Érdekes megjegyezni, hogy az ausztráliai zsidó közösség az utóbbi időben több alkalommal is tiltakozott a kormánynál a nagyszámú német befogadása ellen. Szeptember 3-án az Ausztrál Zsidóság Végrehajtó Tanácsa tiltakozott a bonni kormánnyal kötött megállapodás ellen, amely szerint a következő évben 10 000 német családot fogadnak be, és még nagyobb számban a következő négy évben. Az ausztrál zsidók attól tartanak, hogy a lakosság kis létszáma miatt – az általános lakosság valamivel több mint 7 000 000 fő, a zsidó közösség pedig körülbelül 54 000 fő – az ilyen bevándorlás komoly problémákat okozhat. Az aggályos elemek jelentős mértékű bevándorlása, amely nemkívánatos meggyőződéseket és előítéleteket hoz magával, könnyebben felboríthatja az erőviszonyokat egy olyan országban, mint Ausztrália, mint egy olyan országban, amelynek nagy a lakossága és a választói tábora. (I. m., 14. o.)

 

Az ECAJ elnöke, Maurice Ashkanasy 1950-ben „azzal érvelt továbbá, hogy a német gondolkodásmód volt az, ami ellen az ausztrálok nemrég még harcoltak, és nem valószínű, hogy ez megváltozott volna az azóta eltelt rendkívül rövid idő alatt”. (I. m., 28. o.) Erről az időszakról Suzanne Rutland (1995, 119. o.) akként számol be, hogy a németek egy részének befogadására vonatkozó terv „félelmeket keltett a zsidó közösségben”, és azt is megjegyzi, hogy 1951-ben többek között a The Hebrew Standard szenvedélyesen kampányolt a német bevándorlók ellen, „és nem zárkózott el bizonyos fokú szenzációhajhászástól, mint például a címlapon megjelent »Megérdemeljük a sárga csillagot, ha most nem harcolunk« szalagcím és a koncentrációs táborokból származó fényképek közzététele”. (I. m., 120. o.)

 

Visszatérve az Egyesült Államokra, figyelemre méltó, hogy még Emanuel Celler, a HIAS által kitüntetett kiemelkedő bevándorlási szószóló és reformer is ellenezte a német bevándorlást az országba: „Néhány nappal korábban a kongresszusi képviselő törvényjavaslatot (H.R. 7058) nyújtott be a diszkriminatív törvény módosítására (Celler, ‘Celler Introduces’, ECP 1948). Ez az intézkedés 400 000 menekült befogadását írta elő az 1947. április 21-re kitűzött határnap előtt. Megszüntette volna továbbá a »balti államok preferenciáját«, a kvóták elzálogosítását és a földműveseknek és a Volksdeutsche csoportnak nyújtott összes kiváltságot”. (Lemelin, 1994, 89. o.) Valóban, Celler, a bevándorlók hőse „sajnálkozott azon [a cikkely] túlzott nagylelkűsége miatt, amelyet a Volksdeutsche felé tanúsított”. (I. m., 93. o.)

 

A kulcsfigurákról szólva meg kell jegyezni, hogy maga Franz Boas már 1933 októberében, amikor a nemzetiszocialista kormány még csak néhány hónapja volt hatalmon, gyanakvását fejezte ki az Egyesült Államokba érkező németekkel kapcsolatban, amire először Stephen Duggan tekintélyes professzor figyelmét hívta fel, aki szerint Boas alaptalanul ítéli el ezeket a német diákokat. Ekkor fordult aggályaival a zsidó származású Samuel Dicksteinhez, aki a Bevándorlási Bizottság elnöke és Emanuel Celler munkatársa volt: „Engem ebben a pillanatban különösen érdekel a német cserediákok tevékenysége, akiket a Nemzetközi Oktatási Intézeten keresztül küldtek ebbe az országba. ... Felhívtam Dr. Duggan, a Nemzetközi Oktatási Intézet igazgatójának figyelmét erre az ügyre, de nyilvánvalóan nem akar intézkedni.” (APS, 1933) Dickstein sokkal fogékonyabbnak bizonyult erre az aggodalomra, és azt mondta, hogy felhívja erre a bizottsága figyelmét. (APS, 1933b)

Hogy jobban megértsük a Volksdeutsche németekhez való viszonyulást, tovább kutathatjuk az AJC archívumát. Egy 1950-es memorandumban, amely „politikai megfontolást” kínál a német kitelepítettekkel kapcsolatban, a meg nem nevezett szerző megállapítja: „A Volksdeutsche Egyesült Államokba való befogadásának problémája rendkívül súlyos dilemma elé állítja az ország zsidó véleményét. Egyfelől irtózunk a kollektív bűnösség gondolatától bármilyen nemzeti, faji vagy vallási csoporttal kapcsolatban. Másfelől a nácizmus alatti népi németek magatartásának tényszerű leírása teljesen és egyértelműen kizár minden más objektív megállapítást, mint a súlyos egyéni felelősség érvényesülését e csoportok tagjainak legalább kilencvenöt százaléka részéről”. (AJC, 1950) Hogy a németek mennyire alattomosak és veszélyesek, arra a szerző a magyarországi sváb germánok példáját hozza fel:


Lenyűgöző, pont egy AJC-anyagtól, hogy a szerző felkutatja e politikusok esetleges részleges származását, idézőjelbe teszi magyarságukat, és vélt problematikusságukat (mint „kizárólagos és féktelen” [exclusive and rampant] árulóságuk) ennek a valós vagy feltételezett részleges etnikai háttérnek tulajdonítja. Azzal az elmélettel folytatja a szerző, miszerint a német származású magyarok álltak a korszak nacionalista és zsidóellenes aspektusainak nagy része mögött, és hogy „a német-svábok adták a szavazatok nagy részét a számos, gombamód szaporodó helyi náci pártnak”. A szerző számára ezek a részben német magyarok viselték a felelősséget „a korszak alapvető politikájáért”, ami „számtalan etnikailag német nemzetiségű ember áruló és felforgató korábbi Quisling-tevékenységének” és „a magyarországi német etnikum által a változás gátlástalan, teljes elfogadásának” köszönhető. Ezzel az indoklással a memorandum amellett foglal állást, hogy a Volksdeutsche németeket ne tekintsék legitim „kitelepítetteknek” (ezt „minden körülmények között ellenezni kell” – áll a dokumentumban). A közelgő McCarran-Walter-törvény veszélye miatt, valamint „bizonyos egyházi csoportok követelésének kielégítésére” azt javasolják, hogy egyezzenek bele néhány „gondosan” és „becsületesen átvilágított” Volksdeutsche beengedésébe, de az általános ellenszenv és bizalmatlanság „ezekkel” szemben megmarad. Amit itt láthatunk, az az etnikai jellemzők, azok vélt befolyása a politikai és nemzeti hajlamokra és lojalitásra, valamint a belőlük eredő veszélyek figyelembe vétele zsidó szemszögből nézve. (Azt, hogy a jelentés – bizonyítékokat nem kínálva – eltúlozza a németség befolyását a magyar politikában, itt most félretesszük.)

 

Csehszlovákiából kitelepített németek - a zsidó lobbi szerint nem érdemelnek befogadást ezek az „aggályos elemek”

Nincs „üdvözöljük az idegent”, ha az az idegen német, nyilvánvalóan – megjegyzendő: gyakran csak „németekről” beszélnek, nem pedig „volt nemzetiszocialistákról”, vagy olyan csoportok tagjairól, akiket legalább gyenge bizonyítékokkal megalapozottan gyanúsíthatnak ilyen nézetekkel egyéni szinten: az etnikai háttér és csoporttagság válik döntővé itt. Ez a látszólagos ellentmondás könnyen megmagyarázható, ha megértjük, hogy itt nem ellentmondásról, hanem manipulációról van szó. Az „erőviszonyok” esetleges megbontása a kompetens és esetleg zsidóellenes németek befogadásával nem áll a zsidóság érdekében, ezért az ilyen bevándorlást ellenzik. Azt, hogy a fehér nem zsidóknak nem áll érdekében a nem fehérek látszólag véget nem érő beáramlásának befogadása – beleértve a statisztikai valóság szerint bűnözésre hajlamosabb csoportokat is, vagy pusztán a faji önfenntartás miatt – „fóbiának” és „gyűlöletnek” bélyegzik, harcolnak ellene és büntetik, ahol lehet, akár törvényekkel is. Ezt a narratívát ugyanazok a zsidó csoportok használták (és használják mind a mai napig) a nem zsidókkal szemben, akik a német bevándorlást itt a saját okaik miatt ellenezték. Összevetésül gondoljunk Barbara Bailin (2011, 10. o.) következtetésére William Phillipsről, az 1924-es korlátozások időszakának külügyminiszter-helyetteséről, akinek „a németországi zsidó menekültek iránti ellenszenve tükrözi régóta fennálló és mélyen gyökerező antiszemitizmusát”. Megjegyzi, hogy az akkori bevándorlókat – köztük a zsidókat is – „összetételük, vallásuk és kultúrájuk tekintetében annyira másnak tekintették a korábbi bevándorlókhoz képest, hogy az idegengyűlölő reakciót váltott ki, amely a még szigorúbb bevándorlási törvények létrehozását szolgálta” (i. m., 14. o.). Mintha itt csupán AJC-archívumokat olvasnánk a németekről, és mégis, az akadémikusok nyugodt szívvel címkézik ezeket az érzelmeket „idegengyűlölőnek” és „antiszemitának”.

 

Ha ezeknek az országoknak erős német lobbijaik lettek volna, akkor ezeket a zsidó csoportokat bigott és előítéletes szélsőségesekként támadhatták volna a németek elleni etnikai gyűlöletük miatt, mint akik feszültséget szítanak egy szegény bevándorlócsoport ellen, amely csak egy jobb életre vágyik. Sőt, még ha el is fogadjuk azt a feltevést, hogy a Volksdeutsche mint csoport arányaiban nagyobb valószínűséggel vallott nemzetiszocialista nézeteket, akkor is ugyanott vagyunk: a nem fehér bevándorlók is aránytalanul nagyobb számban hajlamosabbak a bűnözésre (leszámítva a távol-keletieket), mint a fehér nem zsidók, és még ha nem is lennének azok, növekvő arányuk evolúciós kockázatot jelent a fehér nem zsidók számára a saját etnikai csoportjuk biztosított fennmaradásához szükséges etnikailag egységes haza megőrzése szempontjából. Ráadásul nem épp az az alapja a Boas-féle antropológiának, amelyre a zsidó aktivisták oly buzgón hivatkoznak, hogy a bevándorlók integrálódnak ahhoz az országhoz, ahová bevándorolnak? Hogy nincsenek veleszületett etnikai különbségek (nincs „német gondolkodásmód”), és bármennyire is más a forrásország, ha már itt van, a kultúra átalakítja és integrálja a bevándorlót? Nincs kiút abból a problémából, amit ez a zsidó hozzáállás a németekkel szemben feltárt, az egyetlen magyarázat, ami összhangban van a tanulmányunk különálló szegmenseiben bemutatott összes másik szemponttal is, hogy a bevándorlás az aktivista zsidók számára egyszerűen eszköz volt, és marad, a demográfiai manipulációra, ebből a valós vagy vélt önérdekből, amit korábban szintén feltártunk. Felidézhetjük továbbá James Yaffe megfigyelését is a zsidó hozzáállásról ebben a kérdésben:


Yaffe úgy véli, hogy „nem könnyű olyan zsidót találni, akinek a személyiségét nem torzították el a nem zsidókkal szembeni érzései” (i. m., 71. o.), és hogy „ez az érzés olyan intenzív, hogy olyan emberekben is létezik, akik nagyon is tisztában vannak irracionalitásával”, amiből arra a következtetésre jut, hogy „az érzés egyik kiváltó oka nyilvánvalóan a bosszúvágy”. (I. m., 72. o.) Yaffe később tovább részletezi a németellenes érzelmeket: „A Németországgal kapcsolatos zsidó érzéseket azonban perspektívában kell látni. Ez egy különleges és szélsőséges esete annak az érzésnek, amelyet a zsidók már régóta tápláltak a nem zsidókkal szemben, jóval Hitler megjelenése előtt. Ezt fejezi ki egy régi népi mondás, amelyet a zsidó anyák évszázadok óta továbbadnak gyermekeiknek: »Kaparj meg egy gójt, és találsz egy antiszemitát.«”. (I. m., 73. o.) Itt kell megemlékezni a kontraszt és a humanitárius perspektíva szempontjából való relevanciája miatt, amelyre a zsidó aktivisták általában a bevándorlási reform szolgálatában hivatkoznak, hogy ezekben az években sok német szenvedett rendkívüli módon Európában (Bacque, 1989; de Zayas, 2006; MacDonogh, 2009; Goodrich, 2010; Douglas, 2013).

 

A németek embertelen szenvedéseinek feltárása mára már jelentős szakirodalommal rendelkezik - ez itt R. M. Douglas 2013-as munkája

Jerome Chanes (2001, 102. o.) hangsúlyozza, hogy „Egyes ügyek akkor jelentenek prioritást a zsidók számára, ha érintik a zsidó biztonságot. Hogy egy drámai példát említsünk, a zsidó közösség nem liberális filozófiák, hanem zsidó önérdekből kapcsolódott be a polgárjogok ügyébe”. Chanes szerint Stephen S. Wise rabbi, „az AJCongress és a National Association for the Advancement of Colored People (NAACP) egyik vezetője nem a »liberális« ... hanem a zsidó önérdeken alapuló folyamatos részvétel mellett érvelt”. (I. m., 116. o.) Chanes számára „a zsidó társadalmi és politikai hagyomány nem liberális és nem konzervatív, hanem zsidó”. (I. m., 102. o.; kiemelés az eredetiben) Greenberg és Wald (2001, 166. o.) ugyanebben a kötetben szintén ezt hangsúlyozza. Ez az önérdekű elv alkalmazható a bevándorlókkal való aktivizmusra is. Valóban, ahogy egy zsidó lap 1963-as cikke kommentálta, a zsidó szervezetek „harcot vívtak a négerekkel szembeni diszkriminatív gyakorlat ellen. Olyan törvényhozók, mint Lehman volt szenátor; Celler képviselő és Javits szenátor álltak az egyenlő jogokkal és kiváltságokkal foglalkozó törvények nagy része mögött” – ezen utóbbiak leginkább a bevándorlási reformmal kapcsolatos munkájukról ismertek, és a cikk megjegyzi, hogy „népünk továbbra is vezető szerepet játszik az ilyen törvények támogatásában”. Ezek a „zsidók úttörő erőfeszítései minden amerikai közösségben a négerek igazságos jogaiért” azért történnek, mert a kérdés alapvető zsidó érdek, ahogy a cikk címe is kijelenti. (DJN, 1963, 4. o.)

 

Ennek okát Jeffrey Cohen (2018) magyarázza el világosabban, megjegyezve, hogy „amikor a zsidók a nem zsidókkal szembeni magas szintű diszkriminációt érzékelik, attól tartanak, hogy a nem zsidókkal szembeni diszkrimináció a zsidókra is átterjed”. Cohen azzal érvel, hogy amikor a zsidók bármilyen „előítéletes hozzáállást” látnak más csoportokkal – legalábbis nem fehér csoportokkal – szemben, akkor az antiszemitizmus lehetőségét látják: „A mögöttes dinamika, amely ezt a hipotézist motiválja, az amerikai zsidók félelme attól, hogy a nem zsidókkal szembeni intolerancia könnyen átterjedhet a zsidókra, még akkor is, ha a zsidókkal szembeni jelenlegi légkör elfogadó és toleráns. Az amerikai zsidók körében az ilyen érvelés alapja az, hogy kívülálló csoportnak tekintik magukat, alapvetően másnak, mint a legtöbb amerikai...” (Uo.) Ezt ismét a bevándorlás kérdésére is alkalmazhatjuk, miként azt Cohen összefoglalja: „Az általánosított diszkrimináció gondolata azt sugallja, hogy a zsidók nem feltétlenül szimpátiából vagy az ezekkel a csoportokkal való azonosulásból érzékenyek a nem zsidó csoportok diszkriminatív helyzetére, hanem azért, mert attól tartanak, hogy a nem zsidó diszkrimináció átterjedhet a zsidókra is.”

Esettanulmány V. – A zsidó szerep a keresztény aktivizmusban

Amikor az Egyesült Államok bevándorlási politikájának reformját célzó zsidó aktivizmusról beszélünk, rendszeresen találkozunk a keresztény szervezetek vagy vezető személyiségek említésével és jelenlétével mint a reform szószólóival. A zsidó csoportok gyakran együttműködtek keresztény vagy „hitalapú” szervezetekkel a harcukban. A keresztény csoportoknak nem volt szükségük arra, hogy a zsidók feltétlenül kézenfogva vezessék őket – időről időre valóban kiálltak a változás mellett. Vizsgálatunknak ennek a szegmensének nem az az állítása, és ez még indirekt módon sincs sugallva, hogy a keresztények vagy keresztény csoportok nem játszottak volna szerepet ebben a folyamatban. Az az alaptézis ugyanakkor, különösen a zsidókkal összehasonlítva (mint e vizsgálat fókusza), hogy a keresztények megosztottak voltak, sokan támogatták a fajvédelmi korlátozásokat, míg a zsidók egységesen álltak a faji demográfiai védelem eltörlése mögött. Továbbá az is bemutatásra kerül, ami szintén fontos; hogy amit mi „keresztény aktivizmusnak” tekintünk, azt nem ritkán közvetlenül vagy közvetve zsidók befolyásolták, és a zsidók időnként bizony „kézenfogva vezették” őket.

 

A zsidók domináns szerepe elől sokan a keresztényekre mutatnak rá mint e küzdelem mozgatórugóira, míg mások egy széles koalíció ábrázolásával, amelyben a zsidók csak egy elemet jelentettek, kényelmesen maszatolják el a képet, ezért fontos utánajárni e nézőpontok jogosságának, és mélyebben megvizsgálni a keresztény és zsidó aktivizmust; vagy helyesebben, a keresztények mögött álló zsidó aktivizmust. (Azt, hogy a kereszténységnek önmagában zsidó gyökerei vannak, bár ez egy legitim szempont, e jelen vizsgálat során félretesszük, és ennél kézzelfoghatóbb zsidó befolyásra koncentrálunk inkább.)

Az egyik jelentős személyiség, aki ebben az időben befolyásolta a fajjal kapcsolatos keresztény hozzáállást, Martin Gusinde tiszteletes volt, „az amerikai katolikus egyetem kulturális antropológia professzora”, és ahogy egy keresztény lap 1953-ban beszámolt róla: „Gusinde atya tagja a világhírű Anthropos Intézetnek, amelyet a téves etnológiai elméletek megcáfolására és a kulturális viszonyok valódi, működőképes hipotéziseinek felállítására alapítottak”. (LR, 1953, 10. o.) Gusinde nemcsak nézeteiben és munkásságában volt Franz Boas befolyása alatt, hanem a kettő közvetlen kapcsolatban is állt egymással, időről időre leveleket váltottak. (APS, 1931; 1931b) Nemcsak vele, de Boas az Athropos Intézet többi alapítójával és igazgatójával is kapcsolatban állt, mint például Wilhelm Schmidt katolikus pappal (APS, 1930), vagy Wilhelm Koppersszel (APS, 1928; 1928b), aki „Wilhelm Schmidt antropológus atya tanítványa volt a Mödlingben (Ausztria) található Szent Gábriel missziós szemináriumban, Koppers később 18 éven át Schmidt mellett szerkesztette az Anthropos című befolyásos folyóiratot” – írja a Britannica. Az Athroposz kifejezetten keresztény intézmény volt, amely közvetlenül Boasszal dolgozott, aki a kulturális antropológiában betöltött úttörő szerepével rendkívüli befolyással rendelkezett.

Nem szabad megfeledkeznünk John M. Cooperről, az Amerikai Katolikus Egyetem antropológiaprofesszoráról sem, aki természetesen a boasi narratívát ismételgeti munkájában, miszerint „nincs bizonyíték” a faji különbségekre. (NCWC, 1940, 57. o.) Cooper is közvetlen kapcsolatban állt Boas-szal, akinek az katolikus archívumokból származó aktákat küldött (APS, 1928c), vagy arra kérte, hogy „működjön közre abban, hogy javaslatokkal lásson el bennünket e probléma megtámadásához az Ön speciális érdeklődési körének szemszögéből”, és konkrétan kért „olyan anyagokat, amelyeket ennek a szakembernek el kellene olvasnia”, utalva a tantervet felépítő munkatársra. (APS, 1930b) Később Boas azt ajánlotta Coopernek (miközben ő volt az oktatási biztos), hogy vegye fel a kapcsolatot Margaret Meaddel, a tanítványával (APS, 1931c), míg máskor Edward Sapirt, a másik tanítványát ajánlotta, és megpróbált Rockefeller-finanszírozást szerezni Cooper számára. (APS, 1932) Cooper később is együtt dolgozott Boasszal, levelezésükben néha ilyen projektekre hivatkoznak (APS, 1932b; 1932c), vagy az Amerikai Katolikus Egyetem titkáraként írva értesítette Boast, hogy azt megválasztották az Amerikai Antropológiai Társaság képviselőjének. (APS, 1935)

 

