2018. december 12., szerda, Gabriella, Bulcsú napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
13:07 Speciális egységek vadásznak Kárpátalján a magyarokra (is), az utcáról vagy a munkahelyükről hurcolják Porosenko háborújába őket12:42 Megszavazták a közigazgatási bíróságok felállítását12:35 Bizalmi szavazást kezdeményezett May ellen a Konzervatív Párt12:07 Hát persze hogy elutasította az Ab a plakáttörvényt támadó indítványt11:31 Salvini Strassburg kapcsán Izraelben: az ima már nem elég11:21 A Gurmai-félék elfoglalták a parlament pulpitusát, Kövér a helyéről nyitotta meg az ülést10:46 Tízmillió forint egyetlen új munkahelyért - rekordösszeget dugtak idén Orbánék a multik zsebébe10:18 Az ATV-ben még Puzsér is cigánygyűlölő náci lett, aki nem akarja, hogy megszülessenek a kis Járóka Líviák09:41 A Jobbik megint bedobta a népszavazásos "csodafegyvert"09:28 Korábban megúszta a fiúszöktető pedofil robotikatanár, most szexuális erőszak miatt ítélték el09:03 A Jobbik lezárta a Pénzügyminisztérium bejáratát - de közben megnyitottak egy pincelejáratot09:01 Pénz beszél, Trump pedig kiáll a szaúdi trónörökös mellett08:46 Irán elismerte a ballisztikusrakéta-kísérletet, szerintük az "megríkatta" Amerikát08:14 A magyarság szellemi-lelki megrontása, azaz tudatos kizárása saját történelméből, kultúrájából és sajtójából07:57 Többfelé várható havazás
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Holokamu ::

A történelmi tények makacs búvópatakja – repedező holokauszt-hazugságtornyok

Reklám

“Aki szabályozza a múltat, meghatározza a jövőt.” 


Robert Faurisson
Olvasom a Robert Faurisson történész professzorral 2006 decemberében, az Iránban rendezett „holokauszt konferencián” készült interjút. Faurisson azok közé tartozik, akik – ha már történészek –, szeretnek utánajárni dolgoknak, főleg, ha azokat óvodás kortól a koporsóig tömi a tudatipar az agyakba. Persze ez nem jár veszély nélkül a nyugati liberális, ún. demokratikus világban, mint azt Orwell is meglátta már, no meg tapasztalja magyarok több nemzedéke.

A dr. Faurissonnal beszélgető Michael A. Hoffmann írja az interjú előszavában, hogy a történész professzorral folytatott heves viták dacára, melyek csak erősebbé tették kettőjük barátságát, „dr.Faurisson minden kétséget kizáróan a legbátrabb emberek egyike, akit megtiszteltetés ismernünk. Az általa hozott áldozatok, akár pályáján, mint egyetemi professzor, akár magánéletében, olyan óriásiak, hogy azok kisebb formátumú embereket már őrületbe kergetnek, vagy nézetei visszavonására és megadásra kényszerítettek volna. Professzori státusának elvesztése és a hatalmas bírósági költségek nyakába varrása mellett sorozatos fizikai inzultusnak volt kitéve, melyek 1989-ben egy kórházi kezelést kívánó brutális támadásban végződtek.

Robert nem akarja, hogy mártírnak tekintsék, de tény, hogy valóban a szólás és rákérdezés szabadságának a mártírja. Nobel-díjakat adnak harmadik világbeli, ismeretlen emberjogi aktivistáknak, míg ott van Faurisson, Franciaországból, éppen a Nobel bizottság orra előtt. Bátor kampánya és a revizionisták jogai nem jelentenek semmit a Nyugatnak, amelyik máskülönben annyira nagyképű a „demokrácia és az önkifejezés szabadsága” szükségességéről a muzulmán világnak adott moralizáló leckéztetésben.”

Robert Faurisson érveit olvasva már nem a gyanú, hogy bolygónyivá duzzadt a „megvezetés”, már nem a kételkedés, de a kemény, a valóság kohóiban edzett vád forrong az olvasóban! De miért is zaklatják, üldözik dr. Faurissont, a történelmi revizionistákat?

Sokféle katonát, franciát, németet, olaszt, majd kanadait, angolt és amerikait láttam – emlékezik vissza Faurisson az 1939-es német megszállásra, amikor 10. évét betöltötte. De „én, aki a háború alatt annyira németellenes voltam, el kell, hogy ismerjem, én csak végtelenül korrekt németeket láttam!”

Ez bizony nem fér bele a tudatipar, történészeink és a nagy varázsló, Hollywood Chipollája, Spielberg és kápóik által belénk sulykolt világképbe. Olyan időket élünk a Pax „Izraelita” és Pax Americana baljós csillagzata alatt, amikor a tényeket föld alá – ha tudják, a tanúkkal együtt sírba – kényszerítik!

Bebetonozzák őket a hatalom érdekében! Mert aki a történelemkönyveket írja, az nemcsak a múltat, de a jövőt is írja. „A történelem állandó kötélhúzás, mert átírása megváltoztatja a világot. Az ember nem változtathatja meg a múltat, mondja a régi bölcsesség...” De ha módosítjuk a „múltunk értelmezését”, az „meg fogja változtatni a jövőnket. Ezt időtlen idők óta tudják, ezért volt, hogy a történelmet mindig felszentelt őrzők gondjaira bízták, hogy biztosítsák a hatalmi szerkezetet és valamelyes folytonosságot. Aki szabályozza a múltat, meghatározza a jövőt.” (Israel Shamir – Kiemelés a cikkíró által.)

Ha a Franciaországot megszálló hadsereg „korrekt német” katonái nem, a zsidó lakossággal szembeni erőszakos viselkedésért felelősségre vont, hadbíróság elé állított és kivégzett német katonák, tisztek esetei még kevésbé illenek bele a „felszentelt őrzők gondjaira bízott”, gyermekeinknek tanított történelemképbe! Hollywod Chipollája számára anatéma, összezavarná a „storyt”, a kasszasikert hozó koreográfiát a Faurisson professzor által említett esetek sora. Pl. a fiatal német hadnagyé, pedig az nem máshol, de a németek által megszállt Budapesten történt! Ott, ahonnan Cukor György, a  „cirkuszalapító” elindult...

Ha Spielberg szólna az ilyen esetekről, még defektes lenne a nagy producer koreográfiája, még léket kapnának a dézsmával, ún. kárpótlással, tizeddel-huszaddal dugig tömött hajók, melyek csak jönnek, jönnek, s hordják egyre a zsákmányt, a prédát hat tengeren túlról is a kiválasztott partokra, az „aranypartra”, a zsidóság ölébe hullott „Ithakába”... Pedig vannak népek, melyek tízszer annyira megjárták a háború poklait, járják évszázados, évezredes odisszeájukat. De keresve sem találnánk olyat – egy kivételével –, melynek szíve annyira lelkesen dobogna az uzsora, s embertelen, gyilkos eszmék szirénhangjának kisértésében! (És a zsidóságra annyira jellemző „kóros lázak” miatt millió közt egy, ha ostorozza fajtáját...) 

De hagyjuk inkább beszélni a történelem némaságra ítélt tényeit dr.Faurisson tolmácsolásában! A revizionista történész megemlíti egy Luftwaffe-hez (német légierő) tartozó katona esetét Dél-Franciaországban, „akit halálra ítéltek egy zsidó asszonnyal szembeni „túlkapásai” miatt.” Egy másik, interjúban felhozott példa a fentebb említett német hadnagyé, aki a „vérkorszak” idején „embereivel egy zsidó asszony budapesti házába lépve megpillantott egy rádiót – ez tilos volt zsidók számára – és el akarta vinni azt magával, a talált ékszerekkel együtt.

A zsidó asszony fenyegetőzését hallva, hogy feljelenti a rendőrségen, a hadnagy agyonlőtte a nőt. Hadbíróság elé állították, halálra ítélték és kivégezték. A kíséretében levő katononák súlyos börtönbűntetést kaptak.” Egy másik eset, amelyik úgyszintén nem illik bele a „végső megoldás” tanításának történetébe, a megszállt Ukrajana Marinka nevű városból való, ahol a volskdeutsch polgármester „megölt egy helybéli zsidó nőt. Katonai bíróság elé került, halálra ítélték és agyonlőtték.” Az orosz frontnál maradva, a későbbiek folyamán majd hosszabban idézett, fiatalon a háború örvényébe került Rudi Stiebritz írja két éve megjelent könyvében:
 
Egy Saparosje nevű hely közeli faluban állomásoztunk 1943 októberében, „amikor híre jött, hogy egy német katona hadbíróságra került és agyonlőtték, mert megerőszakolt egy orosz asszonyt.” Jóllehet, nem tudjuk, zsidó volt-e a megerőszakolt nő.

Úgyszintén a németbarát, dél-francia Vichy közigazgatási zónában történt, hogy 1941-ben, egy agusztusi éjszakán bomba robbant egy zsinagóga kapuja előtt. Noha senki sem sérült meg, „a rákövetkező napon a vétkeseket megtalálták”. „Gyorsan bíróság elé állították és elítélték őket.” Megjegyzendő, hogy az eset egyik részvevőjét, aki egy I. világháborúban elesett francia katona fia volt, „a Vichy rendőrőrsön olyannyira elverték, hogy később belehalt sérüléseibe. A háború folyamán sohasem engedhette meg egy francia magának, hogy megüssön egy zsidót” – mondja Faurisson.

De már halljuk is a választ az ismert körökből. „Mit számít egynéhány, látszat kedvéért kiosztott halálos ítélet a zsidók gyilkolásáért, ha közben sokmillió zsidót öltek meg, gázosítottak el...?” – mondanák a vérbírók, a gyűlölettörvény-hozók, a gondolatcsőszök, a demokrácia nevében szájkosarat követelők.

Valójában fel kell tennünk a kérdést dr. Faurissonnal: „Létezhetett egyáltalán egy zsidók megölésére – hangsúlyozom: megölésére – kiadott német parancs? Kizárt eset, ha, mint teszem jelenleg, csak egyetlen esetet fel tudok mutatni Önnek, ahol egy német katonai bíróság tárgyalja egyetlen személy vétségét és halálos ítéletet hozva kivégzi az elítéltet, akár csak egyetlen zsidó meggyilkolásáért is” – modja Robert Faurisson. Valójában milyen üzenettel bírna ez – kérdezhetjük – a német katona számára, ha valóban létezik egy, a zsidók megsemmisítésére kiadott parancs, de felettesei, a német hadvezetés és hatóságok elárulják, cserbenhagyják, sőt főbelövik némelyiküket a „látszat kedvéért”? Ez a képtelenség parancsnokai abszolút tekintélyvesztését, a több fronton küzdő hadsereg gyors demoralizálódását jelentette volna! Hogy mást ne mondjunk.

A hivatalos történetírásban Auschwitz orvosai szörnyek, akik zsidó foglyok ezrein, tízezerein kísérletezve gyakorolták „sötét mesterségük”! A „felvilágosult”, „demokratikus” oktatási rendszeren, tudatiparon átpasszírozott egyénnek nem kell más nevet hallani, mint Josef Mengeléjét és e „tanultakon” végigfut a hideg. „Megvizsgáltam az ügyet” – mondja dr.Faurisson és – „nem hiszem, hogy tévedek, ha azt állítom, hogy Josef Mengele korának valószínűleg leginkább megrágalmazott embere. Minden valószínűség szerint kiérdemelte a hírnevet, amire polgártársai közt, Gürzburgban tett szert, „egy gavallérét”! Végignéztem kéziratait (kiadatlanok), melyek egy görög-római kultúrában elmélyült embert mutatnak, aki nagyon vonzódik a tudományhoz, és minden érdekli. Nem titkolta közeli ismerősei előtt, hogy a gázosítás történetei merő kitalációk. Mengele posthumus kirakatpere idején, Jeruzsálemben, a világ televíziós kamerái előtt előléptek „áldozatai”, hogy a leghitványabb embertelenségeket tulajdonítsák neki: szerintük a kivájt emberi szemeket fel szokta tűzni irodája falára, vagy savat öntött „tengeri malacai” szemébe, hogy lássa, vajon feketéről kékre változnak-e. Alig van felsorolható dolog, valós vagy képzelt, ami oly készségesen engedné át magát az ostoba fecsegésnek, mint az orvosi szörnyűségeké, különösen, ha egy fehérköpenyes „Herr Doktorra” lehet kenni őket. Itt könnyű elhitetni a laikussal bármiféle kegyetlenség történetét.”

De vegyünk egy másik esetet a szörnyűségek sorából: a Dering-ügyet. Hogy miért idézőjel nélkül a szörnyűség szó, majd kiderül. „Az 1959-ben megjelent Exodus c. könyvében a zsidó Leon Urisnak volt pofája azt írni, hogy auschwitzi fogsága kezdetétől, a lengyel sebész, Wladislaw Alexander Dering (Uris Dehringnek írja) „tizenhétezer sebészeti kisérletet végzett érzéstelenítés nélkül”, nőkön... A háború után dr. Dering Angliában telepedett le, majd Szomáliában végzett orvosi gyakorlatot, és végül visszatért Angliába, ahol O.B.E. kitüntetést kapott, a mi, franciaországi Legion d’Honneur érdemrendünkhöz hasonlót.”

1964-ben perbe fogta Dering Urist és kiadóját rágalmazásért. Az eljárás folyamán rendkívüli mennyiségű hazugságra derült fény, köszönhetően főleg az Auschwitz 21-es tömbjében – ahol dr. Dering is dolgozott – végzett sebészeti beavatkozások feljegyzései felfedezésének. Az alperesek a nyugdíjba vonult sebészre kent borzalmas vádak számának csökkentésére kényszerültek egyfolytában. Úgyszintén a nőkből „férfiak és nők” lettek..., míg végül, úgy tűnik, hogy a védőügyvéd három, csak keresztnevükön azonosított asszony eseténél állapodott meg. Sőt mi több, el kellett ismerniük, hogy a műtéteket nem érzéstelenítés nélkül végezték, de rachidian (gerincoszlopi) érzéstelenítéssel és egy elismert angol érzéstelenítő szakorvos tanúskodott, hogy véleménye szerint helyesen járt el a sebész ennek a változatnak a választásában.” És mégis, a per végén csak annyit tudott mondani Dering: „Itt állok anyagilag tönkretéve, de becsületem megmentve”, mert a bíró úgy „döntött, ellentmondást nem tűrve”, hogy az orvosnak kell viselnie a tekintélyes összegű bírósági költséget, noha megnyerte a pert! A per, az ellene elkövetett szörnyűségek megviselhették Deringet, mert néhány éven belül elhalálozott!

Mielőtt tovább követnénk a tények elfojtott, föld alá kényszerített búvópatakját, tegyük fel a kérdést, ami annyi tárgyilagos szemlélőben motoszkálhat: vajon mi késztet annyi zsidó elmét s lelket a borzalmas, vérgőzös vádakra, melyek egyre-másra foszlanak szét az elfogulatlan vizsgálat, a tények tükrében és bizonyulnak gonosz kitalációknak? Talán a talmudi tömény romlottság, fekete mágia kísért vissza még évszázadok múltán is egy beteg, gyűlölettel teli fantázia jeleneteiben? A W.A. Deringre, Josef Mengelére és sokezer, sokszázezer másra, egész népekre aggatott, alaptalannak bizonyult vádakban. Ó nem embertelen bűnök védelméről, de a bujdosásba kényszerített igazság csermelyei által lassacskán alámosott fundamentumuk, öröknek hitt ördögi hazugságrendszer bástyái, falai rogyadozásáról van itt szó!

Ha így lenne, mi maradt meg a „végső megoldás” mítoszából? A berlini „Wannsee-konferencia” azon döntésének és dokumentumainak „hitelességéből”, amelyik állítólag bizonyítékul szolgál a zsidóság megsemmisítésének tervéhez! „Dátum, aláírás és bármiféle hivatal pecsétje nélkül, ez az irat egy 1942. január 20-án, a berlini külvárosban tartott találkozóról való jelentés vázlatának a benyomását kelti. Nincs itt szó sehol sem zsidók öléséről vagy megsemmisítéséről, de a munkaképes zsidók keletre történő kitelepítéséről, hogy ott munkába állítsák őket, és a 65 évesek, ill. idősebbek Theresienstadtba, Bohémiába küldésének szándékáról. Több helyütt előfordul ebben a dokumentumban „az európai zsidókérdés végső megoldása” kifejezés, amelyik néha „a zsidókérdés végső megoldása” vagy „a végső megoldás” sőt egészen egyszerűen: „megoldás” rövidítéssel szerepel. Az eredeti kifejezés, teljes változatában, „a zsidókérdés végső, területi megoldása” volt (értvén ez alatt: a zsidókérdést Európában). Egy bizonyos Martin Luther, a német külügyminisztérium államtitkára használta ezt a kifejezést az 1942. augusztus 21-i nevezetes memorandumában, a negyedik oldalon. A „területi” jelző azt jelenti, hogy a kérdést úgy kell megoldani, hogy a zsidóknak egy saját területet találnak..., valahol Európán kívül... Ostobaság egy megsemmisítés programjáról beszélni itt. Maga Yehuda Bauer profresszor is, a jeruzsálemi Hebrew University-ről, elutasította végül 1992-ben „Wannsee ostoba történetét”. Azt nyilatkozta, hogy: „A közvélemény még mindig, újból és újból hajtogatja az ostoba történetet, hogy Wannsee-ben megegyeztek a zsidók megsemmisítésében” – idézi dr. Faurisson az ügyben Yehuda Bauer professzort.

Persze tudjuk – mert leleményesek a vádlók, főleg a pénzeszsák hatalmával mögöttük –, hogy a németek „utasítás” dokumentum nélkül is, egymás pszichéjére hangolódva ölték a zsidókat! Mert ez a legújabb hivatalos verzió. Mennyit is? Esténként a híradókban, a gyermekek tankönyveiben, vagy a nyugati világ nagyvárosainak metróin, buszain utazgatva az újságok címlapjain – pucér nők mellett nagybetűs szedéssel – a 6 milliós számjegyet hallja illetve látja az ember. Hogy is állunk ezekkel a számokkal, melyek életeket, sorsokat takarnak? Nem mindegy milyeneket! Gázkamrában végződőket, vagy az éhezés, járványok s bombázás tortúráit túlélőket, melyek egy izraeli kibutzban, New Yorkban, vagy talán Budapesten folytatódtak a maguk módján.

Tekintve, hogy az auschwitzi táborkomplexum 39 táborból állott, a nürnbergi perek idején is mindenekelőtt az itt elhalálozottak számát igyekeztek meghatározni. „A nürnbergi ítélőtábla négymillióban állapodott meg; ez a számadat, amit az emlékkőbe véstek Auschwitz-Birkenauban, és amelyik ott is maradt egészen 1990-ig.”

Aztán több lépcsőben csökkenni kezdtek ezek a számok az emléktáblán. 1995-ben, Lech Walesa lengyel köztársasági elnökké válaszása idején már csak 1.5 millió volt. Míg végül a korábbi 800 000, ill. valamivel 600 000 fölöttiről a „hivatalos történészek vagy kutatók 2002-ben 510 000-re csökkentették (Fritjof Meyer). Én személy szerint úgy gondolom” – mondja dr. Faurisson – „hogy az elhalálozottak, zsidók és nem zsidók száma, Auschwitz németek általi működtetése egész időtartamában (1940 májusától 1945 januárjáig) el kellett hogy érje a meglehetősen magas 125 000-ret a hatalmas komplexum harminckilenc táborában. Ezek az elhalálozások mindenekelőtt a tífuszjárványnak tudhatók be, amelynek pusztító hatása még az ottani németeket is elérte.” Pl. az orvosi személyzetből két főorvos – dr. Popiersch és dr. Schwela – is áldozata lett. Noha az elhalálozási kimutatások (Sterbebücher) és más dokumentumok szerint „az ott regisztrált halálesetek száma 80 010, de tekintve, hogy bizonyos számú Sterbebücher hiányzik, gondolom, hogy ez az összesített szám 125 000-re teendő” – nyiltakozta Faurisson professzor.

Ha a Nemzetközi Vöröskereszt tavaly nyilvánosságra hozott adatait nézzük, mely szerint a 2. világháború alatt a német „koncentrációs táborokban” elhalálozottak száma mindössze 271 301, bizony meg-megremeg a föld a „végső megoldás” és az „elgázosított zsidó milliók” elméletei alatt! Véletlen-e hát, hogy még a zsidó Daniel Cohn-Bendit, a ’68-as franciaországi diáklázadások vezéralakja is ezt írta a Liberation nevű lapban az ún. holokausztról, 1979-ben: „Harcoljunk azért, hogy lerombolják ezeket a gázkamrákat, amelyeket a turistáknak mutogatnak azokban a táborokban, amelyekről most már tudjuk, hogy ott nem volt egy sem: egyébként azt sem hiszik el nekünk, amiben biztosak vagyunk.” (A „gázkamra-meséről” lásd Faurissont bővebben.)

A korábban idézett Rudi Stiebritz írja A háború parasztja (Pawn of War, Zeus Publications, 2005) c. könyvében – a sakktábla legkiszolgáltatottabb bábujára gondolva a könyvcímmel –, hogy orosz hadifogságba esve, Auschwitban szállásolták el a német foglyokat néhány hétre, Szibériába tartó útjukon. A korábban zsidók és más foglyok által használt legbelső táborba kerültek, és az orosz őrök figyelmezették őket, hogy tilos a külső táborrészt elválasztó drótkerítés közelébe menniük.

„Alkonyat múltával néha sétáltunk egy keveset, testgyakorlás végett és persze hogy közelebb mentünk a kerítéshez, mint az megengedett volt. Egy este láttunk egy 50 körüli, idősebb férfit a másik oldalon. Előbb egy darab kenyeret dobott nekünk, majd megkérdezte németül: „Hogy vagytok, fiúk?”
                         
Sajátságos helyzetünknek megfelelően válaszoltunk, és megkérdeztük: hogy van ő? Körülnézett mielőtt válaszolt volna: „Hát, fiúk, a tábor felszabadítása előtt az SS katonák voltak az őrök. Nem voltak jó idők számunkra. Most, a felszabadulás után, az oroszok az őreink, és azt kívánjuk, bárcsak az SS lenne itt.” Mint kiderült, német zsidó volt, már évek óta a koncentrációs tábor foglya” – emlékezik vissza Rudi Stiebritz!

Érdekes! Ne tudott volna egy több éves fogsága idején nagy valószínűséggel az auschwitzi táborok jónéhányát megjárt német zsidó az ún. gázkamrákról?? És még visszakívánja a német, sőt SS őröket? Megáll az ész! De méginkább, mint rögök, kopognak e szavak: a történelmi tények a holokauszt- mítosz koporsófedelén! Mert meddig lehet „felravatalozni”, és nemzeteket, többmilliárd embert zarándokoltatni – elvárt adományaikkal és a kötelező tanulságokkal, gumibotos megfigyelőkkel, gyűlölettörvény hozókkal – a „poraikból feltámadt halottak” emlékhelyéhez? És vajon nem a „400 vagy 600 ezer deportált és megölt magyar zsidó” vádjának felülvizsgálatát követelik-e az elhangzottak? Meddig utazgathat egy Randolph Braham – Ábraham, ill. oroszországi eredetével: Abramovics, aki egyike a bélyeggyűjtők gyakoriságával felbukkanó „holokauszt-kutatóknak” – Budapestre, hogy átvegye a parlamentben, kamerák és Kossuth Lajos képe előtt állva, a „listát” Göncz Árpádtól, és meddig utasíthatja rendre, bűnbánatra a magyarságot egy New York-ból betoppant senki: a statáriális kitoloncolás veszélye nélkül?

Mi lesz, ha a történelmi tények föld alá, inkognitóba kényszerített búvópatakjának ágacskái, melyek a káromkodó betonbrigádok izzadt igyekezete, utazgatása dacára is egyre gyakrabban ütik fel fejecskéiket a tájban..., nos, mi lesz, ha az igazságcsermelyek összeállnak egy folyóvá? 

Ha a fagyott, leláncolt lelkek, az emberi élniakarás az igazság melegétől felengednek, és a búvópatakokból egy duzzadó, rohanó folyam születik? Mi lesz a most betonkolosszusaiban pöffeszkedő Gólemmel? Meddig állhatnak tornyai, melyeknek árnyékában oly régóta didereg a világ, a legerősebb és leghitványabb fegyver: a „holokauszt-vád” megfélemlítésében, zsarolásában...?
 
Kérdések, melyek a történész Robert Faurisson iráni interjúja nyomán feltolulnak bennem.
Az is, hogy miért kell egy országot szőnyegbombázással fenyegetni, ha vendégül meri látni dr. Robert Faurissont, és a világtörténelem talán legvéresebb időszakának vitatott kérdéseit eminens módon kutató más történészeket? És miért indít a francia kormány bírósági eljárást Robert Faurisson ellen újból, a teheráni konferencián való felszólalása miatt?

Balla József

(A Robert Faurisson professzorral folytatott beszélgetés teljes szövege hozzáférhető
ide kattintva.)

 Érdekes cikk, megosztom Facebookon!  Érdekes cikk, elküldöm e-mailben! Nyomtatóbarát változat
Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Ajánló
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Humoros kép 
Dossziék
Ajánlott videó 

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2018 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready