A lemondása utáni interjújában Kent kifejtette, hogy ez az izraeli befolyás azért létezik, mert Izrael nem tud „egész kormányokat megdönteni”; nem tud háborút indítani Irán ellen, Irak ellen, és „nem tudja agresszíven destabilizálni Szíriát” (57:30-nál). Ezeket a „nagy horderejű rezsimváltásokat, amelyekkel Amerika foglalkozott, Izrael egyedül nem tudta volna véghezvinni, ezért jutunk vissza ahhoz, hogy az izraeli lobbicsoport olyan hatékony, olyan erős és olyan agresszív” – jelentette ki (uo.). Kent szerint „a fő probléma az, hogy az izraeliek irányíthatatlanok, és ők vezénylik ezt az egész háborút” Irán ellen (1:56:30-nál).

Visszatérve központi témánkra; könnyű célpontot szolgáltat a zsidó befolyás kibeszélését elgáncsolni szándékozó, azt elmaszatoló körök számára, hogy számos fontos karakter a hadviselés vezérlőfülkéjében önmeghatározása szerint keresztény cionista (és fehér ember). Köreikben közhely mára már, de visszatérő hivatkozási pont a következő részlet Mózes első könyvéből: „És megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei” (1 Móz. 12, 3). Mindez alatt Izraelt és talán sokak szerint magát a zsidóságot kell érteni – bár más keresztények vitába szállnak ennek a pontnak a fontosságával az Újszövetségre hivatkozva inkább, de teológiai elemzésbe itt emiatt szintén nem merülünk most el.

Illusztráció gyanánt, hogy egy ilyen karakterre mutassunk, ott ül ebben a vezérlőfülkében a norvég felmenőkkel rendelkező Pete Hegseth, az Egyesült Államok védelmi minisztere. Hegseth számos alkalommal hangsúlyozta már keresztény elkötelezettségét, ahogy Izrael melletti kiállását is. A miniszter mellkasán a keresztes hadjáratra utaló, a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend címerében is található jeruzsálemi kereszt látható, karján a Deus Vult (Isten akarja) latin szöveg.

 

Pete Hegseth és tetoválásai (forrás: asiae.co.kr)

Hegseth ugyanakkor életének már keresztény időszaka folyamán számos alkalommal szegett meg keresztény útmutatásokat, sőt, parancsolatokat, ha hatalmi vágya vagy az élvezetek hajszolása arra okot adott számára. Hegseth már a harmadik feleségénél tart; első felesége, Meredith Schwarz, 2008-ban vált el tőle, miután Hegseth több nővel is beismerten megcsalta, és két gyermeke is született házasságon kívüli kapcsolatból (Mayer, 2024). Egy nő korábban például szexuális visszaéléssel vádolta, amit ugyan Hegseth tagad, de ismert, hogy egy titoktartási záradékot tartalmazó peren kívüli egyezség keretében jelentős összeget fizetett neki a hallgatásért cserébe (Haberman, 2024). Ismertek még Hegseth korábbi felesége elleni bántalmazó viselkedésére vonatkozó vádak is, illetve az alkoholizálása, mely utóbbi még korábbi munkahelyén, a konzervatív Fox News hírtelevízió dolgozóinak köreiben is köztudomású volt (Amiri és Copp, 2025; Ramirez, 2024).

Hegseth mindezzel, és a cionista rezsim hadviselésének aktív segítésével a tízparancsolat több pontját megszegi, de főleg a következőket: V. „Ne ölj!”; VI. „Ne paráználkodj!”; VIlI. „Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!”; illetve IX. „Felebarátod házastársát ne kívánd!” (2 Móz. 20). Édesanyja évekkel ezelőtti írása itt árulkodó lehet, melyben így fogalmazott fiáról: „Nem tisztelem azokat a férfiakat, akik lenézik a nőket, hazudnak, megcsalnak, több nővel is viszonyt folytatnak, és a saját hatalmuk és önérzetük érdekében kihasználják őket” – írta. A pénz felelőtlen kezelése, gyakori lerészegedés, akár a munkahelyén is, felelőtlen szexualitás – több kapcsolaton kívüli szexuális partner és a társ megcsalása... Egy mélyen hithű, elkötelezett keresztény portréja ez, vagy egy hataloméhes élvhajhászé? Olyané, aki kimondottan hajlandó lesz a hatalmasokhoz dörgölőzni? Amennyiben erről van szó, megállapíthatjuk, hogy eddig mindez jövedelmező volt számára; karrier, anyagiak, és izgalom szempontjából egyaránt.

Maga Donald Trump amerikai elnök is hasonlóan jellemezhető, akinek zavaros nőügyei szintén ismertek, köztük az egykori pornós prostituált Stormy Daniels számára fizetett hallgatási pénz kapcsán is (Mangan, 2024). Kozmopolita hedonistaként talán az sem meglepő, hogy keresztény önmeghatározása ellenére kirívóan tudatlan saját vallása kapcsán, amint a történész John Fea (2018, 3–4. o.) szerint nem ismer, és Tump kereszténysége inkább póz, mint őszinte hit – egy „a fehér evangélikusok megnyerésére szolgáló kínos kísérlet.” Trump Jeffrey Epsteinnel való, még annak torz szexuális ügyeinek ismerete után is tartó jó viszonya, és az Epstein-aktákban található számos, de zavaros felbukkanása szintén nem a vallásosság megélése, hanem inkább az élvhajhászat és egoizmus irányába mutatnak. Epstein szerint például „Trump sorozatosan hűtlen volt a házasságaiban, és imádta »megdugni a legjobb barátai feleségeit«” (Dougherty, 2025). Bár a kiemelkedő pozíciókat betöltők elleni vádak esetében ajánlott az óvatosság, és ahogy Hegseth, úgy Trump kapcsán is merültek fel vádak, melyek némelyike szintén bizonyításra vár még, a már bizonyított és megalapozottan elkönyvelhető esetek összessége meggyőző képet rajzol ki a két férfi korrupt és narcisztikus személyiségét illetően.

Fontos a fentiek felvetése, mert ha nem elkötelezett vallásosságról van szó az ilyen karakterek esetében, akkor máshol kell keresnünk a jelenség magyarázatát. Például Ted Cruz, Texas állam republikánus szenátora, aki szintén előszeretettel hivatkozik az idézett Ószövetségi pontra, korábban kijelentette, hogy 2012-ben azért indult először a kongresszusi választásokon, „hogy az Egyesült Államok Szenátusában Izrael legfőbb védelmezője lehessen” (idézve: Giatti, 2025). Elvakult vallásos áhítat helyett ugyanakkor talán mindez annak a kutatások szerint eddig több mint 4,5 millió dollárnak köszönhető, amit máig a cionista Amerikai Izraeli Közügyi Bizottság (AIPAC) ráköltött és neki adott.
 

Még ha valaki el is fogadja esetleg a Hegseth-féléket holmi botladozó, de valódi keresztényekként, ami itt nekünk fontos, az annak a jelensége, hogy az ember alapvetően, és főleg a „sötét triád” karakterű személyek – a pszichológiában a legfőbb jellemvonások között található nárcizmus, machiavellizmus és pszichopátia hármasságát magukban hordozók – rendkívül szelektíven tekintenek arra, ami elvileg fontos nekik. Hogy a jelenlegi példánál maradva Hegseth nem például a szexuális önmegtartóztatás, vagy alapvető erkölcsi normák esetében fanatikus, hanem Izrael kapcsán, egy ilyen szelektív folyamat eredménye, és többet árul el az öncélú hatalomittasságról, mint egy alapvetően értelmezett vallásosságról. Itt lép a képbe jelenlegi elemzésünk tárgya: a keresztény cionizmus karrierista és narratív struktúrája.

A szelektivitásnál maradva érdemes Bartus László újságíró, az evangelikális cionista keresztény Hit Gyülekezete egykori tagjának (majd későbbi kritikusának) emlékeit felidézni a csoportban eltöltött időről. Bartus úgy jellemezte álláspontjukat, hogy rámutat, „Isten ígérete, amelyet Ábrahámnak adott” így szól: „benned áldatnak meg a föld minden nemzetségei.” Mint megjegyzi, az SZDSZ-es kötődésű, neoliberális szektában „Áldásnak tekintettük a zsidóság szerepét” a „liberalizmus, a szabadelvűség, a szabad verseny, [és] a plurális demokrácia” kialakításában, melyekben a zsidóságnak „meghatározó érdemei vannak,” mindezt tagadhatatlannak nevezve (Bartus, 1999, 101. o.). Feltehetően a konzervatív cionista keresztények nem emiatt tekintik „áldásnak” a zsidókat (valóban, Orbán Viktor maga is „Isten ajándékai”-ként jellemezte őket korábban), de látható, hogy az ilyen-olyan racionalizálás ellenére, a cionizmus központi elem marad.

Bár korábban már létezett fehér keresztények köreiben is abbéli igény, hogy a zsidók számára egy állam legyen létrehozva (többnyire Palesztinában), ezek vagy zsidóellenes mederből eredtek, és a zsidóktól való megszabadulást vették célba, vagy ha teológiai alapokra helyezkedtek (és mindez nemcsak porhintés volt, hanem őszinte hit), akkor csupán egy erőtlen rétegirányzatnak minősült mindez. A keresztény cionizmus, ahogy azt a második világháború óta ismerjük, és amint azt látni fogjuk, egy erősen zsidó képződmény.

 

Ennek a stratégiai célja főleg három pontban foglalható össze: egyrészt az esetleg őszinte, hitű keresztények cionista útra térítése, melynek gyakran része a zsidóság imádata (szinte Krisztus lecserélése a mai zsidókra mint olyanra), másrészt pedig egy narratív keret szolgáltatása karrieristák és politikai figurák számára abban, hogy ne legyen egyértelmű az idegen érdekeket kiszolgáló viselkedésük. Ez utóbbi karrieristák számára fontos lehet az „eladhatóság” szempontjából, csökkentve az esetleges népszerűségvesztéssel járó kockázatokat – főleg mivel a keresztény cionisták elsősorban a hazafiasabb, nemzeti tábor számára igyekeznek imponálni, legalább a szólamok és pózok szintjén. A harmadik cél ezzel szorosan összefonódik: a hibáztatás és felelősségvállalás a – jellemzően fehér, nem zsidó – keresztényekre esik, akikre lehet mutogatni.

Ezt a harmadik funkciót lovagolja meg a zsidó anticionista mozgalom, amint azt részleteztem tavaly. Számíthatunk rá, hogy az Irán ellen vívott háborúval kapcsolatos problémák fő felelősei a történelemkönyvekben majd a „keresztény nacionalisták” lesznek (így jellemzi Hegseth-et a Wikipédia szócikke például), avagy a keresztény cionisták, fundamentalisták – magyarán, a fehér ember. Ezen a hivatkozott elemzésemben is bemutatott zsidó cionista narratíva szerint ugyanis a cionizmus és Izrael-lobbi egy főleg fehér, keresztény gyarmatosítási irányelv, melyben a zsidók és Izrael mindössze eszköz (mondhatni szinte: áldozat). Figyelembe véve, hogy mindez visszatérő elem, illetve hogy napjainkban is egy újabb cionista háború zajlik (annak minden kínjával – beleértve a migráció növekedését is, amint azt a szíriai felforgatás kapcsán is láttuk tíz éve), fontos mindennek a részletezése.

Kevesebb szó fog esni a Védelmi Minisztérium helyettes államtitkáráról, a zsidó Marc Berkowitzról, vagy a milliárdos Stephen Andrew Feinbergről, aki kiemelkedő fontosságú pozíciókat töltött be a Trump-adminisztrációban, már 2018-ben is Trump hírszerzési tanácsadó testületének vezetője volt (Morin, 2018). Az Irán-ellenes háttérember jelentős befolyással rendelkezik – Feinberg heti szinten beszélt Irán bombázása előtt a kiemelkedő rakétákat, érzékelőket és harci rendszereket tervező és gyártó Lockheed Martin és RTX (korábban Raytheon Technologies) cégekkel, hogy a gyártási tempójukat jelentősen növeljék (Weisgerber és FitzGerald, 2026; Niño, 2026).
 

Mindenesetre, ha elfogadjuk a fentieket, egy fontosabb kérdés merül fel: miért éppen a cionista nézőpont az a keresztény keretek között, amely a politikai elit köreiben hatalmat képvisel, amelyhez így tehát dörgölőzni lehet, és az ilyen karakterű karrieristák számára érdemes is? Az elkövetkező öt részben ennek a többszintű kifejtésére kerül sor. A jelenlegi első rész alábbi felében az alapok kerülnek bemutatásra a 20. század elejéig, majd a második részben tovább haladunk, feltárva a kiépülés útját egészen az 1960-as évekbeli II. vatikáni zsinatig. A második világháború katasztrofális kimenetele, mint a nyugati lét sok minden más fontos területén, itt is katalízist jelentett. A harmadik részben a kulcsfontosságú hatvanas éveket követő időszakot vizsgáljuk meg, melyben Jimmy Carter zsidókkal kapcsolatos esete lesz beszédes, illetve a „televangelisták” televíziós felemelkedésének zsidó hátterét is megismerjük. A negyedik rész hazánk esettanulmányával árnyalja tovább a felfestett képet, majd az ötödik rész összeboronálja az addig megismerteket, és egy teoretikai keretet is ad mindennek, elhelyezve a jelenséget napjainkban.

A zsidó érdekek középpontba állításának korai lépései: a cionista keretek felvázolása

Figyelembe véve a kereszténység elmúlt évezred folyamán a nyugati világban gyakorolt mélyenszántó hatását, valamint a kereszténységen belüli zsidó elemet, elkerülhetetlen volt, hogy végül komolyan fontolóra vegyék e vallás követői a „száműzött nép” visszatérését az általuk szülőföldjüknek tartott területre. Mivel a zsidók megkerülhetetlen erővé váltak a nyugati világ kultúrájában és politikájában, ez a kis földsáv a Közel-Keleten, Palesztina, végül a modern kori történelem egyik központi katalizátorává vált, Izrael, a „zsidó állam” megalapításával. Az, hogy az ember milyen módon állt ehhez a kérdéshez, a zsidók a hatalmi elitben betöltött növekvő szerepe miatt a fősodratú politika fontos aspektusává vált a 20. század folyamán.

 

Ez az aspektus azonban nem példa nélküli az európai történelemben, hiszen az, hogy az ember hogyan állt Izraelhez mint törzshöz, a korábbi évszázadokban is meghatározta az európai nemzetek kultúrájának és politikájának egyes részeit. Jan Nederveen Pieterse (1992, 192. o.) megjegyzi, hogy a keresztény cionizmus természetesen csak a modern politikai zsidó cionizmus kialakulása után, a 19. század végén fejlődött ki, de a zsidók Palesztinába való „visszatérésének” mint politikai projektnek a gondolatát korábban nem zsidók is felvetették.

Amikor Manasseh ben Israel (1604–1657), Amszterdam főrabbija 1650-ben kapcsolatba lépett az angol Államtanáccsal, azt javasolta, hogy „mielőtt a Messiás eljön és helyreállítja nemzetünket, először itt is meg kell szerezni a helyünket” (i. m., 204. o.). Ben Israel eközben delegációt vezetett Londonba, ahol felvetette a „profitot, amely a legerősebb motiváció”, és rámutatott arra, hogy „a zsidók milyen hasznosak lehetnek a nemzetközi befolyás és kereskedelem csatornáiként” (i. m., 204–205. o.). Hosszas tanácskozások után feloldásra kerültek a zsidók Angliába való visszatérését korlátozó intézkedések, és a zsidók „tényezővé váltak az angol–holland rivalizálásban”, amely éppen ebben a pillanatban, a hajózási törvények elfogadása után tört ki – jegyzi meg Pieterse (i. m., 205. o.).

 

 

Ez azt eredményezte, hogy a szefárd zsidók fontos szerepet játszottak a köztársaság gazdasági és politikai történelmében: „még Antwerpenben tartózkodásuk idején is közvetítőként szolgáltak” a spanyol Habsburg-birodalom ellen lázadó hollandok és a török porta között (uo.). Miként Pieterse rámutat, Oliver Cromwell angol államférfi „a tőkéjükre, valamint a kapcsolataikra és szolgálataikra is számított mint »hírszerzőkre«, akik információkat szolgáltattak neki a rivális országok kereskedelmi politikájáról és a külföldi királypárti összeesküvésekről”, de hasonló funkciókat láttak el a hollandok számára is: „Kétségtelenül ez is hozzájárult ahhoz, hogy a hollandok uralni tudták a portugálok kereskedelmi birodalmát” (uo.).

Ennek a mi kutatásunk szempontjából az a jelentősége, hogy a zsidó hatalom és a zsidók szükségletei befolyásolták a nem zsidó elit hozzáállását. Példaként Pieterse Bonaparte Napóleont említi, aki „az első államférfi volt, aki támogatta” a zsidók visszatérését Palesztinába 1799. április 4-i, a zsidókhoz címzett „Palesztina jogos örökösei” című kiáltványában (i. m., 206. o.). Felismerve azok hatalmi befolyását, Napóleon felszólította a zsidókat, hogy sorakozzanak fel zászlaja alatt, felajánlva nekik a franciák támogatását „örökségük visszaszerzésében”, bár a vereség megszakította ezt a pozicionálást – amely tehát nem feltétlenül volt vallási indíttatású.

 

Amint az megállapításra került már, „ez egy »stratégiai« ígéret volt, amellyel Bonaparte a zsidók támogatását igyekezett megszerezni az éppen zajló csatában, nem utolsósorban Haim Farhi, a pasa zsidó vezírjének [legmagasabb rangú tisztségviselőjének] támogatását” (i. m., 207. o.). Pieterse szerint ez azt jelentette, hogy az ezeréves remények, amelyeknek a zsidók hazatérése is része, „mostantól birodalmi jelzőfényként szolgált, amely a hatalom panorámájára vetült” (uo.). Valóban, ez a téma az évszázadok során újra és újra felbukkant, például az irodalomban: „A romantikus költők körében a zsidók és Palesztina toposz lett, akárcsak a rabszolgaság és az abolicionizmus, a feketék és Afrika” (i. m., 208. o.).

A zsidó hatalomhoz való viszonyulás fentebb megismert fényében alakultak ki az újabb keresztény teológiai perspektívák is, amelyek magukba építették ezt a „toposzt” a premillenizmus és a diszpenzacionalizmus formájában, olyan befolyásos személyiségek révén, mint John Nelson Darby (1800–1882) és a William E. Blackstone (1841–1935) evangelikál személyiség (ez utóbbi zsidó vezetőkkel való összejátszására majd a harmadik rész tér ki). Ezen nézet keretében a Szentírást szó szerint értelmezik az érintettek, mely szerint Isten emberiségre vonatkozó terve különböző korszakokon keresztül bontakozik ki, beleértve Krisztus második eljövetelét egy zsidó Izraelben, miután Jeruzsálemben felépítésre kerül a Harmadik Templom. Ezek röviden az evangelikál kereszténység diszpenzacionalista ágát jellemző nézetek.

 

Az első lobbizási kísérlet a palesztinai zsidó állam érdekében „nem zsidók szervezték, és nem is zsidók kezdeményezték” 1891-ben, amikor a népszerű fundamentalista keresztény író és prédikátor, William E. Blackstone országos kampányt szervezett, hogy felhívást intézzen az Egyesült Államok elnökéhez, Benjamin Harrisonhoz (Wagner, 2004). Ez azonban csak a kereszténység egy szegmensére volt jellemző, és így „ez nem jelenti azt, hogy egységes keresztény hozzáállás létezett volna Palesztinához és Izraelhez. Az evangelikál perspektíva csupán egy a sok közül” (Pieterse, 1992, 232. o.).

Valójában a zsidók palesztinai Izrael-újjáépítésének támogatása gyakran teljesen más gyökerekből fakadt, mint az evangelikalizmus. Ezt szemlélteti a politikai antiszemitizmus magyar úttörőjének, Istóczy Győzőnek (1842–1915) példája. Istóczy jóval Blackstone előtt, 1875. augusztus 28-án, parlamenti képviselőként és az Országos Antiszemita Párt alapítójaként javasolta egy zsidó állam létrehozását Palesztinában, de a keresztény motivációkkal ellentétben a nyíltan antiszemita képviselő célja az volt, hogy megszabaduljon a zsidóktól, akik „akadályozzák az európai nemzetek fejlődését” (Istóczy, 1904, 42. o.; 1905, 1–2. o.). 1882. június 9-i parlamenti beszédében Istóczy (1904, 138–139. o.) sajtóhíreket idézett, amelyek szerint 7000 orosz zsidó család tervezte, hogy Jaffába költözik, és hogy Oroszországban, Romániában és Bécsben zsidó egyesületek alakultak a Palesztinába való kivándorlás ösztönzésére. Javasolta, hogy segítsék ezeket a zsidó csoportokat közösségeik megszervezésében, lehetőleg más európai államok közreműködésével.

Az oroszországi zsidó feszültségek aggodalommal töltötték el Istóczyt, ami arra ösztönözte, hogy a következő álláspontot képviselje: „én az orosz zsidók itteni, bármi föltételek alatti megtelepedésének természetesen határozott ellenese vagyok. De azzal, ha a muszka zsidók beözönlése meggátoltatik is, még korántsem látom az országot megmentve azon nagy veszélyektől, a melyek azt a zsidóság, a már az országban levő zsidóság részéről is fenyegetik” (i. m., 139–140. o.). Véleménye szerint azáltal, hogy segítik az oroszországi zsidókat Palesztinába költözni, ahelyett, hogy Európa más részeire mennének, és ezzel egyidejűleg megerősítik ezt az új mozgalmat – amelyet később cionizmusnak neveztek el –, Európa akár megszabadulhatna a már letelepedett zsidóktól is.

 

Ezen érvelés középpontjában az állt, hogy minden zsidónak el kell hagynia a területet, Istóczy megítélése szerint ugyanis a hatalommal rendelkező zsidók inkább az európai országok fővárosaiban szeretnek letelepedni, mivel Palesztinát túl korlátozónak tartják: „sokkal előnyösebbnek tűnvén fel előttük, a zsidó tendentiákat, az európai nemzeteknek való parancsolással követni […] az egész világot átölelő zsidó hatalmasok, népük érdekeit sokkal inkább előmozdíthatni vélik azáltal, ha a zsidó nép továbbra is más népeken élősködik, s azok életerejét szívja” (1904, 58. o.; 1905, 19. o.). Simonyi Iván, Istóczy Országos Antiszemita Pártjának társalapítója, személyesen vette fel a kapcsolatot Theodor Herzl cionista vezetővel, miután megjelent annak a Der Judenstaat (1896) című műve, abban a reményben, hogy együtt tudnak működni e cél elérése érdekében (Katz, 2002, 34. o.).

A diszpenzacionalista – történelmi kontextusban cionista – szemléletmód, amelyet egyes keresztények megfogalmaztak, majd később zsidók, például Herzl, Moses Hess, Nathan Birnbaum és mások fejlesztettek tovább, jelentős elismertségre és népszerűségre tett szert Cyrus I. Scofield Scofield-magyarázatos Biblia (Scofield Reference Bible, 1909) című művének kiadásával, amely később rendkívül népszerűvé vált, és amelyet évtizedeken át milliók vásároltak meg, formálva az evangelikalisták világnézetét.

1901-ben Scofield felvételt nyert a Lotos Clubba, amelynek alapokmányában az áll, hogy céljuk a társadalom intellektuális és művészi rétegei közötti „szociális párbeszéd előmozdítása” (Canfield, 1988, 173. o.). Ahogy James Canfield szerző Scofield életrajzában megjegyzi, a klub irodalmi bizottságának tagja volt a jól ismert cionista zsidó büntetőjogász, Samuel Untermyer (a személy nevét néha Untermeyer-ként írják egyesek, de személyes levelezésében ő maga az itt használt módon írta azt). Canfield elképesztőnek tartja, hogy az egyáltalán fontolóra vette Scofield felvételét, hiszen Untermyer élete annyira távol állt azoktól a köröktől, amelyekben Scofield általában mozgott”, hogy „csodálkozhatunk” ezen a döntésen – amíg figyelembe nem vesszük, ahogyan a szerző is teszi, hogy Scofield új műve „rendkívül hasznos volt abban, hogy a fundamentalista keresztényeket rávegye arra, hogy támogassák Untermeyer egyik kedvenc projektje, a cionista mozgalom iránti nemzetközi érdeklődést” (i. m., 174. o.). Canfield azt is hangsúlyozza, hogy „a Biblia-projekt eredetileg nem a keresztény választók széles körének támogatásán alapult. Egy szelektív csoport támogatta azt, akik anyagi helyzetüknél fogva képesek voltak finanszírozni különleges ötleteket és ideológiai hobbikat” (i. m., 221. o.; hangsúly az eredetiben). David W. Lutz filozófia-docens arra a következtetésre jut ennek kapcsán, hogy ez egy manipulatív kapcsolat volt:


Az, hogy pontosan milyen mértékben befolyásolta Untermyer a Scofield bestsellerének kialakulását, még a jövő feladata pontosan kideríteni, de a rendelkezésre álló adatok alapján észszerűen következtethetünk arra, ahogyan Lutz is teszi, hogy a férfi – és annak köre – jelentős szerepet játszott benne. Valóban, köztudott, hogy Untermyer a zsidó ügyek aktivistája volt a Non-Sectarian Anti-Nazi League és a cionista Keren Hayesod vezetőjeként.

 

 

Olyan aktivista volt, aki vagyonát és kapcsolatait felhasználva előmozdította azokat a projekteket, amelyek fontosak voltak számára – ezt megtudhatjuk nem más, mint az antropológus zsidó Franz Boas-szal folytatott levelezéséből, aki talán a legintenzívebb hálózatokat építő zsidó aktivista volt akkoriban, lásd például a neki írt pénzgyűjtő 1936. június 12-i levelét. Ez valóban köztudott volt, és Boas is írt Untermyernek 1936. június 15-én pénzügyi támogatást kérve egy francia „Hitler-ellenes napilap” számára, amelyet a korábbi Pariser Tageblatt helyettesítésére alapítottak. Boas értesítette őt a potenciálisan antiszemita tevékenységekről is, amelyeket meg akart akadályozni, és magánjellegű tervezést javasolt: „Különböző forrásokból származó információk szerint New Yorkban, és valószínűleg az ország más részein is, jól szervezett kísérlet folyik az antiszemitizmus terjesztésére. Kívánatosnak tűnik, hogy lépéseket tegyünk ennek a mozgalomnak a megakadályozására” – írta 1933. május 26-án. Megadott neki egy időpontot, de helyszínt még nem, egy „amerikai, német és zsidó” személyekkel való „teljesen zártkörű” megbeszélésre arról, hogy mit kell tenni (uo.). Untermyer 1933. május 31-én lelkesen érdeklődött, és azt írta Boasnak, hogy értesítse a találkozó helyszínéről, amint az ismert lesz.

Említést érdemel, hogy ezekben a sorsdöntő években, nemcsak a finanszírozók, de a diszpenzacionalista keresztények között is akadtak befolyásos zsidók, tehát még a korai, erőtlen irányvonal is rendelkezett már zsidó szálakkal, mindazt fehéreknek tulajdonítani nem teljesen korrekt. Ezek között találunk párat, akik szorosan köthetők Scofieldhez és híres Bibliájához, egyengetve annak karrierjét és munkásságát. Ilyen volt például Louis Meyer (1862–1913), az Észak-Amerikai Református Presbiteriánus Egyház (RPCNA) evangelikális lelkésze, aki számos zsidóság jólétére fókuszáló írás szerzője volt sok éven át (lásd a Log College Press gyűjteményét). 1913-ban bekövetkezett halála idején Meyer egy olyan projekten dolgozott, amelynek célja az előző század neves zsidó keresztényeinek bemutatása volt; ennek eredményeként huszonegy ilyen életrajzi vázlat született, amelyeket 1983-ban, halála után adtak ki Louis Meyer rövid életrajzi vázlatai a 19. század kiemelkedő héber keresztényeiről címmel (Myers, 2019).

 

Meyer meg akarta téríteni a zsidókat, de már a kereszténységen belül is kiemelkedőnek tartotta őket: „A zsidók igényei Jézus Krisztus követőivel szemben sokkal erősebbek, mint bármely más nemzeté, és a nagy tömegben, amelyet az evangélium hírnökének hangja el kell érjen, a zsidóknak az első sorban kell állniuk” (Meyer, 1902, 422. o.). Úgy vélte, hogy a keresztények tartoznak a zsidóknak „minden üldöztetésért, a szörnyű sérelemért, a nagy gonoszságért”, amelyet a zsidó nép ellen elkövettek, és hozzátette: „Hát nem kiált-e az igazságosság hangosan a kártérítésért és a jóvátételért az oly sokféle, oly felhalmozódott és oly súlyos sérelem miatt?” (i. m., 423. o.).

Meyer a zsidókat nem csupán „Isten ősi népének” tekintette, hanem a jövő szempontjából is kiemelkedő csoportnak, hivatkozva azokra a „tényekre”, hogy „a zsidó nép egyre növekvő jelentőségre tesz szert az oktatásban, a politikában és mindenféle irodalmi tevékenységben, valamint csodálatos sikereket ér el a kereskedelemben és hatalmas vagyon felhalmozásában” (i. m., 425. o.). Minderre úgy tekintett mint bizonyítékra azt illetően, hogy „Isten csodálatos gondossággal készíti elő azt az eszközt, amelyet egy dicsőséges küldetésre választott ki” (uo.). Később „A zsidó mint Isten által kijelölt tanúja a Jézusban lévő igazságnak” című cikkében Meyer (1903, 125, 128. o.) pozitív fényben mutatta be a cionizmust, még annak faji vonatkozásait is, sőt, magát a zsidó faji önfenntartást is, és felszólította a keresztényeket, hogy támogassák a mozgalmat, annak ellenére, hogy elismerte: a cionisták általában ellenzik a kereszténységre való áttérést (i. m., 132. o.).

 

Máshol Meyer szimpatikusan idézte egy zsidó keresztény társának, Max Greennek a véleményét, aki azt írta, hogy „nekünk, héber keresztényeknek hűnek kell lennünk nemzetünkhöz [fajunkhoz], és gondoskodnunk kell arról, hogy folytonosságunk átadódjon gyermekeinknek” (Meyer, 1909, 125–126. o.). Meyer még tovább ment ennél is, és kijelentette: „Sokkal lelkesebb HÉBER lettem, mióta megtaláltam Krisztust, és gyermekeimet egyértelműen arra tanítom, hogy ők héber keresztények, és őszintén beszéljenek nemzetiségükről zsidóknak, keresztényeknek és nem zsidóknak egyaránt” (i. m., 127. o.; kiemelés az eredetiben).

Meyer később szerkesztőként vett részt a kilencven esszéből álló, 1917-ben megjelent négykötetes sorozat, Az alapok: Az igazságról szóló tanúságtétel összeállításában és kiadásában, amely általánosságban zsidóközpontú, diszpenzacionalista nézőpontot képviselt, és a kereszténység alapjainak új megfogalmazására szánták. Ezeket az esszéket kezdetben ingyenesen osztották szét több ezer bibliai oktatónak, vasárnapi iskola-igazgatónak és misszionáriusnak az Egyesült Államokban és külföldön, és a szerzők között megtaláljuk C. I. Scofieldet is (Wilkinson, 2013, 231. o.).
 

A Scofield-féle Biblia elkészítésének másik fontos alakja a német származású amerikai Arno C. Gaebelein (1861–1945) volt. Gaebelein „hozzájárult ahhoz, hogy a 20. század első két évtizedében kipattanjon a millenáris mozgalom szikrája” (i. m., 234. o.). Meyerhez hasonlóan Gaebelein is azt hirdette, hogy a kereszténységre áttért zsidóknak „nem kellett »nem zsidósodniuk«, hanem megőrizhették zsidó identitásukat” (i. m., 235. o.). A zsidó elemeket beépítve a keresztény liturgiába, Gaebelein azt a nézetet hirdette, hogy a kereszténység összeegyeztethető a zsidó hittel, és a zsidó sors beteljesülésével (uo.). Emellett mélyen aggódott az antiszemitizmus és a zsidók általános jóléte miatt, cikkeket és egy könyvet is írt a témáról, amit „a zsidó nép iránti saját »mély szeretete« és »mély rokonsága« ösztönzött” (uo.).

 

 

Fontos megjegyezni – ahogy Paul Wilkinson emlékeztet is bennünket –, hogy Gaebelein részt vett Cyrus Scofield befolyásos bestsellerének megírásában, és 1905-ben levelet kapott Scofieldtől, amelyben az megköszönte neki a segítségét a Biblia összeállításában, majd a legnagyobb elismeréssel illette, amikor azt írta: „A próféciák terén a lábad előtt ülök” (i. m., 236. o.). Mások is megerősítik, hogy Gaebelein „jelentős tanácsadóként szolgált Scofield mellett a tanulmányi Biblia-jegyzetek teológiai kialakításában”, és ő volt Scofield „elsődleges tanácsadója a jegyzeteihez” (Mangum és Sweetnam, 2009, 16. o.). Vannak bizonyítékok arra, hogy maga Scofield is elismerte Gaebeleinnek azt a szerepét, amelyet a szerzők „rendkívül befolyásos tanácsadóként” jellemeznek (i. m., 86. o.).

Gaebelein mélyen elmerült a zsidók bibliai magyarázataiban és szoros kapcsolatban állt a zsidó közösséggel, olyannyira, hogy folyékonyan beszélt jiddisül és héberül egyaránt. Gaebelein 1893-tól kezdődő korai szerkesztői tevékenységének eredménye volt a The Hope of Israel (Tiqweth Israel) című, jiddis nyelven írt zsidó havi lap, amely az Our Hope elődje volt (Rausch, 1979, 239. o.). Ez utóbbi azonban keresztény közönségnek szólt, azzal a kifejezett céllal, hogy tanítsa „az igazságot a zsidó népről és hagyományairól, és helyreigazítsa a téves propagandáját és antiszemitizmusát” a kereszténységnek (uo.). Az a tény, hogy Gaebelein hajlamos volt zsidó narratívákat közvetíteni keresztény közönsége felé, releváns a Scofield-féle Bibliában tulajdonképpen társszerkesztőként való részvételének kontextusában, és ebben a tekintetben kiemelhető David A. Rausch történelemprofesszor dokumentációja erről a Cionizmus a korai amerikai fundamentalisták között című tanulmányában: „sok zsidó folyóiratot és kiadványt olvasott, miközben szoros kapcsolatot tartott fenn e társaságok tagjaival. […] Az Our Hope későbbi számaiban megjelent cikkek és mellékletek közül sok zsidó kiadványokból származott” (i. m., 230. o.).

Ami a Biblia-értelmezésére tett zsidó és cionista hatásokat illeti (amelyek, mint láthatjuk, bekerültek rajta keresztül a Scofield-féle Bibliába is), Mike Stallard a Calvary Egyetemről Gaebelein írásainak áttekintése után megjegyezte, hogy az „elismerte, hogy bizonyos mértékben támaszkodott a zsidó gondolkodásmódra Izrael palesztinai visszatérésével kapcsolatban”, és „nagy örömöt” talált, valamint bizalmat fektetett „zsidó barátai hagyományos irodalmának nagy részébe” (Stallard, 2000,  2–3. o.). Ezen források alapján Gaebelein a zsidókat olyan különleges népnek tekintette, amelynek „számos ősi írásában csodálatos kincs rejlik, amiről egy keresztény álmodni sem mer”, és ezek „értékes javaslatokkal vannak tele, amelyeket nem sok nem zsidó olvas és ért meg” – írta 1898-ban (i. m., 3. o.).

 

 

A cionizmus felemelkedésével Gaebelein magazinja, az Our Hope számos oldalt szentelt „a zsidó népről és a cionista törekvésekről szóló kiterjedt tudósításoknak” (i. m., 6. o.). Gaebelein azonban kritikus volt a politikai, ateista cionizmussal szemben, de támogatta annak vallási megközelítését, valamint a zsidó hazának létrehozását „a zsidó nép iránti különleges, mély és szimpatikus érdeklődés” miatt (i. m., 10. o.). Ez azt is jelentette, hogy rendszeresen találkozott ortodox zsidókkal és cionistákkal, sőt 1895-ben Oroszországba is utazott, hogy beszéljen a korai cionistákkal, például az 1884-ben Kattowitzban alakult Choveve Zion (Cion szerelmesei) tagjaival.

Stallard hangsúlyozza, hogy „kérdéses sem lehet, hogy premillenializmusának korai, kialakuló szakaszában Gaebelein kapcsolatban állt cionistákkal”, és a zsidókról szóló kijelentései „olyan baráti viszonyról árulkodnak ezekkel az emberekkel kapcsolatban, amelyet még olyan bibliahívő premillenialistákkal szemben sem tanúsított, mint például Robert Cameron, a poszttribulacionista” (i. m., 12. o.). A szerző így arra a következtetésre jut, hogy „a zsidó érdekek általában, és a cionizmus különösképpen a fundamentalizmus szövetének részét képezték” (uo.), hivatkozva Rausch e témáról szóló tanulmányára, aki valóban egy egész könyvet szentelt ennek a nézetnek. Rausch idézi William Bell Riley baptista evangélikus lelkészt, aki egy konferencián kijelentette, hogy „az utóbbi évek cionista mozgalma mély benyomást tett sok Szentírás-kutatóra” (Rausch, 1979, 107. o.).

 

Gaebelein kapcsán Rausch megjegyzi még, hogy „teológiáját a premillennializmus határozta meg, és a cionizmus kulcsfontosságú része volt bibliai értelmezésének”, hozzátéve, hogy ez a gondolat „áthatotta” a mozgalom 1918 novemberében, New Yorkban tartott konferenciáját (i. m., 115. o.). Gaebelein végül, 1924-ben segített létrehozni a dallasi Evangélikus Teológiai Főiskolát, amelyet később Dallas Teológiai Szemináriumnak neveztek el. Ez az intézmény „gyorsan a zászlóshajóvá, vagyis az »intézményi diszpenzacionalizmus központjává« vált”, és számos teológiai intézményt látott el személyzettel – mutat rá Wilkinson (2013, 236. o.).

Megjelenése óta Scofield műve több kiadást is megélt, és saját életre kelt: „Az 1967-es kiadáshoz hatalmas mennyiségű cionista jegyzetet fűztek hozzá, míg Scofield eredeti kiadásaiból néhány legjelentősebb jegyzetét eltávolították” – jegyzi meg Carlson (2002). Véleménye szerint ez bizonyítja, hogy a Scofield-magyarázatos Biblia inkább politikai eszközként kerül felhasználásra, mintsem vallási szövegként: „Nem túlzás azt mondani, hogy az 1967-es oxfordi 4. kiadás isteníti – Istenné teszi – Izrael Államot, egy olyan államot, amely még nem is létezett, amikor Scofield 1908-ban megírta az eredeti lábjegyzeteket” (uo.).

 

Ezt már 1938-ban megfigyelte Albertus Pieters is, hiszen egy június 1-i michigani előadásában megjegyezte, hogy Krisztus földi uralkodása Scofield szerint „azt jelenti, hogy Dávid trónján ül, mint a zsidók királya – szó szerinti, szigorú és politikai értelemben. A Máté 25-ben leírt ítéletet túlélő pogány nemzetek részt fognak venni benne, de csak vazallus államokként, zsidó hatalom alatt” (Pieters, 1938, 20. o.). Pieters írásában áttekinti még – keresztény szemszögből is – a Scofield művében található számos hamis állítást és pontatlanságot is.

A fentiek tehát rámutatnak, hogy bár diszpenzacionalista vonal létezett korábban is mint egy meglehetősen erőtlen szál a tágabb kereszténységen belül, a 20. századon keresztül és napjainkban is aktív keresztény cionizmus gyökerének tekinthető Scofield-magyarázatos Biblia részben egy zsidó stratégiai aktivizmus eredménye volt, etnocentrikus és cionista zsidó aktivisták jelentős hozzájárulásával és támogatásával. Ez a mű képviselte azon narratív kereteket, amelyek közé a később megerősödő cionista keresztény ág integrálódott.

(A folytatásban vizsgálatunk tárgya lesz, hogy a fent bemutatott alapoknak miként alakult ki a hatalmi berendezkedésben azóta megfigyelhető státusza a követketző évtizedekben, egészen a Vatikánig elérve.)

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

Hivatkozott irodalom:
 

• Mangum, R. Todd & Mark S. Sweetnam. 2009. The Scofield Bible: Its History and Impact on the Evangelical Church. InterVarsity Press.
• Mayer, Jane. 2024. “Pete Hegseth’s Secret History.” The New Yorker (December 1, 2024).
• Meyer, Louis. 1902. “The Obligation of Christians to the Jews.” Itt: World-Wide Evangelization: The Urgent Business of the Church. Student Volunteer Movement For Foreign Missions.
• Meyer, Louis. 1903. “The Jew as God’s Appointed Witness of the Truth as it is in Jesus.” The Jewish Era Vol. 12, No. 4: 124–133.
• Meyer, Louis. 1909. “The Solution of the Jewish Problem.” The Jewish Era Vol. 18, No. 4: 123–128.
• Morin, Rebecca. 2018. Trump taps billionaire financier to head intelligence board.” Politico (May 11, 2018).
• Myers, R. Andrew. 2019. “Louis Meyer: A heart for Jewish missions.” Log College Press (August 12, 2019).
• Niño, José. 2026. Villains of Judea: Steve Feinberg.” José Niño Unfiltered (March 08, 2026).
• Pieters, Albertus. 1938. A Candid Examination of the Scofield Bible. Bible Truth Depot.
• Pieterse, Jan Nederveen. 1992. Christianity and Hegemony: Religion and Politics on the Frontiers of Social Change. Berg.
• Ramirez, Nikki McCann. 2024. “Everything We Know About the Alcohol Abuse Allegations Against Pete Hegseth” Rolling Stone (December 5, 2024).

• Stallard, Mike. 2000. “The Influence of Zionism on the Dispensationalism of Arno C. Gaebelein.” Evangelical Theological Society (November 16, 2000).
• Wagner, Don. 2004. “The History of Christian Zionism.” Socialist Viewpoint Vol. 4, No. 1.
• Weisgerber, Marcus & Drew FitzGerald. 2026. “Pentagon Races to Secure Money for Iran Operations, Munitions.” The Wall Street Journal (March 5, 2026).
• Wilkinson, Paul Richard. 2013. Understanding Christian Zionism: Israel’s Place in the Purposes of God. The Berean Call.