Máig élő tabu: Solymosi Eszter meggyilkolása és a tiszaeszlári per - Vérvád vagy szexuális indíttatású emberölés?
Miként az várható volt, a tiszaeszlári gyilkosságról szóló írásom első része – más, a témához kapcsolódó írásokkal együtt – bizonyos személyekből magas érzelmi hőfokú reakciókat váltott ki, akik ezáltal a józan ész kárára, érdemleges kritika nélküli, ostoba minősítéseket hordtak össze a szerzőre, illetve a Kuruc.infóra, ahelyett, hogy e fölös energiákat a per anyagának tanulmányozására fordították volna, miként azt megtette e sorok írója.
 |
Tudniillik az efféle mondatok ma már tökéletesen, mindenféle jelentéstartalom és értelem nélkül visszhangzanak a nagy, puszta, hazai politikai nihilben, mint például, hogy a Kuruc.info „a fasiszta gondolatoknak a legaljasabb és leggyűlölködőbb szócsöve”, az itt megjelenő írások „fajgyűlölő, antiszemita hazugságok”, amelyek „felelevenítik a középkori vérvád sötét babonáját” és az efféle „bölcsességek” unalomig sorolhatók lennének tovább.
Azon túl, hogy az ügyben megszólalók a legalapvetőbb történelmi alapfogalmak (fasizmus, nemzetiszocializmus, antiszemitizmus) jelentésével sincsenek tisztában (hanem polkorrekt anyanyelvükön megbélyegzésnek és kiátkozásnak szánják), felvetődik az a kardinális kérdés, hogy vajon mitől lenne valaki ab ovo – mondjuk – antiszemita, uram bocsá’ fajgyűlölő, pusztán azért, mert egy gyilkosság elkövetőit nevükön nevezi, teljesen függetlenül attól, hogy a bűnösök milyen etnikumhoz tartoznak.
A Tiszaeszlár-ügyben irracionálisan őrjöngők magatartásának alapja az, hogy magától értetődően igaznak, egzakt tényeken alapuló, további bizonyítást nem igénylő közléseknek, mintegy evidenciának tartják a kiváló szépírói képességekkel megáldott, ám az általa védett zsidó sakterek ártatlanná nyilvánítása érdekében zseniálisan csúsztató, számos ellentmondást, valótlanságot és alaptalan vádat, rágalmat tartalmazó Eötvös Károly A nagy per című művében foglaltakat.
A tiszaeszlári perrel kapcsolatban a következő, elégszer el nem ismételhető tényeket azonban nem árt szem előtt tartanunk:
1.) Az 1883. évi, Nyíregyházán lezajlott törvényszéki tárgyalás során a vérvád az emberöléssel gyanúsított zsidókkal kapcsolatban fel sem merült, más kérdés, hogy a 14 éves Scharf Móric vallomása utal erre a lehetőségre, illetve a helyi hagyomány, a népi emlékezet a mai napig úgy tartja, hogy rituális gyilkosság történt 1882. április 2-án Tiszaeszláron.
2.) Eötvös Károly állításait autentikus forrásként elfogadni nem lehet, mivel védőügyvédként azzal a prekoncepcióval dolgozott, hogy védencei ártatlanok, ezért az ügyben eljáró bírósággal fel kell őket mentetnie, s ennek érdekében, a „cél szentesíti az eszközt” elve alapján bármilyen jogi vagy azon kívüli eszköz alkalmazása elfogadható és kötelező érvénnyel alkalmazandó is.
3.) Jogszolgáltatásunk történetében alighanem unikumnak számít, hogy a „nagy per” során a vádat képviselő ügyészség – kormányzati utasításra – a védelem feladatát látta el, ily módon kétszeres jogi védelemben részesítve a tárgyalás folyamán a vád alá helyezett zsidókat.
Természetesen nem Tiszaeszlár volt a magyar jogszolgáltatás történetében az első és utolsó téves, a politikai vezető réteg megrendelésére született koncepciós ítélet, a regnáló hatalom minden korban élt és ezután is élni fog ezzel a rendelkezésére álló uralmi és manipulációs lehetőséggel…
Solymosi Eszter eltűnése után azonnal megkezdődött a leány keresése, gazdasszonya, Huri Andrásné, édesanyja, Solymosi Jánosné és nagynénje, Solymosi Gáborné indultak a felkutatására. Amikor napszállta előtt az asszonyok másodszor próbálkoztak Solymosi Eszter előkerítésével, különös dolog történt. A zsinagóga előtt elhaladva találkoztak a háza előtt tartózkodó Scharf József templomszolgával, aki a baj oka felől faggatta az asszonyokat. Miután ezek elpanaszolták Eszter eltűnését, Scharf ekképpen nyugtatta őket: „Nem kell azon búsulni, nem vész az el! Nánáson volt ilyen történet gyermekkoromban, azt is (sic!) a zsidókra fogták, még a kemencében is keresték, meg is lelték utoljára a réten”.
Ez a kijelentés tehát akkor hangzott el a templomszolga szájából, amikor Solymosi Eszter eltűnésével, illetve bántalmazásával a zsidókat vagy bárki mást meggyanúsítani még senkinek sem jutott eszébe, hiszen hozzátartozói abban reménykedtek, hogy a leány éjszakára valamiképpen mégis előkerül. A fenti beszélgetés tényét Scharf József, Solymosi Jánosné és Solymosi Gáborné egyébként a per végtárgyalásán is szó szerinti egyezéssel elismerte, vagyis Scharf József már a gyilkosság napján, 1882. április 2-án minden előzmény és ok nélkül védekezett egy akkor még nem is létező vád ellen. Amikor a bíróság ennek okát tudakolta, az érintett ismét csak afféle freudi elszólással ezt a választ adta: „Talán gondatlanság (sic!) volt, de éppen eszembe jutott. Bár ne adta volna az Isten, hogy ilyen bolondságot ejtettem ki a számon”.
A gyanút először Scharfnak ez az árulkodó védekezése keltette fel Solymosinéban, ezért már másnap, április 3-án bejelentést tett leánya eltűnéséről a községházán, ahol Farkas Gábor bírónak elmondta, hogy szeretné, ha az elöljáró házkutatást rendelne el a zsinagógában, azonban neki nem lévén erre jogosultsága, azt tanácsolta az asszonynak, hogy észrevételeit és kérését a tiszalöki főszolgabírónál terjessze elő. Ezt Solymosiné másnap, április 4-én meg is tette, mire Jármy Jenő főszolgabíró Eszter személyleírását közzététel végett továbbította az alispáni hivatalnak.
A tiszaeszlári perben a vádlott zsidókat védő Eötvös Károly A nagy per című művében a következő megállapítást teszi a rituális gyilkosság vádja megszületésének hátteréről: „Scharf mindig azt hitte, hogy a vérvád gondolata e vigyázatlan ötletből sarjadzott ki. Én is azt hiszem.”Ez a megállapítás azért hangzik furcsán, mert a szerző néhány oldallal korábban ellenben azt írja, hogy „előbb a sajtó cikkei, országgyűlési beszédek és gyűlölködő felekezeti izgatások alakították meg, s híre lassanként eljutott az eszlári nép körébe is, ahol gyönge lelkek akadtak, amelyekben meggyökeresedett a vérvád babonája.” Eötvös ez utóbbi állítása azon egyszerű oknál fogva nem igaz, hogy országos szinten először 1882. május 23-án kapott nyilvánosságot a tiszaeszlári ügy, amikor a parlament ülésén Ónody Géza képviselő, helybéli birtokos felszólalásában ismertette a Tiszaeszláron április 2-án történt rejtélyes eseményeket. Az országos sajtóban értelemszerűen ezután lett téma Solymosi Eszter eltűnése, első alkalommal május 24-én írtak róla.
Az ügyben jelentős fordulat akkor következett be, amikor Scharf József ötesztendős kisfia, Samu április 30-án helybéli libapásztoroknak elmesélte, hogy „atyus behívta az útról a magyar lányt (ti. Solymosi Esztert), megkötözte, megmosta, a metsző bácsi elvágta a nyakát, csirkét is vágott nálunk.” A kis Samu többeknek is előadott különös beszéde nem maradt titokban a faluban. Ennélfogva Solymosi Jánosné 1882. május 4-én ismét elment a községi bíróhoz, majd másnap Jármy főszolgabíróhoz, hogy közölje velük a Scharf Samu által előadott történetet.
E bejelentések következtében indult meg a nyomozás és a hivatalos eljárás Solymosi Eszter eltűnésének ügyében. Nézzük meg, hogyan csúsztat, illetve állít valótlanságot ezen üggyel kapcsolatban Eötvös. Közlése szerint a kis Samu április végén „akkor kezdett beszélni, amikor már a vérvád a sajtóban, a törvényhozás képviselőházában s onnan Tiszaeszlárra érve, a falusi mende-mondában kiképződött s határozott alakot öltött.”
Miként az eddig előadottakból is kiderült, a védő ezen állításának semmiféle alapja nincsen, magyarán egyszerű hazugságról van szó, hiszen az országgyűlésben először 1882. május 23-án, a sajtóban pedig május 24-én volt szó Solymosi Eszterről, a gyermek Samu viszont csaknem egy hónappal korábban kezdett fecsegni, Solymosiné pedig ez alapján a hivatalos bejelentéseket már három héttel korábban megtette. A valós tényektől függetlenül azonban Eötvös a tiszaeszlári vádlottak egész védelmét arra alapozta, hogy a zsidók elleni gyanút a parlamenti beszédek, a sajtó és az antiszemita izgatás vitték be a köztudatba. Ez a kiindulópontja háromkötetes nagy művének. Így aztán egész konstrukciója valótlan alapokra épül.
Miként az eddig előadottakból is kiderült, a védő ezen állításának semmiféle alapja nincsen, magyarán egyszerű hazugságról van szó, hiszen az országgyűlésben először 1882. május 23-án, a sajtóban pedig május 24-én volt szó Solymosi Eszterről, a gyermek Samu viszont csaknem egy hónappal korábban kezdett fecsegni, Solymosiné pedig ez alapján a hivatalos bejelentéseket már három héttel korábban megtette. A valós tényektől függetlenül azonban Eötvös a tiszaeszlári vádlottak egész védelmét arra alapozta, hogy a zsidók elleni gyanút a parlamenti beszédek, a sajtó és az antiszemita izgatás vitték be a köztudatba. Ez a kiindulópontja háromkötetes nagy művének. Így aztán egész konstrukciója valótlan alapokra épül.
Solymosiné bejelentésének köszönhetően tehát az 1872. évi bűnvádi szabályzat szerint megindult az eljárás a gyanúsítottakkal szemben. A nyíregyházi királyi törvényszék Bary József aljegyzőt jelölte ki a vizsgálóbírói feladatok ellátására, aki a gyilkosság elkövetésével gyanúsított Scharf József büntetőügyében 1882. május 19-ére tűzte ki az első helyszíni vizsgálat napját Tiszaeszlárra. Fontos hangsúlyozni, hogy kezdetben maga Bary is nevetséges, babonás képzelődésnek tartotta csupán a községi bíró és a főszolgabíró által beterjesztett tanúvallomások tartalmát. A későbbiekben azonban az alapos tanúvallomások és a még fellelhető tárgyi bizonyítékok ismeretében megváltoztatta véleményét.
Természetesen a nyomozás és a kihallgatások kezdetekor Solymosi Eszter eltűnésének magyarázatára a legkézenfekvőbb feltevés az volt, hogy a leány öngyilkosságot követett el. A vizsgálóbíró ezt a lehetőséget is alaposan tanulmányozta a helybéliek kikérdezésével, ám kategorikus és egyértelmű elutasító válaszban részesült. Sőt, a meggyilkolt leány testvérének, Solymosi Zsófinak a vallomásából az is kiderült, hogy Eszter kiváló hangulatban volt halálának napján, hiszen eldicsekedett neki azzal, hogy szolgálatadója, Huriné húsvéti ajándékul öt forintot ígért neki ruhára és csizmára. (Az öngyilkosság mint egy problematikus, tabukat érintő büntetőügy lezárásának legkényelmesebb módja mindig kézenfekvő megoldás, miként az volt például az 1980-as években a késő antik Seuso-kincsek elrablásával és hazánkból történő kicsempészésével összefüggésben a leszerelése előtt meggyilkolt Sümegh József esetében is.)
