommal és a fegyver erejével elfoglalhatók-e? Inkább a nyugodalmat választanám magamnak. Szívesebben élnék békességben jószágaimon. A harc vakmerősége az én nememhez is igen illetlen és a bevett rend nélkül való volna, de én gyermekeimnek, kiknek anyja és természet szerént való gondviselője vagyok, anyai ösztöntől viseltetvén, javokra és hasznokra egész tehetségemmel iparkodom. A fegyveres erőszaktól meg nem rettenek. Őfelségének kegyelmessége és Excellenciád vitézi nagy híre reménységet ad, hogy nem fognak erőszakkal rájuk törni. ..”

Ezt követően bezárult a császári csapatok ostromgyűrűje Munkács körül, és eredeti szándékuk szerint megpróbálták kiéheztetni annak védőit. Minthogy a körülzárt erősség kellő munícióval és utánpótlással rendelkezett, 1686 januárjában gróf Antonio Caraffa tábornok, a szentgotthárdi győző, Montecuccoli unokaöccse megkezdte Munkács ostromát. Radics András várkapitány katonái 1686. január-február folyamán két sikeres kitörést is végrehajtottak, érzékeny veszteségeket okozva Caraffának, sőt az egyik alkalommal értékes foglyot is ejtettek gróf Herberstein generális személyében. Caraffának döntenie kellett: vagy kiszabadul a császári tábornok a munkácsi rabságból a német tisztekkel együtt, az ostromló sereg által rabságban tartott kuruc foglyok fejében, vagy a Haditanácsban majd neki kell felelnie a gróf halála miatt. Végül 1686. február 18-án az alsóvárban lezajlott a rabcsere, Caraffa kénytelen volt a magyar foglyokat szabadon bocsátani Herberstein generális és két kisebb rangú császári tiszt ellenében.

Az idő azonban a felszabadító háború tervezett hadműveletei miatt is sürgetett, így 1686. március 10-én maga a felső-magyarországi főkapitány, gróf Caprara tábornok érkezett Munkácsra, hogy mihamarabb I. Lipót kezére adhassa a várat. A megadási felszólítás ellenére Zrínyi Ilona hajthatatlan maradt: gyermekei örökségéről nem mond le, továbbá sem ő, sem kiskorú utódai nem vétettek Lipót ellen, így hihetetlennek tartja, hogy egy magányos nő és ártatlan kicsinyei ellen viseljenek hadat a császáriak, ám ha kell, állja tovább az ostromot. Caprara tisztában volt vele, hogy a lehető leggyorsabban és leghatározottabban kell a hadműveleteket lebonyolítania – a katonapolitikai okok mellett a természetföldrajzi viszonyokra is tekintettel – , hiszen ha fent, a Kárpátokban megindul a tavaszi olvadás (akkoriban még nem vágták tarra az ottani erdőket, így az eleve később kezdődött), a Latorca, illetve a közeli Bodrog és Tisza kiönt, és tengerré változtatja a tájat, ennélfogva seregével ő nyárig Munkács alól nem mozdulhat, noha azzal Bécsben számoltak Buda tervezett ostrománál.

Zrínyi Ilona 1686. március 15-én szimbolikusan is választ adott a császári generálisnak: Munkács minden bástyáján és vártornyán vörös színű zászló lengett, tudatva az ellenséggel, hogy a vár úrnője a harcot választja és a végsőkig ellenáll. Válaszként Caprara ostromágyúi rendületlen tüzelésbe kezdtek, lőtték a vár falait éjjel-nappal, kritikussá vált a védők helyzete, talán még a kis Rákóczi tizedik születésnapjának megünnepléséről is megfeledkeztek 1686. március 27-én. Egész áprilisban hasonló elszántsággal folyt az ostrom, mindhiába: Zrínyi Ilona halálra szántan kitartott. A sikertelen ostrom híre Európa-szerte terjedvén, egyrészt nagy presztízsveszteséget jelentett Lipót császárnak, másrészt a szövetséges keresztény seregek már megkezdték Buda ostromának előkészületeit, így a bécsi Haditanács jobbnak látta, hogy 1686. április 27-én visszaparancsolja Caprarát és csapatait Munkács alól.

