/Karsai László válasza a cikk alatt olvasható./

Történt ugyanis, hogy a jeruzsálemi Jád Vásem Intézet megbízásából 1995 elején mintegy húsz országban kezdődtek munkálatok annak érdekében, hogy a levéltárakban fellelhető, és a holokausztra vonatkozó, 1938 és 1945-47 között keletkezett iratokat mikrofilmre vegyék, és eljuttassák a jeruzsálemi intézetbe. Egyébként már itt szöget üt az ember fejében, hogy vajon melyik lehet az a húsz ország, ahol a zsidók kutakodtak, ugyanis a Harmadik Birodalom még legnagyobb kiterjedése idején sem tartott uralma alatt húsz országot. De ne foglalkozzunk ilyen részletkérdésekkel, mert érdekesebb dolgok is történtek.

Magyarországon természetesen Karsai László irányította a „kutatást”, melynek nyomán személyes adatokat tartalmazó dokumentumok tömkelegét kívánta eljuttatni cionista barátainak – akikről rendre azt állítja, hogy nem is léteznek. Csakhogy valami baj történt: voltak hősies levéltárigazgatók, akiknek volt bátorságuk ellenszegülni a cionisták parancsainak. Karsai ugyanis 1995. augusztus 22-én, majd szeptember 11-én az adatvédelmi biztos állásfoglalását kérte, mivel „tevékenységét a Belügyminisztérium Központi Irattárának, valamint Budapest Főváros Levéltárának vezetői támogatták, a Magyar Országos Levéltár és egyes vidéki levéltárak azonban nem”. (1996. március 20-án hasonló beadványt fogalmazott meg a cionista kutatócsoport másik tagja, Zilahi Tibor is.) Magyarán: bizonyos levéltárak nem voltak hajlandók hozzájárulni ahhoz, hogy a személyes adatokat is tartalmazó dokumentumokat Karsaiék mikrofilmre vegyék, és Izraelbe kijuttassák.

Hogy miért történt így, annak is megvan az oka. Az Országos Levéltár élén akkoriban Lakos János állt, aki az MDF-ben (majd később az abból kivált, „centrista” MDNP-ben) próbált politikai szerephez jutni, sikertelenül. Lakos kétségkívül becsvágyó ember, mindamellett szorult belé némi magyar érzelem, és volt annyira öntudatos és büszke, hogy a törvénytelenül adatokat gyűjtő cionistákat – állását féltve udvariasan bár, de mégis – elhajtsa a fenébe. Hasonlóképpen történt néhány vidéki levéltár esetében, melyek élén még az MDF-korszakban kinevezett igazgató állt, akik között több nemzeti érzelmű személy is volt (akik Karsai szerint nyilván mind antiszemiták). Megjegyzem, akkoriban is kockázatos lépés volt megtagadni a Jád Vásem, illetve általában a holokausztra hivatkozó cionisták kérését, mégis voltak olyan levéltári vezetők, akik megtették. Voltak viszont, akik minden további nélkül hozzájárultak az adatok lemásolásához és Izraelbe juttatásához.

Ami például a Belügyminisztérium Történeti Hivatalát illeti, annak élén Baczoni Gábor személyében egy zsidó származású SZDSZ-es ember állt, akinek főnöke pedig nem más volt, mint Kuncze Gábor. Aligha kétséges, hogy az SZDSZ vezette és a cionista párt embereivel teletömött Belügyminisztérium teljesítette a Jád Vásem minden kívánságát. Hasonlóképpen együttműködött a cionista kutatócsoporttal a Fővárosi Levéltár élén álló SZDSZ-es, zsidó származású Varga László, annyival is inkább, mivel az ő főnöke pedig a cionisták minden kívánságát feltétlenül teljesítő Demszky Gábor volt akkoriban.

Mármost mi a helyzet szigorúan jogi szempontból nézve? Nos, a Karsai-féle kutatócsoport törvénytelen dolgot művelt, ugyanis a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvény (levéltári törvény, Ltv.) rendelkezései szerint a meghatározott védelmi idő lejárta előtt a személyes adatokat tartalmazó dokumentumokban - az Ltv.-ben meghatározott feltételek teljesülése esetén - a kutató az iratokba ugyan betekinthet, azokról jegyzeteket is készíthet, a dokumentumokról azonban fénymásolatot nem kaphat. A Magyar Országos Levéltár (MOL), és szinte mindegyik megyei levéltár is akkoriban úgy értelmezte a törvényt, hogy amennyiben a kutatónak mégis fénymásolatra van szüksége, a MOL azt csak anonimizált formában (a személyazonosításra alkalmas adatok olvashatatlanná tételével) adhatja ki. Karsai ezzel szemben arra hivatkozott, hogy az államtitokról és a szolgálati titokról szóló 1995. évi LXV. törvény (Ttv.) szerinti engedéllyel rendelkezik a Belügyminisztériumtól származó minősített anyagok megismerésére. Természetesen jellemző, hogy a Belügyminisztérium akkori vezetői kiállítottak neki ilyesfajta engedélyt. (Amit egy közönséges földi halandó aligha kaphatott volna meg.)

Budapest Főváros Levéltárának (BFL) főigazgatója, az SZDSZ-es Varga László is – helyesen – úgy értelmezte a levéltári törvényt akkoriban, hogy a jogszabály feltételeit teljesítő tudományos kutató számára a személyes adatokat tartalmazó dokumentumok másolatai eredeti (személyazonosításra alkalmas) formájukban is kiadhatók. Ámde a Lakos János vezette MOL-lal szemben Varga arra az álláspontra helyezkedett – tévesen –, hogy indokolatlan a személyes adatok külföldre továbbításának tilalma, amennyiben az adatkezelés igazoltan tudományos kutatás céljából történik. Varga annak idején azzal érvelt, hogy a nemzetközi gyakorlatban a levéltárak nem tesznek különbséget bel- és külföldi kutató között, ezért semmi sem gátolhatja meg a kutatott adatok külföldre vitelét. Felhívta a figyelmet arra, hogy a megyei levéltárak folyamatosan hozzák nyilvánosságra a háborús áldozatok - köztük a holokauszt-áldozatok - listáit, és ezeket többek között emlékműveken is közzéteszik. Az adatvédelmi szabályozás szerint e listák kijegyzetelése és a jegyzetek külföldre vitele is elvben tilos; ugyanakkor a nevek publikálását egy tudományos kutatás kritériumait kielégítő kiadványban senki sem kérdőjelezné meg, s a kérdéses személyes adatok így könyv formájában kerülhetnének külföldre – vélekedett Varga László. Mondanom sem kell, hogy a BFL lehetővé tette Karsai László és csapata számára a kutatást, és a másolatok készítését, melyek azután annak rendje és módja szerint a Jád Vásem Intézetben landoltak.

A Belügyminisztérium viszont Majtényi adatvédelmi biztos érdeklődésére arra hivatkozott, hogy Karsai azzal a feltétellel tekinthetett bele a BM Központi Irattárában tárolt szigorúan titkos anyagokba, hogy az információkat nem teszi közzé. A BM állásfoglalása szerint a holokauszt-vonatkozású anyagokban a Nyilaskeresztes Párt tagjainak személyes adatait tartalmazó iratok is vannak, Dr. Karsai László anyagával tehát ezek az adatok is külföldre jutnának. Csakhogy mivel a levéltári törvény nem különbözteti meg a magyar és a külföldi kutatót, így amennyiben a külföldi kutató is hozzáfér a személyes adatokhoz, abból következik, hogy azokat külföldre is eljuttathatja. Akkoriban érvényben volt egyébként egy ezzel a belügyminisztériumi állásfoglalással ellentétes MOL-főigazgatói utasítás, amely szerint külföldi kutatónak vagy külföldi megbízás alapján dolgozó hazai kutatónak személyes adat nem adható ki. A szintén SZDSZ-es Művelődési és Közoktatási Minisztérium (MKM) Levéltári Osztályának vezetője természetesen szintén a főnökeinek a szája íze szerint értelmezte a jogszabályokat, és úgy foglalt állást, hogy a levéltári törvény nem tiltja meg a nem anonimizált másolatok kiadását a kutatóknak – akik azután azokat akár külföldre is továbbíthatják.

És ezt nevezik jogállamnak! Mindenki úgy értelmezi a törvényt, ahogy a főnökei elvárják, illetve ahogy az érdekei megkívánják! (Márpedig a gyarmati sorba taposott Magyarországon vezetők és beosztottak elsőrangú érdeke az, hogy a gyarmatosítók elvárásai szerint beszéljenek és viselkedjenek.) Lakos János, valamint néhány bátor, magyar érzelmű levéltárigazgató továbbra sem volt hajlandó hozzájárulni ahhoz, hogy Karsaiék a személyes adatok sokaságát tartalmazó iratokról – eredeti, vagyis nem anonimizált formában – másolatokat készítsenek. Őket Karsai és Zilahi – a Jád Vásem nevében – perrel kezdte fenyegetni.

Majtényi adatvédelmi biztos tájékoztatást kért a Nemzetközi Levéltári Tanács (International Council on Archives, ICA) főtitkárától az egyre bonyodalmasabbá – sőt, lassan sokak számára veszélyessé – váló ügyben. Persze meg kell jegyezni, hogy az ICA főtitkára sem tekinthető független, elfogulatlan szereplőnek, hiszen az ő posztja, magas fizetése, egész karrierje is a lassan mindenre rátelepedő cionistáktól függött. A főtitkár tájékoztatta Majtényit a vonatkozó német és francia gyakorlatról, és csatoltan megküldte a német Bundesarchiv illetékesének állásfoglalását, valamint a francia kulturális minisztériumi igazgatóság és az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma által kötött együttműködési megállapodást a francia levéltárakban található, személyes adatokat tartalmazó holokauszt-vonatkozású dokumentumok mikrofilmezéséről és az Egyesült Államokba juttatásáról, továbbá a francia Adatvédelmi Bizottság véleményét e megállapodásról.

Karsai közben egyre harciasabb lett. 1996. október 14-én levélben tájékoztatta Majtényi adatvédelmi biztost arról, hogy a MOL főigazgatójának egy levelet írt, melyben leszögezte: anonimizált másolatokra sem most, sem a jövőben nem tart igényt, továbbá kifogásolta a MOL anonimizálási gyakorlatának következetlenségét. Sőt, azt is kifejtette, hogy amint kezében lesz az adatvédelmi biztos "első pozitív állásfoglalása", azonnal pert indít a MOL főigazgatója ellen. Lakos János azonban nem ijedt meg: Karsaihoz intézett válaszában kifejtette, hogy a levéltári törvény értelmében minden olyan irat "eredetiben történő teljes másolását" engedélyezi, amelyben "az egyértelmű azonosítás lehetősége kizárt", a pontos azonosítást lehetővé tévő iratokról azonban csak anonimizált másolat készítésére ad engedélyt. Karsai a MOL főigazgatójának írt válaszlevelében arra hivatkozott, hogy "hasonló tartalmú iratok másolását, mikrofilmre vételét minden további nélkül engedélyezi" a BFL főigazgatója, a BM Központi Irattárának vezetője, a győri, baranyai, székesfehérvári, miskolci, szegedi, esztergomi megyei, ill. a városi levéltárak vezetője. Karsai azzal is érvelt, hogy a Hadtörténelmi Intézet Levéltára a Jád Vásem rendelkezésére bocsátotta több tízezer munkaszolgálatos személyi adatait, melyek alapján Nevek címmel az intézet két kötetet már publikált is. Karsai az adatvédelmi biztost arról is tájékoztatta, hogy a Vas megyei levéltári füzetek című kiadvány 1995-ben megjelent 7. számában Mayer László történész 3115 szombathelyi zsidó személyi adatait tette közzé.

Megjegyzendő itt, hogy Karsai a zsidókra vonatkozó magyar levéltári adatok Izraelbe „menekítése” terén kifejtett tevékenységével csak azt folytatta, amit édesapja, Karsai Elek, a kommunista rendszer dédelgetett történésze már elkezdett. Karsai papa ugyanis 1957 és 1961 között 195 mikrofilmtekercsre vett fel zsidóüldözésekkel kapcsolatos iratokat nemzetközi zsidó szervezetek anyagi támogatásával. E tekercs egy-egy példánya eljutott a Jád Vásembe, valamint a New York City University Rosenthal Institute of the Holocaust Studies elnevezésű szent helyre is. Sőt, maga Karsai hivatkozott a Majtényi adatvédelmi biztoshoz írt leveleiben arra, hogy 1990-1994 között mintegy 10 000 oldalnyi népbírósági iratanyag xerox-másolata került "a BM illetékeseinek jóvoltából" a Jád Vásem Archívumba. Bravó. Így képviselték a magyar érdekeket az MDF-kormány idején! Mi több, Karsainak a Jád Vásemben dolgozó barátai 1995-ben mikrofilm-felvevő gépet bocsátottak a szegény nélkülöző magyarországi cionista kutatók számára, amellyel a BM Történeti Irattárában 1995 szeptembere és 1996 februárja között a cionista kutatócsoport tagjai napi 600 felvételt készítettek. Az adatvédelmi biztos információi szerint egyébként 1995 januárja és 1996 májusa között a BFL anyagából 19 854 oldalnyi másolatot küldtek el Jeruzsálembe. És mindez azelőtt történt, hogy az adatvédelmi biztos állásfoglalást tett volna a személyes adatokat tartalmazó iratok mikrofilmre vételének és külföldre továbbításának törvényességével kapcsolatban! De hát úgy látszik, Karsai és elvbarátai saját maguk értelmezik a törvényeket, és magasról tesznek arra, hogy jogszerű-e az, amit művelnek. Végtére is a cél szentesíti az eszközt, márpedig mi lehetne nemesebb cél, mint hogy az egykori „antiszemiták” adatainak összegyűjtése révén megakadályozzanak egy újabb holokausztot?

Mindamellett a nagyeszű jogászoknak sikerült alaposan megbonyolítani ezt az egész kérdést. A magyar alkotmány az alapvető jogok körében ugyanis biztosítja a személyes adatok védelméhez fűződő jogot [59. §]. Ami annyit jelent, hogy mindenki szabadon rendelkezhet személyes adatainak nyilvánosságra hozásáról és felhasználásáról. Az Alkotmány 70/G §-a viszont ugyancsak az alapvető jogok között garantálja a tudományos élet szabadságát, mely a tudományos kutatáshoz való jogot is magában foglalja. E két alapjog – vagyis az információs önrendelkezés és a tudományos kutatás szabadsága – ellentmond egymásnak. Alkotmánybíró legyen a talpán, aki ebben a zűrzavarban eligazodik. És akkor még arról nem is szóltam, hogy a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény, továbbá az adatvédelmi törvény (Avtv.) nincsen összhangban egymással, de persze más jogszabályokkal sem, így a levéltári és az 1995. évi LXV. törvénnyel (más néven titoktörvény) sem. Az Alkotmánybíróság 34/1994 (VI. 24.) határozatával megpróbált ugyan némi rendet vágni ebben a jogi dzsungelben, azonban sikertelenül. És éppen ezt a rendetlenséget és zűrzavart használták ki a Jád Vásem Intézet megbízásából információkat gyűjtő Karsaiék.

Nem részletezem tovább. Végül meglepő dolog történt: Majtényi adatvédelmi biztosnak volt bátorsága szembeszállni a cionista lobbival. 1996. december 31-i döntésében ugyanis leszögezte: a személyes adatokat is tartalmazó iratok nyilvánosságra hozatala a védelmi idő lejárta előtt (ami, ha a szóban forgó személy halálának időpontja ismert, 30 év, ha a halálának ideje nem ismert, a születésétől számított 90 év, ha pedig sem a halál, sem a születés időpontja nem ismert, az irat keletkezésétől számított 60 év) csak akkor lehetséges, ha az a történelmi eseményekről folytatott kutatások eredményeinek bemutatásához szükséges [Avtv. 32. §]. E korlátozás nemcsak a dokumentum közlésére, hanem a benne található adatok nyilvánosságra hozatalára is vonatkozik. Az adatvédelmi törvény szerint: "Személyes adat az országból - az adathordozótól vagy az adatátvitel módjától függetlenül - külföldi adatkezelő részére csak akkor továbbítható, ha az érintett ahhoz hozzájárult, vagy törvény azt lehetővé teszi, feltéve, hogy az adatkezelés feltételei a külföldi adatkezelőnél minden egyes adatra nézve teljesülnek" [9. §]. Ugyanakkor a levéltárak, irattárak vezetői azóta is eltérően ítélik meg a kutathatóság, illetve másolatkészítés kérdését. Az iratőrző helyek egy része az Ltv. 24-25. §-a alapján a kutatható - személyes adatokat tartalmazó - iratok esetén is engedélyezi azok másolat formájában történő kiadását, míg más levéltárak erre nem adnak lehetőséget.

„Ez a szabály (mármint az Avtv. 9. §-ában lefektetett szabály) nemcsak a csonkítatlan másolat formájában kiadott iratokra, hanem az iratokban található (például kijegyzetelt) személyes adatokra is vonatkozik” - szögezte le az adatvédelmi biztos határozata, hozzátéve: „Megállapítható, hogy az adatok külföldre továbbítása tekintetében a panaszos (mármint Karsai) sem az érintettek hozzájárulásával, sem törvényi felhatalmazással nem rendelkezik.”

Majtényi adatvédelmi biztos végezetül ajánlásában úgy foglalt állást, hogy „a zsidóüldözésekkel kapcsolatos iratanyag külföldre továbbítását kétoldalú nemzetközi közjogi szerződésben indokolt szabályozni”. Leszögezte továbbá, hogy „a nemzetközi közjogi szerződés megszületéséig a személyes adatokat tartalmazó dokumentumok anonimizálatlan formában történő kiadásának és a jeruzsálemi Jád Vásem Archívumba továbbításának feltétele, hogy a dokumentumokat őrző magyar adatkezelők kössenek adatvédelmi szerződést az Archívummal”. Mivel azonban az érintettek vagy hozzátartozók hozzájárulásának megszerzése súlyos nehézségekbe ütközik, az adatvédelmi biztos szerint elvárható, hogy „a kutató, arra alkalmas módon, általános felhívást jelentessen meg a lehetséges érintettek tájékoztatására, melyben tudomásukra hozza az adatok forrását, az adattovábbítás célját, valamint azt, hogy jogukban áll az adataikat tartalmazó dokumentumok másolatainak kiadását és továbbítását megtiltani”.

Hogy Karsai és az irányítása alatt működő kutatócsoport betartotta-e az adatvédelmi biztos ajánlásait, arra egyáltalán nem lehet mérget venni. Elképesztő mennyiségű információ jutott ki a Jád Vásem Intézetbe. (Tudomásom van egyébként olyan esetről is, hogy a kérdéses iratokat egész egyszerűen ellopták. Nem állítom, hogy azok Jeruzsálembe kerültek – bár az sincsen kizárva –, de alighanem a „kutatásban részt vevő” valamelyik jól fizetett szélhámos gondolta úgy, hogy kényelmesebb lesz otthon mikrofilmre venni a dokumentumokat, mint a levéltári kutatószobában.)

Jobb, ha Karsai nem is tudja, mit gondoltak kutatócsoportja tagjainak akkori ámokfutásáról a levéltárosok, akik az iratokat kikeresték és eléjük tették. Igaz, csak egymást közt merték elsuttogni, hogy micsoda aljasság ez az egész, hiszen nekik nyakra-főre kell anonimizálni a védelmi idő lejárta előtt keletkezett dokumentumokat, miközben Karsaiéknak számos levéltárban simán odaadják az iratokat, a személyes adatok törlése nélkül, sőt, mikrofilmre is vehetik az anyagot, amit azután elküldhetnek Izraelbe. „Ezeknek mindent szabad” – mondták néhányan, de szigorúan csak négyszemközt, mivel már akkoriban is mindenki halálra rémült, ha egy a holokauszt nevében fellépő cionista követeléseket fogalmazott meg vele szemben.

Karsai jöhet persze azzal a dumával, hogy ebben az országban nagyon sokan vannak az antiszemiták, és nyilván a levéltárosok között is akadnak ilyen elvetemült alakok. Nem, kedves Karsai László, ez a történet nem az „antiszemitizmussal” kezdődik. (Melynek jelentése egyértelműen amúgy sem meghatározható.) Hanem azzal kezdődik, hogy egy különleges előjogokkal rendelkező csoport a magát lépten-nyomon a törvények fölé helyezi, és úton-útfélen gúnyolja és fenyegeti azokat, akik nem hajlandók alávetni magukat az akaratuknak.

Perge Ottó

Kapcsolódó: Apák és fiúk: hasonlóságok és különbségek Karsai László és Elek munkásságában - ami sosem múlhat el

Perge Ottó még mindig meg tud lepni. Most végre elárulta, hogy nagyon élvezte Ungváry Krisztiánnal és velem folytatott „vitáját”, sőt abbéli vélekedését is napvilágra hozta, hogy Jürgen Graf moszkvai „történész” „halomba döntötte” hamis érvrendszerünket. Perge ezek szerint mazochista, aki élvezte, hogy kiderült: fogalma sincs, mi történt a második világháború idején a német fogságba került szovjet hadifoglyokkal; mi a különbség a nácik eutanázia-programja és a „kegyes halált” ma önként kérők küzdelme között; nem tudta megmagyarázni, miért írta le Goebbels naplójában 1942 márciusában, hogy Odilo Globocnik tömegével gyilkolja a zsidókat stb. Ha neki élvezetet okoz, hogy kiderül az, amit én még „vitánk” elkezdése előtt sejtettem, vagyis az, hogy nem ismeri a nácizmus, a II. világháború és a holokauszt történetét, akkor csak örömködjön tovább. Azon azért elgondolkodhatna, hogy miért nincs a világon egyetlen olyan komoly egyetem vagy főiskola, ahol a holokauszt-tagadók ostobaságait komolyan vennék, pláne tanítanák. A Pergéhez és Grafhoz hasonló holokauszt-tagadók a tudományos életben páriák, jelentéktelen, inkább nevetséges, mintsem félelmetes figurák, vannak, de nem számítanak.

Érdekesebb viszont az, amit édesapámról, a szerinte a kommunista rendszer „dédelgetett történészéről” ír. Jó sok könyvét és forráskiadványát előkerítette, „kifelejtette” viszont a Somlyai Magdával közösen szerkesztett „Sorsforduló” c. kétkötetes dokumentum-kiadványt. Aki e két vaskos kötetet lapozgatja, hamar rá fog jönni arra, miért kapott a két szerkesztője „szigorú megrovás, utolsó figyelmeztetés” pártbüntetést. Ez 1972-ben a pártból való kizárást megelőző büntetés volt. Mivel a kétkötetes mű már régóta nem kapható könyvárusi forgalomban, Perge pedig nem szokott könyvtárba járni, elárulom, hogy a fő vád a szovjetellenesség volt. Olyan tömegben közöltek ebben a két kötetben megrázó dokumentumokat a szovjet Vörös Hadsereg 1944-es és 1945-ös magyarországi ténykedéséről, hogy az Prágától (ahol följelentették kedves kollégái) Moszkváig gyűrűzött a botrány. Próbáljon Perge egyetlen egy olyan cikket, tanulmányt, vagy könyvet mutatni, amelyet édesapám írt, vagy szerkesztett, és amelyben küzdött az antikommunizmus, vagy a szovjetellenesség ellen. Szeretném a fölösleges kutakodástól megmenteni, ha legalább ebben a kérdésben elfogad „szakértőnek” és megbízik bennem, akkor elárulom: édesapám 1949-1950-ben hosszú hónapokig munkanélküli volt, amikor a pesti egyetemen szociológus professzor főnökét, Szalai Sándort az ÁVH letartóztatta. 1950-től kezdve haláláig (1986) levéltárosként „dédelgette” őt a rendszer. 1975-ig a Magyar Országos Levéltárban volt beosztott levéltáros (soha, semmiféle jutalomban nem részesült), azután a Szakszervezetek Központi Levéltárának vezetője lett. Az ACLS-ösztöndíjat 1991-ben pályáztam meg, ebben ő már segíteni nem tudott. Én eredetileg a pályázatomban azt írtam, hogy Washingtonban, főleg a NARA-ban (National Archives and Record Administration), vagyis az amerikai Nemzeti/Országos Levéltárban akartam kutatni. Braham professzor csak azt „intézte el”, hogy inkább a közelében, New Yorkban kutassak, dolgozzak.

Ami pedig a Yad Vashem Archives Magyarországi Kutatócsoportjának munkáját illeti, még Perge hosszadalmas leírásából is kiderül, hogy mindenkor a hatályos törvények, jogszabályok és rendeletek szellemében és azok betűhív betartása mellett kutattunk és juttattuk ki az 1938-1946 között keletkezett dokumentumokat Jeruzsálembe. Perge ezt sem tudja, ezért közlöm, hogy Majtényi László adatvédelmi ombudsman ajánlásának megfelelően Dr. Gecsényi Lajos, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója 2002. február 15-i dátummal tette közzé „Felhívás adatvédelmi tiltakozási jog gyakorlására" c. hirdetését a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap c. napilapokban. A Magyar Köztársaság és Izrael Állam kormánya között még 2001 áprilisában megkötött adatvédelmi szerződés (Magyar Közlöny, 2002. január 31.), az ezt kihirdető kormányrendelet száma: 13/2002 (I.31.) alapján felszólítottak mindenkit, aki úgy véli, hogy védett személyes adatait tartalmazó levéltári dokumentumok másolatai kerülhetnek ki Jeruzsálembe, a Yad Vashem Archives-ba, hogy éljen tiltakozási jogával. A tilalom legfeljebb az érintett személy halálát követő 30 évig tart. Senki sem jelentkezett. Bárkinek ma is joga van kérni, hogy személyes adatait a Yad Vashem Archives-ban anonimizálják. Magyarország és Izrael, valamint hazánk és az Egyesült Államok, nem utolsó sorban a mi levéltári kutatásaink miatt, igen szigorú adatvédelmi szerződést kötött, az általunk külföldre juttatott iratanyagban csak e szerződések betartásával lehet kutatni.