Miután a sok kétszínű széplélek ötvenszer elsiratta a tamburazenekart, majd papagáj módjára ugyanazokat a jelzőket hatmilliomodik alkalommal is visszaböfögték ránk, térjünk vissza az eredeti kérdéshez, mert igazából ez a lényege az egész huzavonának: akik papíron Magyarországhoz akarnak tartozni (csak nem igazán látszik), azoknak miért nem jó a magyar Himnusz, miért kell beerőszakolni a Parlament falai közé a cigány „himnusznak” nevezett nótájukat?

Hivatalos, Országgyűléshez méltó himnusza csak államalkotó nemzetnek lehet, a cigányság pedig köztudomásúlag nem ilyen, mégis olyan öntudattal, gyűlölettel és vehemenciával estek neki a magyarság azon részének, mely józan módon elutasította ezt a gyalázatot, mintha már maguknak is éreznék országunkat.

Bizony, az a fajta elemi, zsigeri gyűlölet, mely a Mi Hazánk parlamenti frakciójára, a pártra, illetve a holdudvarára, szimpatizánsokra zúdult, rengeteget elárult arról, hol tartunk most, és milyen veszélyek leselkednek ránk a jövőben. Az évtizedek óta a cigányságba mesterségesen plántált öntudat ugyanis szárba szökkent, helyet követel magának, és országunkat veszélyezteti, a szombati események pedig legkevésbé szóltak a tamburazenekarról, annál inkább az aggasztó (közel)jövőről.

A fokozódó, agresszivitással párosult „ébredés”, a „rasszista magyarok” gyűlölete, a himnusz iránti igény mögött többször megfogalmazódott már politikai síkon a cigányság igénye a magyar belpolitikában való fokozottabb részvételre, a sajátjaik „képviseletére” (ami tudjuk, mit jelent), sőt, autonómiatörekvések is felütötték már a fejüket.

Utóbbiak persze eddig csak elszigetelt rémtörténetként zúdultak ránk, de temérdek példát lehetne hozni a történelemből, amely delíriumos zagyvaságnak tűnt, majd valóság lett belőle.

Mondjuk ki, a cigány himnusz Parlamentbe való becitálása konkrét előszobája lehet a hazai cigányság lobbisorozatának, mely később autonómiakövetelésekben, szakadár tevékenységekben merül ki, szélsőséges esetben – hosszútávon – az ország teljes elfoglalásához vezethet majd. Lehet, hogy ez egyelőre még meredeken hangzik néhány olvasónk számára is, de higgyék el, még a 19. század első felében is elképzelhetetlen volt, hogy Erdélyt egyszer a románok fogják uralni, pedig 100 évvel később már az volt a kőkemény realitás.

A helyzeten ront, hogy bizony azé az ország, aki teleszüli, a cigányok pedig hiába élnek jóval kevesebb ideig, mint a magyarok, a reprodukciós rátájuk sokkal magasabb, a mindenkori állam pedig különböző segélyezési rendszerek segítségével még fel is hizlalja őket, míg a magyarok egyre kevésbé érzik azt, hogy utódokat szeretnének felnevelni ebben a világban.

Az öntudatra ébredés agresszivitással való párosulása, a magyarok lenézése, „parasztozása” a cigány vérmérséklet és habitus sajátja. A becitált kvótaképviselőkkel a Tisza minden támogatást megad ennek a rétegnek (a Fideszhez hasonlóan természetesen csak azért, hogy szavazatokat remélhessenek), az időzített bombát nem hatástalanítják, de még biztatják is, hogy robbanjon fel minél hamarabb. A beilleszkedni képtelen jövevények pedig ösztönösen kiszagolják, ha egy állam legyengül, ha egy állam már nem képes megvédeni a sajátjait. Először élősködnek rajta, felélik, majd elpusztítják. Ami ma tamburazenekar körüli cirkuszban, „ártatlan” cigány „himnuszban” merül ki, az néhány évtized múlva kőkemény országfoglalás lesz, mely szükségszerűen élhetetlen káoszba, majd a teljes pusztulásba sodorhatja több mint 1000 éves, szeretett országunkat.

Akik pedig ezt a folyamatot részben vagy teljesen átlátják, esetleg szimplán csak ösztönösen ellenállnak, azokat gyűlölni fogják. Gyűlölni fogja az öltönyös kvótaképviselő, meg a „parasztozó” egyszerű cigányslepp is, akik egymást természetesen minden fonton, minden téren a végsőkig védik (ha mást nem is, összetartást tanulhatnának tőlük a magyarok), miközben rendre megkerülik: miért is kell nekik saját himnusz?

A Mi Hazánk, mely egyfajta utolsó menedékként is funkcionál jelenleg, egyértelműen útban van minden létező erőnek, amely Magyarország megdöntésére, lezüllesztésére hivatott. Ezekből pedig – mint már tapasztaltuk –, van bőven.

Ez a kőkemény valóság, nem a tamburazenekar.

Ha nemzetünk sírásói hangosan óbégatnak ellenünk, akkor járunk jó úton. Kemény idők jönnek, ideje felkészülni!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info