A császáriak elvonulása után, május elején a „kisúr” díszes kísérettel kilovagolt és megkerülte Munkács falait. Régi szokás, ősi rítus volt ez: lezárása a sikeres haditettnek, azt fejezve ki, hogy megvédtük az ellenségtől birtokunkat. Majd ezt követően a kis II. Rákóczi Ferenc a felsorakozott védősereg előtt a kapitányoknak és hadnagyoknak megköszönte igaz hűségüket és fáradságukat. Néhány hét múltán a két Rákóczi-gyerek versben köszöntötte fel édesanyját 1686. május 22-én, Ilona napján. A köszöntőverset valószínűleg Bárkány János, ferences rendi pap írta. A költemény politikai programot is tartalmaz. Elhíresült sorai a következők:

Azonban Munkács védőinek csak egy kevés, félévnyi szabadság jutott osztályrészül. Ekkor már Zrínyi Ilona hónapok óta várandós állapotban lévén, 1686 májusában így ír férjének, Thökölynek: „Adjon Isten, csak én oly szerencsés lehetnék, édes szívem, kegyelmedet fiú magzattal örvendezhetném, magam életemnek letételével is nem bánnám”. A folyamatos lelki-fizikai megrázkódtatásoknak és terheknek kitett asszony magzata azonban károsodott, s az újszülött nem maradt életben. 1686 nyara és kora ősze a lábadozás ideje lehetett életében. Eközben kétségbeesett diplomáciai próbálkozásokat tesz. Thököly egykori titkárát és diplomatáját, Absolon Dánielt küldi a lengyel udvarba, s Sobieski János királytól, illetve a varsói francia követtől, Béthune márkitól próbál támogatást és anyagi segítséget szerezni. Az eredmény édeskevés. Ígéreteken és némi készpénzen túl Absolon nem kap semmit sem, Sobieski nyíltan nem is fogadhatta a követséget, hiszen nem volt állami státuszuk, ráadásul Lipót császár szövetségese is volt a törökellenes felszabadító háborúban.

A Szent Liga számára ez az esztendő amúgy is különösen szerencsésnek bizonyult, hiszen 1686. szeptember 2-án a keresztény hadak visszafoglalták Buda várát, majd ezt követően szinte az egész Dunántúlt: Simontornyát, Kaposvárt, Pécset és Siklóst. A várvédőknek az a reménye, hogy a török fogságból időközben szabadult Thököly felmentő sereget hoz, egyre halványult. Ezzel egyidejűleg a Haditanács vezetői határoztak Munkács sorsáról is. 1686 decemberében Caraffa tábornok újra ostromgyűrűbe zárja a munkácsi várat, s a harc kíméletlen folytatására kap Bécsből parancsot. Caraffa nemcsak a hadműveleteket irányítja, hanem egy koncepciós kirakatpert rendezve, kegyetlen politikai bosszút is áll azokon, akik Munkács védőit anyagilag támogatták. Történetírásunk az 1687 februárjában kezdődött rendkívüli „bíróságot” közkeletűen „eperjesi vértörvényszék” néven szokta emlegetni. A császári tábornok a leggazdagabb eperjesi polgárok ellen indított büntetőeljárást, s az egyik vádpont az volt velük szemben, hogy titokban kiszolgálják Zrínyi Ilonát, pénzt, valamint utánpótlást szállítanak Munkácsra és összeesküvést szőnek I. Lipót ellen. Végül 1687. márciusban Caraffa Eperjes főterén kivégeztetett 25 patríciust, köztük Zimmermann Zsigmond posztókereskedőt, Fleischacker bírót és más vagyonos polgárokat. Munkácson elborzadva értesültek az eperjesi mészárszékről, tekintettel arra, hogy a kivégzés módja is rendkívül brutális volt: először a jobb kezüket vágták le a megkínzottaknak, majd lefejezték őket, ezt követően pedig felnégyelték a csonka holttetemeket. A feldarabolt véres testmaradványokat végül a főtéren és a város több pontján elrettentésképpen közszemlére téve kiszegezték.

Az 1687-es év folyamán aztán egyre reménytelenebbé vált a várvédelem helyzete. Caraffa olyan szoros hadi gyűrűt vont Munkács köré, hogy a korábbi kitörések lehetetlenné váltak, s a katonák kívülről már nem is számíthattak utánpótlásra. Arra kényszerült Zrínyi Ilona, hogy még a kulcsokat és a gyertyatartókat is beolvasztassa töltényekké. Ezzel egyidejűleg a nagy felszabadító háború is diadalmasan folytatódott tovább. Nagyharsány határában, nem messze Mohácstól,1687. augusztus 12-én Lotharingiai Károly herceg, a szövetséges erők főparancsnoka a „második mohácsi csatában” tönkreverte Szulejmán nagyvezér hadseregét. Véglegesen eldőlt, hogy Magyarország középső területei megszabadulnak az oszmán hatalomtól. Miként az is, hogy Zrínyi Ilona egyszer s mindenkorra lemondhat arról a reményről, hogy a török pártfogását élvező Thököly felmentő sereget vezet Munkács alá. 1687 novemberében a diadalmas Lotharingiai Károly Erdélyt is megszállta katonáival, bár formailag Apafi Mihály (1661-1690) a fejedelmi székben maradt továbbra is.

Zrínyi Ilona 1687 végére belátta, hogy Munkács menthetetlen és a vár további védelmének már nincs értelme. Az ostromokat visszaverte, a magyarok jó hírét keltette Európában. Újra ismertté tette a Zrínyi és Rákóczi nevet távoli országokban. A katolikus francia sajtó Zrínyi Ilonát „századunk legbátrabb asszonyának” nevezte. A protestáns hollandiai Leydenben megjelenő Nouvelles Extraordinaires de Divers Endroits pedig így méltatta: „a hősnő, aki egész Európa csodálatát kivívta”.

Maga Thököly is arra biztatta asszonyát, hogy egyezzen ki I. Lipóttal, adja át a várat neki, s egyúttal vállaljon közvetítői szerepet az uralkodó és a volt „kuruc király” között. Azonban Zrínyi Ilona a legfontosabbnak azt tartotta, hogy biztosítsa fia rangját, vagyonát és neveltetését, mert benne látta a jövő reménységét. A várőrség harci morálja is megtört, hűségük megingott. Caraffa pedig minden alkalmat megragadott, hogy fenyegetésekkel és ígérgetésekkel saját táborába csalja őket. A végső döntés előtt 1687. december 8-án levélben fordult a varsói francia követhez, Béthune márkihoz, és arra kérte, hogy eszközölje ki XIV. Lajos közbenjárását I. Lipótnál, Munkács megadásának feltételeiről, valamint a maga és családja, illetve a várvédők számára adandó amnesztiáról. 1688. január elején Caraffa „baráti hangú” levélben figyelmeztette Zrínyi Ilonát anyai kötelességére: ne fűzze sorsát a vesztes félhez, bízzék a császár kegyelmében, nehogy gyermekeinek inkább mostohája, mint anyja legyen. I.Lipót ugyanis hajlandónak mutatkozott a teljes körű amnesztia megadására, a Rákóczi-gyermekek örökségének sértetlen megtartására és gondviselő gyámság alá vételükre.

Ezek után fogalmazták meg az 1688. január 15-én kelt „Végső resolutió”-t, amely az előzetes egyeztetésekkel összhangban teljes amnesztiáról biztosított mindenkit Munkács átadása ellenében, de Zrínyi Ilonának a Rákóczi-árvákkal Bécsbe kell mennie, s ott szabadon élhetnek majd. Minden birtokukat megtarthatják, az ingóságokat részletesen összeírják és megőrzik számukra. Mindazonáltal a gyermekek sorsára nézve van némi homály a megállapodásban: legfőbb gyámjuk őfelsége, és ő rendel majd melléjük gondviselőt.

Munkács feladása ellenére voltaképpen kétszeresen is megszégyenült Caraffa: képtelen volt harcászatilag bevenni a várat, és képtelen volt feltétel nélküli megadásra kényszeríteni Zrínyi Ilonát. 1688. január 17-én került sor a császári csapatok bevonulására a várba. Pontosan déli 12-kor trombitaszóval érkezett meg Caraffa generális. Politikai értelemben Zrínyi Ilona életpályája a jó kétéves ostrom végeztével lezárult. 1688. február 9-én elindult gyermekeivel hatlovas hintóval Bécsbe. A fejedelmi fogatot katonai díszkíséret vette körül, és társzekerek vitték utánuk a Rákóczi-kincsek legértékesebb darabjait, valamint a legszükségesebb használati eszközöket.

Másfél hónapig tartó utazásuk épp II. Rákóczi Ferenc 12. születésnapján, 1688. március 27-én ért véget Bécs egyik városkapuja előtt. A Bécsbe rendelt Rákóczi-család sorsának intézését I. Lipót - mint valamennyi magyar ügyet általában – Kollonich bíboros, győri püspökre bízta. A „Végső resolutio” ama homályos pontja most világosodott meg: Zrínyi Ilonától elszakították gyermekeit, Juliannát az Orsolya-rendi apácák zárdájába vitték, II. Rákóczi Ferencnek pedig a csehországi – egyébként festői szépségű – Neuhaus jezsuita kollégiumába került. Édesanyjától még elbúcsúzhatott: ekkor látták az életben egymást utoljára…

Miként sorozatunk korábbi részében már utaltunk rá,Thököly Köprülü Musztafa nagyvezér támogatásával 1690-1691-ben rövid időre, átmenetileg megvetette a lábát Erdélyben. 1690. augusztus 21-én a Brassó melletti Zernyestnél bravúros győzelmet aratott az egyesült Habsburg-erdélyi seregek felett, mi több két császári tábornokot is foglyul ejtett: Heisslert és Doriát. Kiadatásukért cserében azt kívánta Lipót kormányától: engedjék el Bécsből a feleségét, Zrínyi Ilonát, hogy ismét együtt élhessenek. Csaknem hét esztendei szétszakítottság után 1692 tavaszán láthatták egymást újra az al-dunai Palánkán. Ezt követően Zrínyi Ilona a bulgáriai Vidin térségében élt száműzetésben Thökölyvel, aki török segítséggel próbálta menteni a menthetőt, s visszajutni magyarországi birtokaira. Az oszmánok azonban 1697. szeptember 11-én a Zentánál vívott ütközetben katasztrofális és döntő vereséget szenvedtek a zseniális császári főparancsnok, Savoyai Jenő hadseregétől, s ezzel le is zárult a magyarországi török hódoltság korszaka. Az 1699. január 26-án megkötött karlócai béke értelmében egész Magyarország területe – a Temesköz és a Szerémség keleti fele kivételével – felszabadult a török uralom alól. A békeegyezmény rendelkezett a török oltalma alá húzódott Thököly és az őt követő bujdosók további sorsáról is. Ennek értelmében a magyar határtól messze, a Török Birodalom központi részeiben kellett új lakóhelyet biztosítania számukra a szultánnak. Így érkeztek meg végül száműzetésük utolsó stációjának színhelyére, a Márvány-tenger partján fekvő kis-ázsiai Nikomédiába, a mai Izmitbe. A hagyomány szerint e városban lett öngyilkos a bukása után ugyancsak száműzetésbe kényszerült Hannibál, az ókor egyik legzseniálisabb stratégája és hadvezére. Zrínyi Ilona még értesült Nikomédiában arról, hogy a bécsi udvar minden ellenkező szándéka ellenére fia az ő politikai örökségét viszi tovább. 1700-ban kapcsolatba lépett a francia királlyal, XIV. Lajossal, összeesküvést szőtt I. Lipót király ellen, ezért 1701. április 18-án várandós felesége mellől hurcolták el a nagysárosi kastélyából, s a bécsújhelyi börtönbe zárták, épp abba a cellába, melyben hajdanán nagyapja, Zrínyi Péter is raboskodott. Nem volt kétséges, hogy a bécsi udvar neki is ugyanazt a sorsot szánja, mint mártír elődjének. Azonban az ifjú Rákóczi keresztülhúzta Lipót császár számításait: 1701. november 7-én (a magyar hazafiak számára éppen ezért e nap valóban nevezetes és megünneplendő) Lengyelországba szökött a fogságból. A következő esztendő végén tüdővész támadta meg a hazatérés lehetőségében még mindig reménykedő asszony szervezetét, s ereje napról napra fogyatkozott, egészségi állapota egyre romlott.

1703-ban már tavaszodott Nikomédiában, azonban Zrínyi Ilona tudta, soha többé nem látja viszont szeretett hazáját, hiszen számára már csak egyetlenút nyílik. Már nem adatott meg neki az öröm, hogy megélje azt a napot, amikor méltó politikai örököseként II. Rákóczi Ferenc megindítja a 17. századi rendi-függetlenségi harcok beteljesítéseképpen a legnagyobb méretű Habsburg-ellenes szabadságharcot 1703. június 16-án, amikor Vereckénél a lengyelországi száműzetésből visszatérve újra magyar földre lépett. Végsőkig legyengült állapotban 1703. február 18-án hunyt el tenyerében egy kis miniatűr festményt tartva, mely fia képmását ábrázolta.

A hős lelkű asszony csak két évszázaddal később, haló poraiban térhetett haza Magyarországra. Az 1906. évi XX. törvény értelmében ez év novemberében férjével, Thököly Imrével, s az 1735-ben ugyancsak törökországi emigrációban elhunyt fiával, II. Rákóczi Ferenccel együtt került sor újratemetésükre. Thököly Késmárk evangélikus templomában, Zrínyi Ilona és Rákóczi Kassán, a Szent Erzsébet templomban nyert végső nyugodalmat. Mint politikust bárhogyan is ítéli meg valaki Zrínyi Ilona életútútját, aszerint, hogy a magyar történetírás „labanc” vagy „kuruc” irányzatának képviselője-e, egyet feltétlenül el kell ismernünk: történelmünk egyik párját ritkító, sok férfit megszégyenítő bátorságú, heroikus és tiszta női alakja volt.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Kapcsolódó: Nemzeti büszkeségeink, a kuruc hősök – III. rész

 - Thököly Imre, a „kuruc király”

 - Nemzeti büszkeségeink: a kuruc hősök - Thököly Imre, a "kuruc király"