 |
A sajtó fájdalmas gajdolásától hangos most az egész ország: meggyalázták szegény jó Kádár elvtárs sírját. A balos újságírók hüledeznek a „barbár gaztett” hírére, jobbos kollégáik pedig Gyurcsányék újabb „jól kitervelt provokációját” látják a nemzeti sírkertben történt eset mögött. Teszik azt, amihez a jobboldali magyar média a legjobban ért: spekulálnak, és megmondják, "kinek az érdeke" volt a sírgyalázás. Van, aki már a Kárpátia zenekar elleni provokációt kiált, mert az ő dalszövegüket írták a kommunista gyilkosok panteonjára: "Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat". Pedig, hát ez egy nagyon egyértelmű mondat, és ugyan mi lenne szentebb föld, mint a magyarság legnagyobbjainak végső nyughelyéül szolgáló Nemzeti Sírkert? Ha nem nyughat, akkor el kell onnan vinni! Ugyan, miért lenne provokáció, az amúgy nagyon is helyénvaló megállapítás tettekre váltása? Megszoktuk már, hogy mindenki csak mondja, de ha valaki meg is csinálja, pont az lenne a hibás?
Folyik a baloldal szemforgató rikácsolása, a tettektől végzetesen elszokott, és eltompított jobboldal önkábítása, s közben a lényegről nem beszélünk: Szegény jó Kádár elvtárs 229 embert küldött a halálba 1956 véres ősze után. Mert azért azt nem árt tudni, hogy hiába volt a bíró kézjegye az ítélet alatt, a pártvezér aláírása minden akasztáshoz szükséges volt. És ő aláírta. Mind a 229-szer.
Aláírta a képtelen vádakat, a kínzókamrák sötét mélyén fogant vallomásokat, aláírta 229 ember életének a kioltását. Akiknek az egyetlen bűnük az volt, hogy meg akarták védeni a hazájukat, a szeretteiket, hogy emberhez méltó módon akartak élni 11 pokoli esztendő után. Vagy még ennyi sem. Sokan csak rosszkor voltak rossz helyen, véletlenül valaki látta őket, akinek nem kellett volna, rákerültek egy fényképre, amire nem kellett volna. Vaskos kötegben álltak a halálos ítéletek, de Kádár mindet aláírta. Nem fáradtak az ujjak, és nem ernyedt a kéz, csak véste a szignókat egymás után. 229-szer. Ennyiszer leírni a nevünket fáradságos munka, és időigényes is. Az ember csak rója egymás után a beidegződött betűket. Bőven jut ideje közben akár gondolkodni is. Meggondolni. De Kádár nem gondolta meg.
Sokan kegyelmet kértek, mások nem akartak könyörögni, de szeretteik írtak helyettük, értük a mindenható pártvezérnek. Minden halálos ítéletre jutott legalább egy kegyelmi kérvény, vagy könyörgő levél. Legalább 229 remegő kézzel, testvéri aggódással, hitvesi szerelemmel, anyai könnyekkel, görcsös gyermeki ragaszkodással írt levél. Legalább 229-szer borult le zokogva a megalázott ország a gyilkos elé, csak egy kis könyörületet kérve. Csak életfogytiglant, internálást, kényszermunkát, bármit a halál helyett. Csak egy icipici reményt az életre, a viszontlátásra. Hogy a testvér, a hitves, a gyermek, apu, vagy anyu egyszer hazatér.
Kádár 229-szer írta a papír aljára: elutasítva. Ki tudja, vajon egyet is elolvasott-e közülük. Nem érdekelte, nem volt rá ideje. Építeni kellett a hatalmat, újjáépíteni a rettegés vastag falát, amely ’56-ban pár napra leomlott, és amely még 33 évig zárta börtönbe a magyar társadalmat. Mindenekelőtt annak a 229 meggyilkolt embernek a hozzátartozóit, akik a kivégzettek nyughelyét 1989-ig csak titokban, suttogva, szájról szájra terjesztett regékből ismerhették. Akik 33 évig egy virágot sem tehettek le a vasszigorral őrzött 301-es parcellában. Akik egy keresztfát sem emelhettek szeretteik sírja fölé. Akiket ’87-ben, koszorúval a kezükben lovasrendőrökkel veretett össze e sírok felett Kádár János. És akik ’89-ben döbbentek rá, hogy rokonaikat, szüleiket, hitvesüket megkötözve, arccal lefelé temették el a győztesek. Hogy még holtukban is megalázva heverjenek a lábaik előtt. Hogy véletlenül se mutathassanak fel a sírból a gyilkosokra.
Kádárt nem végezték ki, ágyban párnák közt érte a halál. Nem hajították jeltelen gödörbe, sőt vörös márvány síremléket emeltek neki. Nem temették titokban, sőt ravatalánál hosszú sorokban kígyózott a megszelídített, agymosott nép. Azóta is békében nyugodott a nemzet legnagyobbjai között. Az ifjabb Rajk László elvitette édesapját (aki különben szintén megérte a pénzét, de erről majd máskor) a munkásmozgalmi panteonból, mert nem akarta, hogy ilyen közel nyugodjon barátjához, aki elárulta és hóhérkézre adta őt. Nem a gyilkost rakták arrébb, hanem az áldozatot. Mint cseppben a tenger, úgy van benne ebben az esetben az egész elhazudott rendszerváltás. Kádár még holtában is a gyilkosok győzelmét hirdette az áldozatok felett. Aztán valaki – talán sosem tudjuk meg ki – megelégelte ezt a 17 éve tartó, ragadós, nyúlós hazugságot, és egyszerűen kiásta a legfőbb hóhért. Reméljük – mert mi nem vagyunk gyilkosok – hogy valahol eltemette, s talán egy fejfát is szúrt föléje. Mert akkor, ha semmi más nem is, de Kádár legalább a helyére került.
Bekes Gáspár