A második világháború utáni időszakban a Boas-féle perspektíva uralta a faji kérdésekkel foglalkozó tudományos kutatások főáramát, és ez a keresztény tudományosságba is bekerült. A McCarran-Walter- és a Hart-Celler-törvények idején, amikor a demográfiáról döntöttek, ezt a Boas-féle narratívát látjuk egyes befolyásos keresztény körökben is. A korabeli keresztény lapok archívumaiban gyakran találunk utalást erre az akadémiai vonalra, amikor a faji kérdés felmerül: „Komoly és hozzáértő pszichológusok és antropológusok” elutasítják a faj fogalmát, mivel a különbségeket „környezeti tényezőknek kell tulajdonítani”, ahogyan a Pittsburgh Catholic 1961-ben beszámolt arról. (PC, 1961, 5. o.) Máskor ezt agresszívebben állítják, az akkor már kialakult új konszenzusra való hivatkozással, egyszerűen „veszélyes ostobaságnak” és „áltudományosnak” nevezve a „faj mítoszát”. (PC, 1967, 3. o.) Egy másik példa: Mary Audrey Kopp a Nemzeti Katolikus Konferencia a Fajok Közötti Igazságosságért nevelési osztályának kutatási és tantervi igazgatója volt, egy szociológus, aki teljes mértékben magáévá tette a Boas-féle antropológiát. (NCWC, 1968, 11. o.) Sőt, a Pittsburgh Catholic egy másik cikkében egyértelműen utal a boaziánus antropológiai munkákra, mint az új, elfogadott nézetre, megjegyezve, hogy „1900 óta a katekétikai mozgalom három nagy fázison ment keresztül”, rámutatva a tudomány „fejlődésére”: „a pszichológia, az antropológia és a szociológia új felismerései nagyban befolyásolták a vallásos nevelés tartalmát, módszereit, technikáit és megközelítését”. (PC, 1969, 2. o.)

 

Boas széleskörűen együttműködött keresztényekkel, hogy terjessze nézőpontját, és segítsen másoknak, különösen a tekintélyes pozíciókban lévő személyeknek (mint a fentiek), hogy megerősítsék ezt a konszenzust a keresztények között. Ilyen személy volt többek között az ausztriai Irene Harand, aki nemzetiszocializmus elleni aktivistaként a zsidók védelmezőjeként is számon van tartva. Természetesen ő is a boáziánus antropológia híve volt, sőt konferenciákat is szervezett ennek a narratívának a terjesztésére. Kapcsolatban állt Boasszal is, aki segítette őt egyes tevékenységeiben. Például 1937-ben megbeszéléseket folytattak arról, hogy Harand egyik kéziratát filmre kellene vinni, amihez Boas felajánlotta, hogy megpróbál segíteni producereket találni. A tudományos aktivizmusában is felajánlotta segítségét: „Zsidó származásom miatt nem tudok semmit sem tenni önért” – mondja Boas Harandnak, mivel megpróbálták elrejteni a zsidó érintettséget a tevékenységében (1937 Ausztriájáról lévén szó), de megjegyezte, hogy azon dolgozik, hogy nem zsidókat találjon, akik segíthetnének. (Lásd a kapcsolódó levelezést a hivatkozott irodalom listájában: APS, 1937) Boas azonban nem az egyetlen amerikai zsidó volt, akivel Harand együttműködött. 1939-ben Boas beszélt róla egy bizonyos Emmanuel Chapmannel a Fordham Egyetemről, „az Ön munkájával és az ország katolikus közvéleményének a faji előítéletekkel kapcsolatos befolyásolására tett erőfeszítéseivel kapcsolatban” – írta Boas, mondván, hogy Chapman találkozni akar vele, és javasolta, hogy vegye fel vele a kapcsolatot (Harand azt válaszolta, hogy megtette, amit Boas kért tőle). (APS, 1939; 1939b; 1939c) Zsidók terelgetnek egy keresztény nem zsidót, rejtve szerepüket, hogy befolyásolják a katolikus véleményt – ezzel témánk középpontjában is vagyunk.

Chapmanról azonban szükséges néhány szót ejteni, mert nem egyszerűen zsidó volt, hanem maga is befolyásos keresztény. Ahogy Charles Gallagher (2014, 67. o.) részletezi, Chapman közel állt Jacques Maritain francia katolikus filozófushoz, és mindkét férfi számára „az antiszemitizmus meghatározó erővé vált intellektuális és aktivista életükben”, majd hamarosan Chapman „keresni kezdte a módját annak, hogyan hangolja össze a katolikus esztétika iránti belső vonzalmát és Maritain munkája iránti növekvő elismerését a katolikus antiszemitizmus visszafordítása érdekében”. 1930-ban tért át. Chapman ekkor alakította ki a „katolicizmusról mint a zsidókat tisztelő, misztikus töltésű vallásról” alkotott nézetét. (I. m., 71. o.) Amikor Chapman 1948-ban meghalt, a The Catholic Worker megjegyezte, hogy a fenti antiszemitaellenes csoport, a Katolikusok Antiszemitizmus Elleni Bizottsága (később Katolikusok az Emberi Jogokért Bizottsága) vezetőjeként „a gyűlölet és az intolerancia elleni hosszú harcáról” volt ismert. (Sullivan, 1948, 1. o.)

 

A keresztények befolyásolására irányuló munkássága ismert, hiszen ugyanez a lap 1940-ben beszámolt egy polgárjogi konferenciáról, amelynek elnökeként Boast nevezik meg, és „a szponzorok között van dr. Emmanuel Chapman”. (CW, 1940, 2. o.) Máshol arról számoltak be, hogy „dr. Chapman a vacsorán egy új humanizmust szorgalmazott a keresztény kultúrán keresztül”. (CT, 1935, 10. o.) Befolyásos pozíciókat töltött be filozófiaprofesszorként, illetve több kiadvány szerkesztőjeként. (NCWC, 1948, 10. o.) Chapman elküldte Boasnak az Antiszemitizmus Elleni Katolikus Bizottság brossúráját is, amelyben azt hirdeti, hogy a keresztények nem lehetnek antiszemiták, hogy ez veszélyt jelent a demokráciára, és hogy „a keresztény emberek szembeszállnak ezekkel a veszélyes aberrációkkal”. Az általuk javasolt terv az, hogy minden rendelkezésre álló kommunikációs eszközt felhasználnak arra, hogy a keresztényeket nem jó keresztényként szégyenítsék meg, ha problémáik vannak a nem fehérekkel vagy, kimondottan – ahogy a szervezet neve is egyértelművé teszi –, a zsidókkal. (APS, 1939d)

Még ha megnézzük ennek a küzdelemnek a kulcsszereplőit, mint például az AJC-t, akkor is azt találjuk, hogy néha keresztényeket használtak fel a nyilvános érdekérvényesítésre, de valójában ők álltak a háttérben – lényegében ez a Kennedy elnök nevéhez fűződő Bevándorlók nemzete című könyv története (lásd korábban). Marinari (2020, 37. o.) arra emlékeztet, hogy keresztény kiadványokat pénzeltek: „az olasz és zsidó elit, különösen az AJC és az OSIA tagjai, olyan könyveket és cikkeket szponzoráltak, amelyeket gyakran protestáns amerikaiak írtak, hogy nagyobb legitimitást kölcsönözzenek a kiadványoknak”, amelyek „a bevándorlók adottságait és az amerikai társadalomhoz való hozzájárulását ünnepelték”. Érdemes felidézni, hogy az AJC közvetlenül befolyásolta a keresztény narratívákat, ahogyan azt az archívumukban található egyik dokumentum részletezi: „a bizottság néhány éve együttműködik több vezető érsekség katolikus oktatási hatóságaival azzal a kettős céllal, hogy segítséget nyújtson a katolikus egyházi iskola oktatáspolitikájának kialakításában, különös tekintettel a katolikus-zsidó kapcsolatokra, valamint hogy háttéranyagokat készítsen a kultúrák közötti oktatási kurzusokhoz és a tankönyvek felülvizsgálatához”. (AJC, 1950) Az AJC tanulmányt készített a keresztény tananyagokat elemezve, „különös tekintettel a zsidó-keresztény és a néger-fehér kapcsolatokra”, és „az eredményeket bemutatták a különböző protestáns felekezetek szerkesztőinek és leckeíróinak”. Arról is beszámolnak, hogy konzultáltak egy több mint 40 vezető protestáns felekezetből álló tanáccsal „a protestáns vezetést irányító hivatalos filozófiai nyilatkozat elkészítésében” és „a hivatalos vezetőképző szövegek etnikailag kevert anyagában”. (Uo.)

 

Egy másik megfontolandó szempont, hogy míg a zsidók egységesen a korlátozások ellen voltak (Wineburg, 2014), és a keresztényeknek egy része támogatta azt, addig a zsidók a Volksdeutsche-befogadás ellen is voltak (mint láttuk) – miközben a keresztények egy része támogatta azt. Ha nem is közvetlen ellentétet, hiszen sokszor erős átfedés volt, a fókuszunkban lévő két csoport részéről mindenesetre részben ellentétes aktivizmust láthatunk. Eckehart (2017, 3. fejezet) Svédországról szóló tanulmányában szintén megállapítja, hogy a keresztények egy része ellenezte az ország kapuinak megnyitását:


Ahogy Marinari (2020, 108. o.) megjegyzi: „A válság akkor érte el új csúcspontját, amikor az Evangélikus Letelepítési Szolgálat a Volksdeutsche-nak kiosztott kvóta megduplázását szorgalmazta a Külügyminisztérium tisztviselőinek és a zsidó közösség tagjainak ellenkezése ellenére, akik attól tartottak, hogy ez megkönnyítené a volt nácik vagy náci kollaboránsok befogadását.” Arra is rámutat, hogy Bruce Mohler, aki leginkább a Nemzeti Katolikus Jóléti Konferencia Bevándorlási Osztályának igazgatójaként ismert, panaszkodott, hogy „a zsidó ügynökségek ... élen jártak a McCarran-Walter-törvényjavaslat elleni propagandában” (I. m., 121. o.), ugyanakkor „a katolikus hierarchia megosztottabb maradt, mint valaha”, és „képtelen volt rá, hogy megegyezzen a nemzeti származási rendszer felváltására irányuló javaslatban” – teszi hozzá Marinari. (I. m., 137. o.)

 

Zolberg (2006, 260. o.) is ezt mutatja, amikor megjegyzi, hogy „a skandinávok azzal demonstrálták amerikaiságukat, hogy csatlakoztak az új bevándorlók elleni felháborodáshoz. A vezető katolikus hetilap, az America a vörös riadalom során határozottan a korlátozás irányába mozdult el, és 1923-ban már úgy hivatkozott az új bevándorlásra, mint a katolicizmus és a nemzet hátrányára”. Az AJC egy korábban idézett belső jelentésében szintén panaszkodott arra, hogy a keresztények támogatják a korlátozásokat: „McCarran győzelmének magyarázatában fontos szerepet játszott az a támogatás, amelyet bizonyos befolyásos katolikus szervezetek részéről igénybe vehetett, valamint az, hogy mások visszatartották a nyílt ellenkezést”. (AJC, 1952) Megjegyzik, hogy McCarran beillesztett a Kongresszusi Jegyzőkönyvbe egy hivatalos levelet „az Országos Katolikus Jóléti Konferenciától, amely kifejezte a McCarran-törvényjavaslat támogatását”. (I. m., 11. o.) Kifogásolják továbbá, hogy „több helyi katolikus szervezet kivételével az egyetlen országos tekintélyű katolikus szervezet, amely nyilvánosan és nyíltan támadta a McCarran-törvényjavaslatot, a Katolikus Karitatív Szervezetek Nemzeti Konferenciája volt”. (Uo.) A McCarran-Walter törvényt aláásni próbáló Celler hozzászólásával kapcsolatban megjegyzik: „A Celler-törvényjavaslat körül kialakult viták egyik érdekes vonása volt, hogy egyes protestáns körökben langyos fogadtatásban részesült”. (I. m., 12. o.) Közben a Christian Century egyik meg nem nevezett szerzője („az Egyházi Világszolgálat Chicagói Bizottságának igazgatója”) egy cikkében „sürgeti a protestánsokat, hogy ellenezzék a Celler-törvénytervezetet”. (I. m., 12, 13. o.) Egy másik panaszpont számukra, mint említésre került már, a protestánsok támogatása a több Volksdeutsche felvételére. (I. m., 13. o.) A keresztényekkel ellentétben a zsidók kapcsán nem számolnak be ellenállásról a bevándorlás liberalizálásával szemben.

Mindebből az a tanulság, hogy a bevándorlási politika reformjában a zsidók domináns szerepét megállapító elemzésekre válaszul a keresztényekre való hivatkozás nem elegendő ellenbizonyíték. A korlátozások frontján sokan maguk is keresztények voltak, és, mint láttuk, a keresztények jelentős része támogatta őket, akár egyéni minőségben, akár szervezetként. Nagyon könnyű azt feltételezni, hogy az intenzív zsidó részvétel nélkül – legyen az pénzügyi, politikai, szervezeti vagy szellemi és akadémiai –, avagy maga a második világháború után uralkodó új keretrendszer kialakítása nélkül, a keresztényeknek ez a szegmense talán győztesen került volna ki mindebből. Nem sokkal korábban értek el sikereket.

 

Minden bizonnyal megvolt a társadalmi támogatásuk, ha a közvélemény-kutatásokat nézzük: a Washington Post felmérése a Hart-Celler-törvény évében azt találta, hogy „a közvélemény nem akarja, hogy a Kongresszus felülvizsgálja a jelenlegi bevándorlási törvényeket”. (NCR, 1965, 1. o.) A felmérés szerint „az amerikaiaknak mindössze 24 százaléka támogatja a törvények megváltoztatását. Összesen 58 százalék ellenzi az elnök változtatásra vonatkozó felhívását. Tizennyolc százalék volt »határozatlan«. A felmérés szerint a protestánsok minden más vallási csoportnál nagyobb arányban ellenzik a változtatást. A megkérdezett protestánsoknak mindössze 18 százaléka támogatta a törvények megváltoztatását, míg háromból majdnem ketten – 65 százalék – ellenezték az elnök programját. Tizenhét százalékuk bizonytalan volt”. (Uo.) Még az „Evangélikusok Országos Szövetsége is tanúskodott a változások ellen, azt állítva, hogy azok azt eredményeznék, hogy még több ember érkezne az országba, ami kárt okozna a munkaügyi fronton.” De azt is megtudjuk, hogy a hétköznapi keresztények és a szóvivőik között nincs kapcsolat: „A katolikus szóvivők a most javasolt bevándorlási törvényjavaslatot támogatták, ugyanakkor a Harris által megkérdezett katolikusoknak csak 3,3 százaléka támogatta az elnök programját. A katolikusok 44 százaléka a beszámoló szerint ellenezte. Huszonhárom százalék bizonytalan volt.” A zsidók esetében más a kép: „Csak a közvélemény-kutatók által megkérdezett zsidók körében található nagyobb arány – 44 százalék – az elnök törvényjavaslatának támogatói között, mint az azt ellenzők között – 41 százalék. Tizenöt százalék azt mondta, hogy bizonytalan”. Hasonló attitűdökkel később is találkozhatunk: „A zsidók voltak az egyetlen nagyobb fehér etnikai csoport, amely a 187-es javaslat [illegális bevándorlókat korlátozó törvény] ellen szavazott, és a Chicagói Egyetem Nemzeti Közvélemény-kutató Központjának felmérése szerint a zsidók 60 százaléka akarta, hogy a bevándorlási arányok növekedjenek vagy változatlanok maradjanak, míg a feketéknek csak 36 százaléka, a fehéreknek pedig 33 százaléka.” (Beinart, 2002, 9. o.)

További szempont még, hogy amikor a bevándorláspárti „keresztény érdekérvényesítésről” beszélünk (vagyis arról a narratíváról, hogy a fehérek mindezt magukkal teszik), akkor lehet, hogy nem fehérekről beszélünk, akik több nem fehér embert akarnak a népességben. Vallási terminológiába csomagolva talán, de lehetséges, hogy a nem fehér keresztények etnikai részrehajlásaik alapján helyezkednek el ezen az állásponton, amikor más nem fehéreket támogatnak. Korábban a zsidókkal kapcsolatban láttuk, hogy hiba lenne a szlogeneket és demagóg kliséket komolyan venni, és azt is láttuk, hogy a zsidók sajátos önérdekeket követtek, miközben aktivizmusukat univerzalista látszatba burkolták. Valószínű, hogy azokban a meghatározó évtizedekben a keresztények általában valóban fehérek voltak, de napjainkban már gyakran nem ez a helyzet. Ha áttekintjük az amerikai külügyminisztérium által támogatott migránsokat segítő szervezetek listáját (amit korábban elemeztünk), amelyekkel az Egyesült Államok külügyminisztériuma együttműködött, ezt találjuk, de további példák is akadnak bőven – sőt, zsidókat is találunk mint keresztényeket. A befolyásos Chapman esetét fentebb láttuk a múltból, de ez ma is előfordul.

 

Példaként álljon itt a marylandi székhelyű Catholic Legal Immigration Network, Inc. (CLINIC), amelynek a felsorolt munkatársai között 59 fő található, akik közül a nevek és a képek alapján csak 26 az európai fehér ember (néhányan közülük olyanok, akiket gyakran „fehér spanyolajkúaknak” neveznek). Ez 44 százalék, a fehér nemzsidók alulreprezentáltsága, a többi munkatárs latinó, ázsiai, néger vagy akár zsidó, például Susan Schreiber, Rachel Naggar, Sarah Bronstein, Michael Edelman vagy Lolita Brayman. (Honlapjuk 2018. november 15-i archivált változata alapján) Egy nem fehérekből, köztük zsidókból álló koalíció ez, amely azon dolgozik, hogy segítse a nem fehérek letelepedését az Egyesült Államokban, és mégis, azok számára, akik a zsidó szerep jelentőségét tagadják, ez csupán egy „keresztény csoport” lenne, ami a liberális fehér nem zsidók képét idézi fel az átlagos megfigyelő szemében. Egy másik példa lehet a kifejezetten bevándorláspárti Justin Welby, a Canterbury-beli anglikán egyház érseke, aki zsidó felmenőkkel rendelkezik. Ő is a bevándorlás „keresztény támogatása” alá sorolandó hivatalosan.

Konklúzió

A fentiekkel nem az kerül kijelentésre, hogy a keresztények nem játszottak jelentős szerepet – igenis játszottak. Felelősséggel tartoznak. Egy döntő fontosságú időszakban számos befolyásos csoport, illetve egyes politikusok, támogatták a faji védelem eltörlését, még akkor is, ha ez a felmérések szerint nem tükrözte felekezetük többségének álláspontját. Az, hogy e támogatás nagy része zsidó teoretikai gyökerekből eredt (amint azt korábban láttuk), és zsidók szervezték, illetve vezették, fontos, de közel sem mentesíti a keresztény vezetőket a felelősség alól, még ha ez csökkenti is e felelősség mértékét, ahogy a faji korlátozások más keresztények általi védelme is csökkent ezen valamelyest. A részleges keresztény felelősséget is szem előtt tartva, ha mindent figyelembe veszünk, azt kell megállapítanunk, hogy a zsidó részvétel szükséges volt ahhoz, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogyan alakultak.

 

Sőt, Sheldon Neuringer (1969, ii. o.) éppen ezekben az években elemezve ezt a kérdést, pontosan erre a következtetésre jutott: „Az amerikai bevándorlási politikáról szóló másodlagos szakirodalomban kimondottan vagy közvetetten azt feltételezik, hogy a zsidó közösség képezte a liberális bevándorlási politikát támogató egyetlen legkitartóbb nyomásgyakorló csoportot. Ez az általánosítás igaz.” Ennek motivációját az eddigiekben már feltártuk, és az nem is titok, amint azt az AJC 1969-es bibliográfiája a bevezetőben megjegyzi: „Az Amerikai Zsidó Bizottság több mint hatvan éve dolgozik az ország valódi kulturális pluralizmusának megteremtésén”. (AJC, 1969) Az AJC által később kiadott Roberto Suro (2002, 18. o.) szintén ezt a zsidó nézőpontot foglalja össze: „A zsidóknak még mindig önérdekük, hogy ez a nemzet képes legyen befogadni a különböző népeket”.

Áttekintve a rendkívül befolyásos amerikai törvénymódosítást és annak hatásait, illetve több fehér nemzet – ebből is fakadó – migrációs irányelveinek változásait, majd elemezve az olaszok és keresztények szerepét, különös tekintettel a Volksdeutsche németek kapcsán kifejtett zsidó képmutatásra, nem kerülhető el tehát a fent kifejtett következtetés levonása. Mivel a migráció, egy nemzet demográfiai összetétele, evolúciós és hosszútávú szempontból rendkívüli, döntő fontosságú, így az ennek felforgatásában játszott domináns zsidó szerep – és bűn – szintén rendkívüli súlyú. Ha ehhez még hozzávesszük a kulturális, politikai és egyéb befolyásukból eredő romboló hatásukat, végképp kirajzolódik, hogy ebben a történetben két csoport etnikai konfliktusa látható, méghozzá egzisztenciális szinten. A zsidóság többrétű befolyásának végérvényes megszüntetése nélkül nem látható magoldás a fenti problémák kezelésére, főleg azok visszafordítására, így ez megkerülhetetlen. Az evolúciós óra mindenesetre továbbra is ketyeg.

 

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info