Kétségtelen tény ugyan, hogy a magyar és az ún. finnugor nyelvcsaládba sorolható nyelvek között rokonság áll fenn, ez azonban egyfelől semmiképpen nem jelent faji rokonságot, másfelől nem következik belőle az sem, hogy valaha létezett egy uráli, majd finnugor alapnyelv, amely aztán a szétvándorlásnak köszönhetően felbomlott, végül a magyarság az ún. obi-ugor ágból kiszakadva, két legközvetlenebb nyelvrokonától,  a manysitól  (vogul) és a chantitól (osztják) elválva kezdte meg évezredes „vándorlását” a Kárpát-medence irányába.

A nyelvrokonsággal kapcsolatban azt is hangsúlyoznunk kell, hogy ez strukturálisan, a nyelvtani rendszer azonosságában nyilvánul meg elsősorban. Az is történelmi tény, hogy a  Kaukázus vidékéről északra költözött magyarság egyes csoportjai (pl. a baskíriai magyarok a Volga-Káma vidékén) hosszú évszázadokig együtt éltek különböző finnugor népecskékkel, s a jóval magasabb szellemi-civilizációs szinten álló őseink hatottak nyelvileg-kulturálisan e szomszéd népekre, vagyis e hatás pontosan fordított irányú volt ahhoz képest, mint amit a finnugor elmélet hívei állítanak. Götz László kiváló őstörténet-kutatónk találó megállapítása szerint bár tagadhatatlan, hogy a nagybácsi rokona unokaöccsének, de ebből nem következik az, hogy unokaöccsétől származna. Fontos hangsúlyoznunk, hogy eleink szellemi, kulturális és gazdasági szinten már a honfoglalás korában nagyságrendekkel az obi-ugor népek 18. századi primitív létállapota felett állottak, akik még ekkor sem ismerték a fémművességet, és sem a lótenyésztést, illetve a jellegzetes lovas népi kultúrát.

Az egész finnugor származtatás elmélete már az alapoknál romba dönthető. Tudniillik a feltételezett uráli őshaza az Ural hegység két oldalán, valahol az Északi-sarkkör vidékén terült el – vallják az elmélet hívei. Csakhogy a Volga nyugat-kelet irányú folyásától, tehát kb. az északi szélesség 55’-ától északra a szóban forgó időszakban, Kr. e. a 6-4. évezredben nem éltek emberek. Következésképp ott ekkoriban semmiféle őshaza nem létezhetett. Egyébként is vajon komolyan gondolható-e, hogy abban az időszakban, amikor még a földkerekségen a ritka népsűrűség miatt bőségesen volt lakatlan terület kellemes klímájú, délebbi vidékeken is, egy népcsoport makacs megveszekedettséggel, minden áron a sarkkör vidékén, a jégen telepedik meg? A finnugor „tudósok” ezt az ellentmondást úgy próbálják feloldani, hogy azt hirdetik, a jelzett időszakban a terület éghajlata a mainál jóval enyhébb volt.  Amennyiben ez így lett volna, akkor vajon hogyan magyarázható az a furcsa természettudományos tény, hogy a mintegy 10 ezer éve kihalt mamutok jégbe fagyott hulláira még ma is rendszeresen rátalálnak ezen a vidéken, s ezek nem enyésztek el a Kr. e. 6-4. évezred táján bekövetkezett felmelegedésnek köszönhetően?

A másik kardinális kérdés, hogy vajon miképpen jutott a finnugrisztika fantasztikus kronológiájához (tehát a Kr. e. 5000-es évekig visszamenően!) egy olyan nyelvcsalád esetében, amelynek legkorábbi nyelvemlékei alig ezer évesek? Mielőtt e kérdést tisztáznánk, fontos ismételten hangsúlyoznunk, hogy magán a finnugor elmélet rendszerén belül vannak olyan súlyos ellentmondások, amelyek az egész elképzelést alapjaiban cáfolják meg, s akkor még nem is szóltunk azokról a tényekről, forrásokról és bizonyítékokról, melyek ősi krónikáink igazságát támasztják alá népünk származtatásával és az ún. őshazákkal kapcsolatban, amelyek természetesen nem az Északi- sarkkör vidékén helyezkedtek el.

Tehát a finnugor származtatás híveinek logikáját követve - feltéve, de nem elfogadva, hogy a magyarság finnugor eredetű - a hipotetikus, feltételezett ősnyelv rekonstruálásánál abból a magyar nyelvből kellene alapként kiindulni, amelynek a legősibb nyelvemlékei vannak. Első ún. nyelvi szórványemlékünk (idegen nyelven íródott szöveg tartalmaz néhány magyar szót, kifejezést) Bíborbanszületett Konstantin bizánci császártól származik, aki 950 táján A birodalom kormányzásáról című görög nyelvű művében említ néhány magyar személy- és helynevet. Az 1055-ben I. András királyunk által kiadott latin nyelvű tihanyi alapítólevél pedig az első magyar mondatot őrzi: „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea”, azaz a Fehérvárra menő hadi útra. Tehát a magyar nyelvemlékek kb. 600 évvel előzik meg az összes többi finnugor nyelv legrégebbi  írásos emlékeit, tekintettel arra, hogy az első finn nyelvemlék 16. századi, a többi pedig még későbbi, 18-19. századi. Teljes joggal vetődik fel ezek után a kérdés, hogy vajon miért a manysi és a chanti nyelvből, s  nem a magyarból  kiindulva próbálták meg a finnugrászok kikövetkeztetni az ősi, finnugor alapnyelvet, amikor - koruknál fogva - időben mégis csak a mi nyelvemlékeink állnak legközelebb a feltételezett ősi nyelvi állapothoz.

A válasz általában az e kérdésfelvetésre, hogy a két „rokon nép”, a 19. századig megtartva az őskori életformát, sokkal inkább megőrizte az archaikus nyelvet, mint a nyugat-európai civilizáció, eszmeiség és értékrend hatása alá került magyarság. A probléma ezzel a válasszal az, hogy dokumentálhatóan bizonyítható ezen állítás ellentéte. Reguly Antal, a finnugor iskola egyik prominens alakja 1851-ben Oroszországba utazott, hogy a „rokon népek” nyelvét, kultúráját és szokásait tanulmányozza. (Itt azért az utazás dátuma és célországa is felvet bizonyos kérdéseket, hiszen amikor még két esztendő sem telt el Világos után, s ezrek sínylődtek - jobb esetben - börtönökben és büntetőszázadokban, akárki nem utazgathatott a Habsburg Birodalomból külföldre.) Reguly alapos kutatómunkájának eredményeképpen szótárt is készített a manysik és a chantik akkor beszélt nyelve alapján. Néhány évtizeddel később, 1883 és 1889 között Munkácsi Bernát végzett hasonló kutatómunkát a manysiknál (vogul) , de szerencsétlenségére nem sokra ment Reguly alapos szótárával, mivel a manysik nyelve időközben, alig több mint 30 év alatt szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. E fontos tény  figyelembe vételével  képet alkothatunk magunknak arról, hogy mennyit ér, illetve mennyire hiteles az a manysira és a chanti (osztják) nyelvre alapozott nyelvtörténeti kronológia, és  mennyire lehet valósághű a feltételezett ősnyelv, amelyet állítólag mintegy ötezer évvel korábban beszéltek állítólagos őseink. S mindezt úgy rekonstruálták, hogy semmiféle írásos dokumentumra nem támaszkodhattak az ún. alapnyelv vonatkozásában.

Arról a nyomós érvről se feledkezzünk meg a finnugor rokonítás vonatkozásban - ismét feltételezve, de nem megengedve a finnugor elmélet hirdetőinek igazát -, hogy az összesen 23 millió fős finnugorságnak 2/3 részét, mintegy 15 millió főt a magyarság teszi ki. A maradék 8 millió fős, egymással valóban rokonságban álló finnugor népecske 16 önálló nyelvet, illetve kb. 50, egymástól nagyon távoli nyelvjárást beszél. Logikai és nyelvtörténeti abszurdum, hogy egy 15 millió fős etnikum nyelve egy 16 különálló nyelvre és 50 nyelvjárásra oszló, egyéb finnugor népecske közös alapnyelvéből származna.  

Végül, sok más fontos és gondolkodóba ejtő, de terjedelmi okokból most nem említendő tény mellett azt is  hangsúlyoznunk kell, hogy jelentős antropológiai különbségek is vannak a finnugor közösségbe sorolt népek között, hiszen míg az obi-ugorok (manysik, chantik) mongoloidok, addig a finn népek és a magyarság europid típusúak, tehát antropológiailag nincsen semmi közük egymáshoz. Az emberi géntérkép elkészítése óta az is nyilvánvalóvá vált, hogy genetikai azonosság, illetve rokonság sincsen a magyarok és a finnugorok között.

A súlyos ellentmondások, valamint nyelvtörténeti, antropológiai-genetikai, írott forrásbeli és művészettörténeti bizonyítékok és konkrét tények ellenére a finnugrizmus a hivatalos tudományosság és az oktatás területén napjainkban is szilárdan tartja bástyáit. E sorok írója hajdanán, még egyetemi évei alatt, a finnugor nyelvtörténeti kurzuson felvetette oktatójának a finnugor dogma  számos ellentmondását és logikai képtelenségét. A válasz erre az volt, hogy ez a kritika kétségkívül logikus és megcáfolhatatlan, azonban a vizsgaanyag nem ez, hanem az, ami a jegyzetben található. Így szakad el meglehetősen gyakran korunk tudományossága a realitásoktól, sajnos nem csak őstörténeti vonatkozásban.