Az én kérdésem, meddig megy el? Mi lesz a következő dolog? Könyveket is fog égetni? A magyar Országház előtti téren, amit Kossuth Lajosról neveztek el? Ez a következő? Kertész könyveit vagy Konrád könyveit? Vagy esetleg az én kedvenc magyar írómnak, Márai Sándornak a könyveit? Márai Sándor egy igazi kozmopolita volt, akit Ön szintén megtámad ebben a pillanatban.

Mindenütt a világban megvallva, hogy magyar származású vagyok. Hűségesnek és szolidárisnak maradni a magyar néppel, a magyar nyelvvel, a magyar irodalommal. Magyarul írni, a fiókomnak. Idegen nyelven szólani a világhoz…. Ez a feladat. A magyaroknak már nem írhatok, s a jövőben sem lesz módom arra, hogy írjak. Ezzel le kell számolni. Nincs kinek írni, sem otthon, sem a világban. Magyarul örökre el kell hallgatni; s ennél nagyobb csapás engem nem érhetett. De ezt is el kell viselni. S talán írni egyszer valamit, amire felel a világ, s aminek aztán visszasugárzó hatása és ereje van a magyarság felé… Ez minden még, amit az otthoniakért tehetek.

A New York Times. Négy éve nem láttam. Nem hiányzott, de most, mikor kézbe veszem a kiló súlyú vasárnapi példányt, felárad az oldalakról az a keserű-fülledt gettószag, ami ebből az újságból – és olvasóiból, a New York-i zsidóságból – párolog…. 90% hirdetés mellett 10 % gyűlölködés, súgó-rágalmazó ellenségesség minden és mindenki ellen, ami és aki nem zsidó. Van egy zsidó összeesküvés a világban – New York ennek az összeesküvésnek a nem is titkos bunkere -, egy kegyetlen, szívós, minden nemesebb érvényesülési módszert megfertőző fajvédő, fasiszta zsidó összeesküvés, amely a kommunizmust is felhasználja eszköznek (mint a nácik) a zsidó faji uralom céljaira. A New York Times ennek a fajvédő összeesküvésnek angol nyelvű szócsöve – éppen úgy nyomtathatnák cionisták számára, héber betűkkel.

Demokrácia. A fogalmat kétezer év előtt iparkodtak a gyakorlatban megvalósítani a görögök – aztán kísérleteztek a váltógazdasággal, oligarchiával és demokráciával, amíg Periklész kimondotta, hogy az embereket csak erős kézzel lehet kormányozni, de az emberek az egyenlőség illúzióját akarják, ezért meg kell hagyni nekik a tévhitet, és a demokrácia álruhájában meg kell valósítani az erős központi uralmat…. Aztán kétezer éven át nem beszélt senki a demokráciáról: a XVIII. században megint pislákolt az Eszme, az Aufkläristák, Enciklopédisták, az Enlightenment prófétái újra meghirdették… Most neonfényesen világít a nyugati Civilizáció kirakatában….. Konzumcikk. Moslék és kacat.

Látogatók Kanadából. A férfi a magyar kiadó, aki Torontóban, tehetségesen, computeres nyomdát valósított meg, ott tucatnyi etnikus lapot, folyóiratot nyomtat, köztük egy magyar hetilapot. Ő adta ki utolsó három könyvem magyar nyelven. Elmondja, hogy teljesen lehetetlen magyar író számára angol, amerikai kiadót találni. New Yorkban, három utcában, néhány tucat „haladó értelmiségi” dönti el, mi jelenhet meg, ők rendelkeznek a disztribúciós szervezetek felett, kritika, árusítás, kiadás, minden a kezükben van. Kivétel nélkül zsidók. Ez így volt Hitler előtt Németországban, majdnem hasonló a helyzet ma Nyugat-Európában. Aki nem „einer von unserer Leut”, azt megfojtják, hamis vádakkal elteszik az útból, vagy egyszerűen agyonhallgatják.

Az irodalmi Nobel-díjat ebben az évben egy Saul Bellow nevű amerikai zsidó regényírónak adták. A televízió mutatja a nyertest, csipás és csámpás, kistermetű bocher a chicagói gettóból. Kalappal a fején, zsebre tett kézzel, gúnyosan és fölényesen nyilatkozik az amerikai civilizációról. Regénye, a Herzog egy chicagói zsidó értelmiségi hőst mutat, aki vándorol az egyetemeken, ahol előad, nincs valóságos egzisztenciája, sem műveltsége, nem szeretik sehol, de mindenütt tolakodik, a nők, akikkel él – feleség, szerető – megcsalják, elhagyják, mert „önző” az ágyban, nem törődik a nővel, ejaculatio precoxos neurotikus és a zsidók gyanítják, hogy igazában nem más, csak slemil, aki nem találja helyét a világban… A könyv, szavak nélkül, de félreérthetetlenül, kimondja, hogy a zsidóknak nincs jó véleményük a zsidókról, nem bíznak egymásban, lebecsülik egymást, tudnak egymásról valamit, amiről jobb nem beszélni. Ugyanakkor foggal-körömmel, életre-halálra tolják, segítik egymást, hiszen máskülönben elpusztulnak. Ennek az írónak adták ebben az évben a Nobel-díjat, amelyet Stockholmban osztanak ki, de New Yorkban döntik el, ki kapja a díjat – ugyanaz a 40-50 ember, a zsidó maffia, akik eldöntik, kinek a könyve jelenhet meg, vagy, ha megjelent, kaphat-e a könyv disztribútort. Vagy Nobel-díjat. Ez így volt a harmincas évek elején Németországban, ma így van mindenfelé, Nyugaton is, Keleten is.