Hősök nyomában sorozatunk idei utolsó része ismét egy kuruc fővezérrel, Eszterházy Antal tábornaggyal foglalkozik. Gróf galántai Eszterházy Antal tábornagy nem tartozik a túlságosan sokszor emlegetett kuruc vezetők közé, személyével főleg a 19. században, és a 20. század elején működő Thaly Kálmán foglalkozott, aki íróként és országgyűlési képviselőként a kuruc kor egyik korabeli kutatójának számított. Gróf Eszterházy Antal kurucz generális tábori könyve 1706-1709 című munkája– mint ahogy Thaly nagy "kuruc-rajongó" volt (nem a portálé) – természetesen igyekszik minél pozitívabb színben feltüntetni a grófot, ám az esetleges részrehajlások ellenére is értékes forrásanyag (a mű egyébként szabadon olvasható az Országos Széchényi Könyvtár elektronikus könyvtárában).
 Gróf Eszterházy Antal (képek forrása: Wikipédia) |
Eszterházy Antal 1676. február 3-án született Galántán, Eszterházy Ferenc és Thököly Katalin gyermekeként. Katalin Thököly Imre nővére volt, így Antal a fejedelem unokaöccse is egyben. Mint a korban oly sokan, Eszterházy Antal is katonai pályára került, belépett a császári seregbe, ahol 1697-től harcolt a török ellen indított terület visszafoglaló hadjáratban, 1698-ban Temesvár mellett fogságba is esett. A török fogságból a karlócai békét követően szabadult ki 1699 áprilisában, hazatérte után harcolt az 1701-ben kitört spanyol örökösödési háborúban. Első feleségét, Erdődy Juliannát 1695-ben vette el, e házasság révén ismerkedett meg Bercsényi Miklóssal, akinek később még lesz szerepe Eszterházy életében. Julianna azonban már 1696 decemberében elhunyt, így a török fogság után ismét megházasodott, ebből a házasságból egy gyermeke élte meg a felnőttkort, az 1705-ben született Eszterházy Bálint.
Eszterházy Antal 1703-ban Komárom vármegye főispánja lett, Oroszlány és Csákvár telepítőjeként is ismeretes. Csapatai élén Rákóczi kurucai ellen vezénylik, Eszterházy tehát ekkor még a császári oldalon állt. A kurucokkal többször kapcsolatba került, végül egy színlelt elfogás keretében állt át hozzájuk 1704. május 17-én, amikor a szintén császáriból kuruccá lett Forgách Simon dunántúli hadjáratot vezetett az udvar ellen. Károlyi mellett egyrészt az ő hatására és saját sérelmei miatt állt át Rákócziék oldalára, de ezenkívül két másik ok is felsorakoztatható: hazájához, Magyarországhoz való hűsége és ragaszkodása, illetőleg – vélhetően – a császári oldalon álló rác katonák indokolatlan kegyetlenkedései.
Eszterházy először – értelemszerűen – tábornokként a Dunántúlon harcolt, hadjáratot vezetett a rácok ellen, majd részt vett a nagyszombati csatában, 1704. december 26-án. Itt a sereg bal szárnyát vezette, s noha a csata a kurucok vereségével ért véget, Eszterházy ismét kiválóan helyt állt.
1705-ben a Felvidéken harcolt – többek között Bercsényi oldalán – és szervezkedett, kassai tartózkodása alatt pedig olyat javasolt a fejedelemnek, amely kirívó és úttörő volt a korszakban. Az ország és az európai hatalmak céljából Rákóczit arra igyekezett rávenni, hogy jelentessenek meg rendszeresen megjelenő hírlapot, amelynek szerkesztésében ő maga is szívesen részt vett volna. Egy példányt összeállított és Rákóczi rendelkezésére bocsájtott, aki megvalósította az ötletet, ám a szerkesztéssel végül nem Eszterházyt, hanem Ráday Pált bízta meg. Eszterházy példányának sorsa ismeretlen.
1706-ban Kassa helyett már Lőcse lesz Eszterházy székhelye, június 28-án Rákóczi tábornaggyá és dunántúli főkapitánnyá léptette elő, itt az osztrák sáncokat rendszeresen támadta, a soproni védvonaltól nyugatra Bécs külvárosáig mindent felégetett. 1707-ben Rákóczi az érsekújvári főkapitányság vezetését bízta rá, 1708-ban ismét a Dunántúlon harcolt. Bevette és lerombolta Körmend várát, kétszer betört Ausztriába is, maga a császár is alig tudott tőle elmenekülni.
1709-ben tovább harcolt a Dunántúlon, annak ellenére, hogy a szabadságharc Trencsén után már egyértelműen elveszett. Maga Eszterházy Antal sem bírt már a Heister tábornok vezette túlerőkkel, aki módszeresen számolta fel a kuruc állásokat. Eszterházy Érsekújvárba vonult vissza. 1710 februárjában kifosztotta a császáriak tavarnoki élelmiszerraktárát, ám ősszel Sárospatakot – Rákóczi kérésre ellenére – már nem tudta megvédeni, a császári csapatok elkergették. 1711. február 17-én keltezte utolsó magyarországi levelét, aztán áprilisban Lengyelországba távozott.
1711. április 29., tehát a szatmári béke megkötése után ugyanezen év őszén Forgáchcsal kegyelemért folyamodnak az udvar felé, ám kérvényüket az egyébként kedvező békefeltételek ellenére is elutasították. 1716-ig Lengyelországban bujdosott, ebben az időszakban hunyt el második felesége is, majd 1716-ban az Oszmán Birodalomba távozott. Mivel ekkor dúlt a Habsburg-oszmán háború, Eszterházy olyat tett, amely már nehezebben összeegyeztethető a hazaszeretettel. 1717 augusztusában renegát kurucokkal, moldvaiakkal és tatárokkal szövetségben – oszmán védnökség alatt – betört Erdélybe. Mivel a törökök el akarták foglalni Erdélyt, Eszterházynak kapóra jött a hadjárat, az erdélyi lakosságot pedig Rákóczi nevével próbálták a török oldalára csábítani, sikertelenül. Ennek fő oka a tatárok által elkövetett féktelen pusztítás volt, melynek Eszterházy semmilyen gátat nem szabott, igaz amazok nem is tartoztak a parancsnoksága alá. A lakosság a császáriak oldalára állt, a tatárokat pedig pár hét alatt szétverték. Ez az esemény vonult be Magyarország történelmébe "utolsó tatárjárás" néven, lévén többet tatárok nem léptek magyar földre (ha az 1944-45-ös szovjet inváziót nem számítjuk bele).
A háborút követően Isztambulban, Moldvában, majd Bulgáriában élt, 1721-ben követte a fejedelmet Rodostóba. Egy évvel később, 1722. augusztus 8-án hunyt el pestisben. Hamvait 1906-ban hazaszállították, október 29-én helyezték végső nyugalomra Kassán, a Szent Erzsébet-székesegyházban II. Rákóczi Ferenccel, Zrínyi Ilonával és másokkal együtt.
 Kripta a kassai Szent Erzsébet-főszékesegyházban, ahol Eszterházy Antal is nyugszik |
Eszterházy Antal képében egy korabeli gróf tipikus katonai életpályára tárul elénk, azaz tárult volna, ha nem dönt úgy, hogy átáll Rákócziék oldalára. A vesztes szabadságharcot követő enyhe szatmári béke ellenére kegyelmet nem kapott, így az egykor fényes karrier előtt álló hadvezér sok más sorstársához hasonlóan bujkálni kényszerült. Ha nem számítjuk a Habsburg-oszmán háború idején tanúsított magatartását, az utolsó tatárjárásban játszott vitathatatlan negatív szerepét (a pusztításért sokan őt magát tartották felelősnek) egy, a viharos magyar történelem elszánt, tettre kész, ám jobbára elfeledett hadvezetőjét ismerhetjük meg személyében.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Felhasznált irodalom:
- Thaly Kálmán: Gróf Eszterházy Antal kurucz generális tábori könyve 1706-1709. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1901.
- Rittling László: Eszterházy Antal élete és szerepe a Rákóczi-szabadságharcban, II. Rákóczi Ferenchez írt levelei tükrében. Doktori értekezés, Szeged, 2016.
Eddig megjelent részek:
