Mióta Krasznahorkai Lászlóval van tele a közösségi média – ha akarja az ember, ha nem –, lassan elkerülhetetlennek érzem azt is, hogy állást foglaljak az egész ügyet illetően, Nobel-díjastul, mindenestől. Tegnap mindezt már megtettem egy Facebook-bejegyzés formájában, ám ott értelemszerűen egy rövidített gondolatmenetet osztottam meg.
 Fotó: Marjai János/24.hu |
Tudom-tudom, biztosan nem vagyok elég „művelt ájróper”, de nem ismerem Krasznahorkai összes művét oda meg vissza. Ez már biztosan megbocsájthatatlan bűn egyesek szemében, azonban az eddigi ismereteim alapján (származás, az ebből következő megnyilvánulások, vagy úgy általában az alapvető világlátás) azért be tudom lőni, hogy milyen ember lehet. Meglehetősen távol esik az én világképemtől, persze ez önmagában még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az irodalma sem lehet jó, de nem is ez a lényeg.
A Nobel-díj fénye az utóbbi évtizedekben meglehetősen megkopott, ez kiváltképpen igaz a „szubjektívebb” halmazok esetében, mint például az irodalom, vagy akár a béke (habár a tudományok is ebbe az irányba terelődnek egyre inkább, lásd Karikó Katalin díját). Bizony, ma már az is át van politizálva, amiről az ember első blikkre azt gondolná, hogy lehetetlen – ezt pedig politikával foglalkozó emberként mondom, hogy nagyon rossz irány, hiszen lassan nincs hová menekülni.
Ahogy anno Kertész Imre irodalmi Nobel-díja esetében, úgy itt is érvényes ez az átpolitizáltság, aminek igen, abszolút része a világnézet, de művészetek esetében még inkább a származás, ezt kár tagadni. (Mindezzel maguk a nyertesek is tökéletesen tisztában vannak, elhihetik.)
Ám ami engem úgy igazán bosszant ebben az egészben, az két egymástól jól elkülöníthető, mégis ugyanúgy káros halmaz az anyaországi reakciók közül, amely már messze túlmutat Krasznahorkai személyén. Így volt ez anno Kertész Imre esetében, és most is.
Az egyik halmazban azok találhatóak, akik az esetek döntő többségében nem különösebben büszkék a magyarságukra, vagy nem úgy, ahogy kellene, most mégis euforikusan „magyar sikerről” beszélnek, de ami a legrosszabb, hogy mindenkit büszkeségre és örömködésre presszionálnak. Eleve utálom, ha valaki ki akarja belőlem csikarni az öröm érzését, akkor is ha nem megy, vagy ha nem akarom, de ilyen esetben ez különösen vicces. Jellemzően ezek azok az emberek, akik állandóan a fasizmustól rettegnek, de ha esetleg nem értékeled „kellő lelkesedéssel” Krasznahorkai (vagy bárki más, általuk kedvelt személy) műveit, akkor legszívesebben felnégyelnének, ha még legális lenne. Ugyanígy, őket szintén nem zavarják az író Magyarországra tett dehonesztáló kijelentései (esetleg még örülnek is neki), amelyek persze, lehetnek jelentéstartalmukból kiragadottak, de csak részben, teljes egészében semmiképpen.
Azonban a „kötelező örömöt” nem kizárólag ez a réteg akarja kisajtolni az emberből, náluk is vannak rosszabbak. Ezek a herék jellemzően annyira, de annyira nacionalisták és turbómagyarok, hogy, bár nem szeretik Krasznahorkait, lenyelik a békát, mert „mégiscsak magyar sikerről beszélünk”, örüljünk közösen, ha pedig nem teszed, nem vagy „konzervatív úriember”. Tudják, ők azok, akik a „keresztényi szeretettel”, meg az „illemmel” szoktak dobálózni, és a hideg kiráz már tőlük. Az első halmazban található önostorozó ad hoc rajongóknak persze ezek az emberek mind hasznos idióták, így egészíti ki egymást a két tábor.
Tegnap is megjelent egy hasonló írás a Mandineren Öt ok, amiért nem kellene beleállni Krasznahorkaiba címmel. Arra sem érdemes, hogy idézgessem, hozták a szokásos sóletszünetes színvonalat. Röviden, a szerző szerint „nem lenne elegáns”, ez „mindannyiunk érdeke”, „ne tápláljuk az SZDSZ-es gyűlöletet”, meg a lényeg úgyis az, hogy „van egy magyar Nobel-díjasunk”.
Hát, visszafelé haladva a pontokon, Krasznahorkai esetében maximum magyarországi a magyar helyett, az ex-SZDSZ-es gyűlöletet nem szeretetmaszlaggal, hanem eréllyel lehet és kell felszámolni, azt pedig, hogy mi elegáns, és mi nem, nem a Mandiner fogja eldönteni.
Szóval már megint ez a presszió, ezúttal a szalonkonzervatívok részéről. „Örülj, mert ez magyar, és te is az vagy!”
Végső tanulság, mely túlmutat Krasznahorkai személyén, vagy akár a megkopott fényű Nobel-díjakon? Kettő is van!
Az egyik, hogy bizony létezik a nacionalizmusnak egy minden mást elvakító, káros fajtája is, amely a turbómagyar hazaszeretet nevében igyekszik olyan dolgokra rávenni, amely végső soron nem nemzeti érdek. Például, hogy örülj, ha belepistulsz is. Aradi Zsolt Az európai forradalom című művében egyenesen „a nacionalizmus pestiséről” értekezett, amely ugyan az 1930-as évek kaotikus időszakának szólt – és nem is volt igaza mindenben, de az alapvetés ugyanaz.
A másik pedig, hogy nem kell kötelezően pezsgőt bontani minden magyar, vagy magyarnak vélt sikerre. Ha nem szereted a focit, nem kell fulladásig ünnepelni, ha kijutunk az Eb-re. Ha magasról teszel a zenére, nem kell kötelezően táncra perdülnöd örömödben, ha magyar siker van a láthatáron. És nem, Krasznahorkai irodalmi Nobel-díját sem kell kitörő örömmel fogadnod, ha úgy érzed, te nem akarod.
Nincs rosszabb egy erőszakkal az arca festett mosolynál.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Kapcsolódó: A Nobel-díj mint zsidó belügy
