A zsIndex neve (Földes András) alapján is zsidó származású újságírócskája legújabb, a főképp a nőknek szóló Életmód-rovatban megjelent cikkében ezerrel ráááászistázza a többségi társadalmat. Ahogy ebből a förmedvényből is látható, a zsIndex mostanában nagyon rákapcsolt a fajvédésre, de ha egy normális, valóságot ismerő (nem olyan elkényezetett puhapöcs, mint a cikkíró) ember végigolvassa az írásokat, akkor az hótbiztos, hogy egyből vágja, hogy mi az igazi probléma. MP3-as mobilozó, brékelő, graffitiző, bulizó fiatalok, akik arról beszélnek, hogy "azé' el kéne menni néha az iskolába", ingyen kapott, azóta lelakott házak, kocs, szemét, igénytelenség - vérbeli vadliberálisnak kell ahhoz lenni, hogy valaki ilyen képből azt a következtetést vonja le, hogy ezeknek az embereknek az az egyedüli problémájuk, hogy ki vannak rekesztve...
"Breakelő cigányok a buborékban
A borsodi Sajókaza romák lakta részére költözött le egy hétre néhány képzőművész, hogy a helyiekkel közösen művészeti alkotásokat hozzanak létre. A Menedék egyesület angliából importált Önarckép projektje szerint ezek a munkák még egy kerekasztal-beszélgetésnél is jobban segítik a kisebbségek és a többségi társadalom közti kapcsolatteremtést. A helyszínre látogatva eleinte úgy tűnt, remek szappanoperát hozhatunk össze, de aztán bonyolódott a helyzet.
A breakes gyerekek megpillantásakor, tehát faluba érkezésem után nagyjából öt perccel felejtettem el: azért jöttem, hogy megnézzem, miként bontakoztatja ki a mélyszegénységben élő romákat a fiatal művészekkel dúsított önmegvalósítás. Nem pedig azért, hogy egy nézőrekord- és tabudöntő szappanoperához gyűjtsek anyagot, plusz amatőr szereplőket.
"Bácsika, idenézzen!" - kiabálta két kissrác, majd azzal a lendülettel ugrottak ki a poros út szélén álló gyerekek közül. Az ember, ha néhány perce érkezett Budapestről nem tudja, mire számítson, amikor vad iramban rohannak felé tréningruhás cigánygyerekek. Arra azonban semmiképpen nem gondolna, hogy dobbantanak előtte, és az egyik egy kissé kusza szaltót, a másik pedig bógnit csinál.
A meglepetés látványosan ülhetett ki az arcomra, mert hirtelen körénk gyűlt az egész csoport, és egy romos épület felé taszigáltak, mondván ott szoktak játszani. A srácok beviharzottak a Dozso Siráj felirattal díszített házba, egy pillanatig csönd volt, majd egymás után ugráltak ki az ablakon, akrobatikus figurákkal, mintha azért jöttünk volna, hogy megtekintsük egy menő francia parkour-csoport bemutatóját.
"Hol tanultátok ezt?" - kérdeztem döbbenten a nyolc-tízéves fiúkat, de szó sem volt titokban a világot járó parkour-mesterről. "Break" - kiabálták a kölykök, és a rapklipekből ismert pózokba merevedtek, miközben az egyik megkísérelt a fején pörögni, de az nem sikerült tökéletesen.
Valóságshow
A környék 20 év alatti fiúi egyébként a falu bármely pontján rappes csoportképbe rendeződtek, ha felemeltem a fényképezőmet, az idősek pedig barátságosan integettek. A vakolatlan, ránézésre direkt cigányok elkülönítésére épült sorházak közt (Kuruc.info: Ez talán a legdurvább! Tehát ha az állam pénzén ház épül a cigányoknak, akkor az az elkülönítésüket szolgálja? És a vakolat... Kéremszépen, úgy teccenek gondolni, hogy állambácsi pénzén felépítik, bevakolják a házat, aztán mikor tíz év múlva lekopik, akkor ismét jönnek a gádzsók és rendberakják? Miből állna megcsinálni maguknak? És a cikkírótól megkérdezném: addig nem jutottál még el agyilag, hogy a gádzsók maguknak vakolják, vakoltatják a házaikat? És nem fogod elhinni, még a házat is maguk fizetik ki, és gyakran saját kézzel építik... De sebaj, legyen igaza a cikkírónak. Külön-külön kell a családoknak ház. Rögtön kezdhetik is a Rózsadombon, a fajvédők és az “elit” mellett. Minden utcába egy 14 fős család.) pezsgő életben gázolva már eszembe sem jutott, hogy miként segíthet a művészet artikulálni a kirekesztettek fájdalmát. Inkább olyan érzésem volt, mint amikor az ember könnyű, rózsaszín, olasz inget és a laza szövetnadrágot visel, miközben vékony dizájntelefonjába azt duruzsolja, hogy megvan az új szappanopera terve.
"Bácsika, tud angolul?" - szakította félbe a megbeszélést egy szurtos kisfiú. Bólintásomra megkérdezte: "Mit jelent az, hogy grín?" Nyájasan feleltem. "És az, hogy fákmájessz?" - nézett rám vihogva, mire én szó nélkül újra hívtam a képzeletbeli programigazgatót, hogy ördögi mosollyal bejelentsem: csináljunk inkább reality show-t, biztos siker.
Klikkeljen Ön is!
A romatelepes valóságshow gyökeresen új gondolatnak tűnt. De a művészeti program központjában, az általános iskola napközijeként működő Tanodában olyan élénken nyűzsögtek a programra érkező huszonévesek, hogy különösebb erőfeszítés nélkül lehetett volna összevágni egy bejáratott, Kusturica féle, bő humorú és sztereotíp cigányfilmet is. Vagy még inkább a roma Szívtipró gimit.
A fiatalok mp3-lejátszós telefonokat hallgattak, néhányan egy magnó cigányzenéjére táncoltak, a pasik csajokat ölelgettek és viszont. A társaság jól öltözött volt, mintha perceken belül kezdődne egy L.L. Junior-klip forgatása, amiben a jelenlévők L.L. Juniort alakítanák, vagy a háttértáncosnőt, vagy ha az sem, akkor a dj-t.
"Breakelő cigányok a buborékban
A borsodi Sajókaza romák lakta részére költözött le egy hétre néhány képzőművész, hogy a helyiekkel közösen művészeti alkotásokat hozzanak létre. A Menedék egyesület angliából importált Önarckép projektje szerint ezek a munkák még egy kerekasztal-beszélgetésnél is jobban segítik a kisebbségek és a többségi társadalom közti kapcsolatteremtést. A helyszínre látogatva eleinte úgy tűnt, remek szappanoperát hozhatunk össze, de aztán bonyolódott a helyzet.
A breakes gyerekek megpillantásakor, tehát faluba érkezésem után nagyjából öt perccel felejtettem el: azért jöttem, hogy megnézzem, miként bontakoztatja ki a mélyszegénységben élő romákat a fiatal művészekkel dúsított önmegvalósítás. Nem pedig azért, hogy egy nézőrekord- és tabudöntő szappanoperához gyűjtsek anyagot, plusz amatőr szereplőket.
"Bácsika, idenézzen!" - kiabálta két kissrác, majd azzal a lendülettel ugrottak ki a poros út szélén álló gyerekek közül. Az ember, ha néhány perce érkezett Budapestről nem tudja, mire számítson, amikor vad iramban rohannak felé tréningruhás cigánygyerekek. Arra azonban semmiképpen nem gondolna, hogy dobbantanak előtte, és az egyik egy kissé kusza szaltót, a másik pedig bógnit csinál.
A meglepetés látványosan ülhetett ki az arcomra, mert hirtelen körénk gyűlt az egész csoport, és egy romos épület felé taszigáltak, mondván ott szoktak játszani. A srácok beviharzottak a Dozso Siráj felirattal díszített házba, egy pillanatig csönd volt, majd egymás után ugráltak ki az ablakon, akrobatikus figurákkal, mintha azért jöttünk volna, hogy megtekintsük egy menő francia parkour-csoport bemutatóját.
"Hol tanultátok ezt?" - kérdeztem döbbenten a nyolc-tízéves fiúkat, de szó sem volt titokban a világot járó parkour-mesterről. "Break" - kiabálták a kölykök, és a rapklipekből ismert pózokba merevedtek, miközben az egyik megkísérelt a fején pörögni, de az nem sikerült tökéletesen.
Valóságshow
A környék 20 év alatti fiúi egyébként a falu bármely pontján rappes csoportképbe rendeződtek, ha felemeltem a fényképezőmet, az idősek pedig barátságosan integettek. A vakolatlan, ránézésre direkt cigányok elkülönítésére épült sorházak közt (Kuruc.info: Ez talán a legdurvább! Tehát ha az állam pénzén ház épül a cigányoknak, akkor az az elkülönítésüket szolgálja? És a vakolat... Kéremszépen, úgy teccenek gondolni, hogy állambácsi pénzén felépítik, bevakolják a házat, aztán mikor tíz év múlva lekopik, akkor ismét jönnek a gádzsók és rendberakják? Miből állna megcsinálni maguknak? És a cikkírótól megkérdezném: addig nem jutottál még el agyilag, hogy a gádzsók maguknak vakolják, vakoltatják a házaikat? És nem fogod elhinni, még a házat is maguk fizetik ki, és gyakran saját kézzel építik... De sebaj, legyen igaza a cikkírónak. Külön-külön kell a családoknak ház. Rögtön kezdhetik is a Rózsadombon, a fajvédők és az “elit” mellett. Minden utcába egy 14 fős család.) pezsgő életben gázolva már eszembe sem jutott, hogy miként segíthet a művészet artikulálni a kirekesztettek fájdalmát. Inkább olyan érzésem volt, mint amikor az ember könnyű, rózsaszín, olasz inget és a laza szövetnadrágot visel, miközben vékony dizájntelefonjába azt duruzsolja, hogy megvan az új szappanopera terve.
"Bácsika, tud angolul?" - szakította félbe a megbeszélést egy szurtos kisfiú. Bólintásomra megkérdezte: "Mit jelent az, hogy grín?" Nyájasan feleltem. "És az, hogy fákmájessz?" - nézett rám vihogva, mire én szó nélkül újra hívtam a képzeletbeli programigazgatót, hogy ördögi mosollyal bejelentsem: csináljunk inkább reality show-t, biztos siker.
Klikkeljen Ön is!
A romatelepes valóságshow gyökeresen új gondolatnak tűnt. De a művészeti program központjában, az általános iskola napközijeként működő Tanodában olyan élénken nyűzsögtek a programra érkező huszonévesek, hogy különösebb erőfeszítés nélkül lehetett volna összevágni egy bejáratott, Kusturica féle, bő humorú és sztereotíp cigányfilmet is. Vagy még inkább a roma Szívtipró gimit.
A fiatalok mp3-lejátszós telefonokat hallgattak, néhányan egy magnó cigányzenéjére táncoltak, a pasik csajokat ölelgettek és viszont. A társaság jól öltözött volt, mintha perceken belül kezdődne egy L.L. Junior-klip forgatása, amiben a jelenlévők L.L. Juniort alakítanák, vagy a háttértáncosnőt, vagy ha az sem, akkor a dj-t.
Terepjáró
"Te mit rajzoltál?" - kezdetem álságos érdeklődéssel a castingolást. "Ezt a dzsippet. Ilyenünk van otthon" - mutatta a bézbólsapkás Ricsi a képet, amin a Figyej rám! felszólítás volt olvasható.
"Én pár nonfigot csináltam" - mondta az erős hajzselében bízó Sándor, majd elmesélte, hogy beiratkozott a helyi gimnáziumba, mert "fiatalok vagyunk, és tanulni kell". Vivien fotós munkán szerepelt, ugyanis modell szeretne lenni.
Péterrel egy ideig az erotika kiállításról beszélgettem, ahol "a csajok nyalogatják egymást." Majd miután ebben egyet értettünk, megjegyezte, hogy tulajdonképpen csak ideiglenesen van itt a telepen, mert amúgy bulizni járnak a környékbeli városokba. "Pesten a Home-ot szeretjük. A technót." - mondta sokatmondóan. Attila bólogatott. "Pesten él az unokatestvére. Egy zöld, kereklámpás Mercédesze van, vele szoktunk menni." (Kuruc.info: Munka nincs, pénz segílykéből, de azé' Pestre járnak diszkóba.... Agyam elszáll!)
Modell szeretne lenni
"Ma estére is kaptunk már tíz hívást. Lehet, hogy Budapestre megyünk. Az unokatestvéremnek fullos háza van, nála lakunk, és vele megyünk diszkóba. Az jó lesz, fullos ruhában viszkizünk meg koktélokat iszunk."
Már majdnem összeállt a szereposztás, amikor megláttam Péter rajzát: egy zaklatott, groteszk önarcképet. Elbizonytalanodva mentem ki vele a ház elé, ahol a pesti képzőművész-lányok éppen fényképezőgéppel üldöztek egy napszemüveges srácot, aki nem volt hajlandó kamera elé állni, amíg kölcsön nem kapja a panamai üzletembernek öltözött, és egyszerűen csak Bárónak nevezett fiú pecsétgyűrűjét.
"Beszélgetünk velük. Sokan még sosem rajzoltak, festettek, és ötletük sincs, hogy mit lenne érdemes megmutatniuk. Arra bátorítjuk őket, hogy azt fogalmazzák meg, mit üzennének az alkotásukkal" - magyarázta a munkamódszert kifulladva az egyik programvezető. A pecsétgyűrűvel felszerelt srác közben pózba vágta magát egy akácbokor előtt, jól láthatóan azt üzenve, hogy a jövőben cédéborítókon szeretne szerepelni, mint rapper.
Uzsorások
Ricsiéknek egyébként nincs dzsipje, jegyezte meg a képzőművész, amikor előhozakodtam élményeimmel. A három programvezető már egy hete dolgozott a faluban, úgyhogy tudták, nem valószínű, hogy Vivien modell lesz, mert a barátain kívül még senkinek nem beszélt a tervéről. Valószínűtlen az is, hogy Péter egy éjszaka 180 ezret mulasson el egy barcikai diszkóban, ahogy nekem mesélte.
"A legtöbben nem dolgoznak. Nincs munka a környéken" - világosított fel egy váratlanul felbukkanó dokumentumfilmes, aki a művészeti programtól függetlenül forgatott a környéken. (Kuruc.info: ez is, természetesen, hazugság. Ahogy azt annyi, de annyi cikkben – lásd pl. EZT – írtuk, hivatalos munkalehetőség van, mint a tenger, még analfabéta, iskolázatlan drappok számára is. Ehhez a mondathoz amúgy botsinkai – vállalkozó, saját céggel – is hozzászólt a zsIndex cigánytopicban, bizonyítván, hogy igenis vannak a közvetlen közelben munkahelyek: “Nokérem: egy kommentem van ehhez: nekem speciel van sajókazai alkalmazottam, huszonéves srác...”) "De honnan van a srácoknak mobilja, meg divatos ruhája?" - tudakoltam.
"A segély elfogy néhány nap alatt. Annyira nincsenek kilátások, hogy nem nagyon terveznek előre. Amikor megérkezik a pénz, vesznek tévét, telefont, ruhákat, és aztán majd csak lesz valahogy. Kölcsönkérnek. Élnek itt olyanok, akik uzsorakamatra adnak pénzt, nekik tartozik a fél telep." (Kuruc.info: Annyira nincsenek kilátások, hogy inkább elverik az összes pénzüket két nap alatt... Édesanyám, most segíts! Nooormális, aki ilyet leír?)
A szituáció egyre kevésbé illett egy könnyed etnikai szappanoperához. A Macskajaj idilljében uzsorások tartják markukban a máról holnapra élőket. A faluról ráadásul kiderült, hogy korántsem felfedezetlen vidék. A városiak szocioskanzenjeként működik már egy ideje. A képzőművészek előtt szociológusok kutattak Sajókazán, dokumentumfilm forog, fotóstanfolyamot tartottak, amatőr falukutatók járják a vidéket.
A hatás a képekhez mellékelt önvallomások tankönyv ízű megfogalmazásaiban is tetten érhető. "Őszintén, a legfontosabb a munka meg a tisztaság" - írja egy programba bevont asszony. "Tiszteljük egymást! És ha lehet, ne dohányozzon!" - szól a Home diszkós Péter meghatóan naiv szövege. "Azt szeretném üzenni a roma fiataloknak, hogy ha lehet, akkor ne hagyják abba a tanulást hamar, hanem, ha lehet küzdjenek azért, hogy valamivé váljanak, vagy legyen valami szakmájuk és érettségijük. Ebben az életben nem elég a nyolc osztály, csak ennyit akartam nektek üzenni!"
Buborék
"Lassan lehet változásokat elérni" - mondta a helyi alternatív intézmény, az Ámbédkar Gimnázium tanárnője, aki rideg racionalizmusa ellenére, vagy éppen azért meglepő energiával irányította a programot, instruálta a 17 és 23 év közti gimnazistákat. A diákok pedig a viszonyokból egyáltalán nem következő tisztelettel fogadták el őt, és - valamivel érthetőbb módon - 120 kilós, hallgatag férfi kollégáját.
"Tudják, hogy csak olyat várunk el tőlük, amit teljesíthetnek. Segítünk az adminisztratív ügyeik intézésében, mert a hivatal nem mindig segítőkész velük. A tanítási rendszer rugalmas, amikor alkalmi munkán vannak, hiányozhatnak. Reális célokat tűzünk ki. Sokan olvasni is alig tudnak, amikor a hagyományos oktatásból kiszóródva hozzánk kerülnek. Tudják, hogy itt esélyük van érettségizni, de ehhez erőfeszítéseket kell tenniük."
A háttérben teljes fordulatszámon folyt az alkotás, azaz a fiatalok festettek, fotóztak, nevetgéltek, a pecsétgyűrű járt kézről kézre, miközben a tanárok mind újabb rétegekkel kenték össze a fejemben kialakuló képet.
Sajókazán a közelmúltig működő bányának, és a rendszeres munkának köszönhetően a vidék egyik legösszetartóbb közössége él. Aminek most viszont már nem csak az elszigeteltséggel, munkanélküliséggel és kirekesztő társadalommal kell megküzdenie, hanem a szomszédos falvakban kritikus mértékben elterjedt partidrogokkal, szipuzással, gyógyszerekkel is. (Kuruc.info: Jaaa, persze, elszigeteltek, szegények, munkanélküliek, ezért aztán megveszik a méregdrága partidrogokat. Szerencsétlenek, hogy szakadna meg a szívem...)
Egyre inkább úgy tűnt, Sajókazát láthatatlan erőtér borítja, amin behatolni könnyű, a kijutáshoz azonban emberfeletti erő és szerencse kell. A kitörés értelmét pedig csökkenti, hogy éppen mi tanítjuk őket, akiknek a buborékon kívül is sikerült egy elkeseredett, bizalmatlan és lehangoló világot összehoznunk."
"Te mit rajzoltál?" - kezdetem álságos érdeklődéssel a castingolást. "Ezt a dzsippet. Ilyenünk van otthon" - mutatta a bézbólsapkás Ricsi a képet, amin a Figyej rám! felszólítás volt olvasható.
"Én pár nonfigot csináltam" - mondta az erős hajzselében bízó Sándor, majd elmesélte, hogy beiratkozott a helyi gimnáziumba, mert "fiatalok vagyunk, és tanulni kell". Vivien fotós munkán szerepelt, ugyanis modell szeretne lenni.
Péterrel egy ideig az erotika kiállításról beszélgettem, ahol "a csajok nyalogatják egymást." Majd miután ebben egyet értettünk, megjegyezte, hogy tulajdonképpen csak ideiglenesen van itt a telepen, mert amúgy bulizni járnak a környékbeli városokba. "Pesten a Home-ot szeretjük. A technót." - mondta sokatmondóan. Attila bólogatott. "Pesten él az unokatestvére. Egy zöld, kereklámpás Mercédesze van, vele szoktunk menni." (Kuruc.info: Munka nincs, pénz segílykéből, de azé' Pestre járnak diszkóba.... Agyam elszáll!)
Modell szeretne lenni
"Ma estére is kaptunk már tíz hívást. Lehet, hogy Budapestre megyünk. Az unokatestvéremnek fullos háza van, nála lakunk, és vele megyünk diszkóba. Az jó lesz, fullos ruhában viszkizünk meg koktélokat iszunk."
Már majdnem összeállt a szereposztás, amikor megláttam Péter rajzát: egy zaklatott, groteszk önarcképet. Elbizonytalanodva mentem ki vele a ház elé, ahol a pesti képzőművész-lányok éppen fényképezőgéppel üldöztek egy napszemüveges srácot, aki nem volt hajlandó kamera elé állni, amíg kölcsön nem kapja a panamai üzletembernek öltözött, és egyszerűen csak Bárónak nevezett fiú pecsétgyűrűjét.
"Beszélgetünk velük. Sokan még sosem rajzoltak, festettek, és ötletük sincs, hogy mit lenne érdemes megmutatniuk. Arra bátorítjuk őket, hogy azt fogalmazzák meg, mit üzennének az alkotásukkal" - magyarázta a munkamódszert kifulladva az egyik programvezető. A pecsétgyűrűvel felszerelt srác közben pózba vágta magát egy akácbokor előtt, jól láthatóan azt üzenve, hogy a jövőben cédéborítókon szeretne szerepelni, mint rapper.
Uzsorások
Ricsiéknek egyébként nincs dzsipje, jegyezte meg a képzőművész, amikor előhozakodtam élményeimmel. A három programvezető már egy hete dolgozott a faluban, úgyhogy tudták, nem valószínű, hogy Vivien modell lesz, mert a barátain kívül még senkinek nem beszélt a tervéről. Valószínűtlen az is, hogy Péter egy éjszaka 180 ezret mulasson el egy barcikai diszkóban, ahogy nekem mesélte.
"A legtöbben nem dolgoznak. Nincs munka a környéken" - világosított fel egy váratlanul felbukkanó dokumentumfilmes, aki a művészeti programtól függetlenül forgatott a környéken. (Kuruc.info: ez is, természetesen, hazugság. Ahogy azt annyi, de annyi cikkben – lásd pl. EZT – írtuk, hivatalos munkalehetőség van, mint a tenger, még analfabéta, iskolázatlan drappok számára is. Ehhez a mondathoz amúgy botsinkai – vállalkozó, saját céggel – is hozzászólt a zsIndex cigánytopicban, bizonyítván, hogy igenis vannak a közvetlen közelben munkahelyek: “Nokérem: egy kommentem van ehhez: nekem speciel van sajókazai alkalmazottam, huszonéves srác...”) "De honnan van a srácoknak mobilja, meg divatos ruhája?" - tudakoltam.
"A segély elfogy néhány nap alatt. Annyira nincsenek kilátások, hogy nem nagyon terveznek előre. Amikor megérkezik a pénz, vesznek tévét, telefont, ruhákat, és aztán majd csak lesz valahogy. Kölcsönkérnek. Élnek itt olyanok, akik uzsorakamatra adnak pénzt, nekik tartozik a fél telep." (Kuruc.info: Annyira nincsenek kilátások, hogy inkább elverik az összes pénzüket két nap alatt... Édesanyám, most segíts! Nooormális, aki ilyet leír?)
A szituáció egyre kevésbé illett egy könnyed etnikai szappanoperához. A Macskajaj idilljében uzsorások tartják markukban a máról holnapra élőket. A faluról ráadásul kiderült, hogy korántsem felfedezetlen vidék. A városiak szocioskanzenjeként működik már egy ideje. A képzőművészek előtt szociológusok kutattak Sajókazán, dokumentumfilm forog, fotóstanfolyamot tartottak, amatőr falukutatók járják a vidéket.
A hatás a képekhez mellékelt önvallomások tankönyv ízű megfogalmazásaiban is tetten érhető. "Őszintén, a legfontosabb a munka meg a tisztaság" - írja egy programba bevont asszony. "Tiszteljük egymást! És ha lehet, ne dohányozzon!" - szól a Home diszkós Péter meghatóan naiv szövege. "Azt szeretném üzenni a roma fiataloknak, hogy ha lehet, akkor ne hagyják abba a tanulást hamar, hanem, ha lehet küzdjenek azért, hogy valamivé váljanak, vagy legyen valami szakmájuk és érettségijük. Ebben az életben nem elég a nyolc osztály, csak ennyit akartam nektek üzenni!"
Buborék
"Lassan lehet változásokat elérni" - mondta a helyi alternatív intézmény, az Ámbédkar Gimnázium tanárnője, aki rideg racionalizmusa ellenére, vagy éppen azért meglepő energiával irányította a programot, instruálta a 17 és 23 év közti gimnazistákat. A diákok pedig a viszonyokból egyáltalán nem következő tisztelettel fogadták el őt, és - valamivel érthetőbb módon - 120 kilós, hallgatag férfi kollégáját.
"Tudják, hogy csak olyat várunk el tőlük, amit teljesíthetnek. Segítünk az adminisztratív ügyeik intézésében, mert a hivatal nem mindig segítőkész velük. A tanítási rendszer rugalmas, amikor alkalmi munkán vannak, hiányozhatnak. Reális célokat tűzünk ki. Sokan olvasni is alig tudnak, amikor a hagyományos oktatásból kiszóródva hozzánk kerülnek. Tudják, hogy itt esélyük van érettségizni, de ehhez erőfeszítéseket kell tenniük."
A háttérben teljes fordulatszámon folyt az alkotás, azaz a fiatalok festettek, fotóztak, nevetgéltek, a pecsétgyűrű járt kézről kézre, miközben a tanárok mind újabb rétegekkel kenték össze a fejemben kialakuló képet.
Sajókazán a közelmúltig működő bányának, és a rendszeres munkának köszönhetően a vidék egyik legösszetartóbb közössége él. Aminek most viszont már nem csak az elszigeteltséggel, munkanélküliséggel és kirekesztő társadalommal kell megküzdenie, hanem a szomszédos falvakban kritikus mértékben elterjedt partidrogokkal, szipuzással, gyógyszerekkel is. (Kuruc.info: Jaaa, persze, elszigeteltek, szegények, munkanélküliek, ezért aztán megveszik a méregdrága partidrogokat. Szerencsétlenek, hogy szakadna meg a szívem...)
Egyre inkább úgy tűnt, Sajókazát láthatatlan erőtér borítja, amin behatolni könnyű, a kijutáshoz azonban emberfeletti erő és szerencse kell. A kitörés értelmét pedig csökkenti, hogy éppen mi tanítjuk őket, akiknek a buborékon kívül is sikerült egy elkeseredett, bizalmatlan és lehangoló világot összehoznunk."
(zsIndex)