Eötvös természetesen Solymosi Eszter eltűnését az öngyilkossági teóriával próbálta megmagyarázni. A nagy per című könyvében Eszter öngyilkosságának lehetséges, feltételezett okaként egyfelől megemlíti a sanyarú bánásmódot, mely a cselédsors velejárója volt, de arra, hogy a lánnyal kegyetlenül bánt volna kenyéradó gazdája, Huriné természetesen semmiféle bizonyítékkal nem tud előhozakodni, legalábbis olyannal, melyet több tanú egybehangzó vallomása is megerősítene. Másfelől a következő, teljességgel életszerűtlen feltételezéssel próbálkozik: Eszter abban az életkorban volt, „amikor érthetetlen, titkos mozgalom van a vérben, s amikor a nő egész szervezete a havonkénti változásra készül. Nagyon sok leány életkedve elhervad ilyenkor.” Vagyis ezen gondolatmenet szerint a biológiai érés és a menstruációs ciklus beköszönte megnöveli a nőknél az öngyilkossági hajlamot. Figyelemreméltó feltételezés, ám Solymosi Eszter esetében Eötvös egyik feltételezésére sincsen semmilyen konkrét, akár közvetlen, akár közvetett bizonyíték.
Nem is szólva arról, hogy ezen kijelentése újabb, súlyos ellentmondás kiindulópontjává válik: történt ugyanis 1882. június 18-án Tiszadada határában, a Tisza-partnak azon részén, melyet az ottani nép Csonkafüzesnek nevez, hogy Máramarosból érkezett tutajosok egy női hullára bukkantak. Ez az esemény döntően meghatározza majd a nyomozás és a bírósági tárgyalás további menetét, hiszen a védelem minden áron azt akarta bebizonyítani a hulláról (amelynek nyaka természetesen sértetlen volt), hogy az Solymosi Eszter holttestével azonos, noha egyetlen hozzátartozója nem ismert rá a két és fél hónappal korábban rejtélyes módon eltűnt leányra, továbbá a törvényszéki orvos szakértők és Jósa Elek, Szabolcs vármegye európai hírű főorvosa is egybehangzóan megállapították, hogy a hulla semmiképp nem lehet Solymosi Eszteré, több, kizáró ok (életkor, testalkat, a halál beálltának oka stb.) miatt, egyebek között azért sem, mert az elhunyt meglehetős gyakorisággal és huzamosabb ideje élt már nemi életet.
Bary József vizsgálóbíró a helyszíni szemle és vizsgálat első napján, vagyis 1882. május 19-én „a gyermekrablás, illetve gyilkosság gyanújával terhelt Scharf József elleni ügyben” kihallgatta az ötesztendős Scharf Samut, aki korábban tett elbeszélését megismételve elmondta, hogy az eltűnt Esztert ismerte, s látta, amikor az bement hozzájuk, az apja fehér rongyot dugott a leány szájába, azután teknőben megmosdatták, és egy nagy zsidó bácsi egy hosszú késsel a nyakát megvágta, úgy, hogy a feje leesett. A testvérbátyja, Móric fogta a leány fejét, és tartott egy tányért, amibe piros vér csurgott. Azután megfogták a leányt, és vitték a pitvaron át a templom felé, kezét, lábát s a fejét fogták Brenner és a fia, Lusztig Sámuel és a fia, meg Móric.
1882. május 21-én került sor Scharf József első házasságából született fiának, a 14 esztendős Móricnak a kihallgatására és vallomástételére. Elmondása szerint ő maga nem volt még bűnrészese sem a gyilkosságnak, lévén, hogy a kulcslyukon át nézte végig Eszter meggyilkolását, s az abban való részvétellel négy tiszaeszlári zsidót vádolt meg, név szerint Braun Ábrahámot, Junger Adolfot, Lusztig Salamont és Weiszstein Lázárt, továbbá három idegen sakter-(rituális metsző-) jelöltet, Braun Lipótot, Buxbaum Ábrahámot és az utóbb sakterré meg is választott Schwarcz Salamont.
Scharf Móric a büntetőeljárás nyomozati és bírósági szakaszában is mindvégig következetesen kitartott vallomásának igaz volta mellett, hiába hívta föl a figyelmét a vizsgálóbíró, Bary József több alkalommal is az általa mondottak jelentőségére és súlyára, közölve vele, hogy vallomásával akasztófára juttathatja apját, a fiú mégis kitartott igaza mellett, s nem vonta vissza vallomását.
Természetesen Eötvös ezt kényszerrel és fenyegetéssel kicsikart vallomásnak és betanult szövegnek tekintette, ámbár bizonyítékai erre nézve sem voltak, illetve a vallomástevő Móric több mint egy évvel ezután, a végtárgyaláson Eötvösék keresztkérdéseinek özönében sem jött zavarba vagy keveredett ellentmondásba, ami egy feltételezett hatósági kényszerítés és betanítás esetén eleve kizárható lenne.
(Folytatjuk)
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Kapcsolódó:
