A nemzetközi fejlesztéspolitika egyik legfontosabb kérdésévé vált, hogy mi történik akkor, amikor a nyugati donorországok egyszerre próbálják csökkenteni költségvetési terheiket, saját iparpolitikájukat újraépíteni és geopolitikai érdekeiket érvényesíteni, miközben a fejlődő országok továbbra is beruházásokra, infrastruktúrára és technológiai felzárkózásra szorulnak. A probléma egyre inkább égető, miután Donald Trump második elnökségének legelején visszavágta az amerikai állam harmadik országoknak nyújtott támogatásait.

Az OECD mostani konferenciáján több felszólaló is arról beszélt: a korábbi segélyalapú modell helyét fokozatosan egy jóval tranzakcionálisabb rendszer veszi át, ahol a fejlesztési együttműködés egyre inkább kereskedelmi, befektetési és iparpolitikai kérdéssé válik.

A vita mögött nagyon konkrét problémák húzódnak meg, miután az OECD januári szakértői egyeztetésein több résztvevő is arról beszélt: számos afrikai, ázsiai vagy latin-amerikai projekt azért nem jut finanszírozáshoz, mert a nemzetközi befektetők túl kockázatosnak látják őket, miközben a fejlesztési támogatások fokozatosan szűkülnek. A szakértők szerint félrevezető abból kiindulni, hogy a magántőke majd automatikusan kitölti ezt az űrt.

A szervezeten belül többen bírálták azt a szemléletet is, hogy az állami fejlesztési pénzek elsődleges célja a magánbefektetők „kockázatmentesítése” lenne.

A konferencia egyik visszatérő gondolata az volt: a fejlesztéspolitikának újra az állam gazdaságszervező szerepére, a helyi ipari kapacitások kiépítésére és a hosszú távú strukturális átalakulásra kellene koncentrálnia.

A panel moderátora, David Pilling szerint a hidegháború utáni korszakot az ENSZ fenntartható fejlődési céljai, az egészségügyi programok és a szegénységcsökkentés dominálták, most azonban ismét visszatérni látszik az iparpolitikai gondolkodás. Úgy fogalmazott: a magas jövedelmű országok ma már egyre inkább „kölcsönös gazdasági előnyökként” tekintenek a fejlesztési támogatásokra, ami jóval tranzakcionálisabb logikát jelent. Így nem kimondva, de arra utalt, hogy a gyarmatosítás egy leplezett korszakába léptünk.

Li Hsziao-jün kínai fejlesztéskutató, a China Agricultural University professzora ezzel némileg vitatkozva úgy látja, hogy az elmúlt évek globális változásai sokkal életképesebbé tették az önellátásra építő fejlődési modelleket az alacsony és közepes jövedelmű országok számára. Li Hsziao-jün arról beszélt, hogy a nemzetközi fejlesztési együttműködés szerkezete drasztikusan átalakult, miközben a „globális Dél” súlya jelentősen nőtt.

Szerinte emiatt ma sokkal reálisabb fejlődési út lehet az önálló kapacitásépítés, mint akár egy évtizeddel ezelőtt.

A kínai professzor szerint a jövő fejlesztési partnerségei a kölcsönös érdekekre és több szereplős együttműködésekre épülnek majd, miközben egyre kevésbé lesz éles a határ a hagyományos donorok és a déli együttműködési modellek között. Li Hsziao-jün szerint a fejlődő országok technológiai ugrással, oktatási, kutatás-fejlesztési és innovációs beruházásokkal képesek lehetnek átugrani hagyományos iparosodási szakaszokat.

A kínai szakértő úgy vélte, hogy a digitális technológiák és a zöld átállás egyszerre gyorsíthatják az ipari modernizációt és tehetik inkluzívabbá a fejlődést. Szerinte a fejlődési pályákat már nem szükséges lineárisan elképzelni, vagyis nem kell először klasszikus iparosításon keresztülmenni ahhoz, hogy egy ország magasabb hozzáadott értékű gazdasággá váljon.

A beszélgetés során felmerült, hogy Kína felemelkedésében meghatározó szerepet játszott a WTO-csatlakozás és a globális piacokhoz való hozzáférés. Li Hsziao-jün ezt nem vitatta, ugyanakkor azt hangsúlyozta, hogy szerinte a döntő tényező a belső intézményi szerkezet és az állami koordináció volt. Úgy fogalmazott: a fejlődés kulcsa az, hogy az adott ország rendszere képes-e megszervezni és végrehajtani az átalakulást.

A kínai professzor külön kitért arra is, hogy szerinte félreértés az a nyugati várakozás, hogy Kína egyszerűen átveszi majd a hagyományos donorországok szerepét az amerikai és európai támogatások visszaesése után. Li Hsziao-jün szerint Kína soha nem működött a nyugati DAC-donorok logikája szerint, és nem kíván olyan programokat finanszírozni, mint az intézményépítés, kormányzási reformok vagy újságírók képzése. Azt mondta:

A konferencián többször is visszatérő elem volt az a gondolat, hogy a „globális Észak” és „globális Dél” hagyományos kategóriái egyre kevésbé írják le pontosan a világgazdasági viszonyokat. Az OECD legújabb tanulmányai szerint több szakértő úgy látja: a jelenlegi fejlesztési rendszer sok fejlődő ország számára inkább lehetőséget jelent a korábbi aszimmetrikus viszonyok újratárgyalására, mintsem válságot. A dokumentum példaként említette az oltóanyagokhoz való egyenlőtlen hozzáférést, a konfliktusok eltérő nemzetközi kezelését és azt is, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények döntéshozatalát továbbra is a fejlett országok dominálják.

Sonia Toro, az EU-Africa kereskedelmi kamara vezetője arról beszélt, hogy az afrikai gazdasági átalakulás három kulcsterületre épülhet:

a helyi termelőszektorok fejlesztésére, a helyi feldolgozóipar megerősítésére és a kis- és középvállalkozások támogatására.

Szerinte a kkv-k adják számos afrikai ország gazdaságának 80–90 százalékát, ezért nélkülük nincs valódi szerkezeti átalakulás.

Toro hangsúlyozta, hogy a helyi vállalatokat regionális és nemzetközi értékláncokba kell integrálni, ugyanakkor szerinte a legnagyobb akadály jelenleg nem önmagában a tőkehiány, hanem az, hogy sok projekt nincs olyan állapotban, hogy képes legyen nemzetközi befektetéseket bevonzani.

Ezzel kapcsolatban egy befektető megjegyzését idézte, aki egy afrikai projektről azt mondta: „még pizsamában van”, vagyis nincs kellően előkészítve ahhoz, hogy finanszírozási döntést lehessen rá építeni. Toro szerint számos projekt „ráfüggött” a hagyományos fejlesztési támogatásokra, emiatt pedig nem alakult ki valódi befektetői és piaci logika.

A szakértő szerint az EU–Afrika Kereskedelmi Kamara emiatt ma már elsősorban technikai segítségnyújtással foglalkozik: projekteket próbálnak „befektethetővé” tenni, különösen a kis- és középvállalkozások esetében.

Toro konkrét példát is említett: egy francia vállalat kesudióhéjból előállított fenntartható üzemanyag-technológiát akart afrikai helyi partnerekkel együtt fejleszteni, és nem egyszerű nyersanyag-kitermelésben gondolkodott, hanem helyi feldolgozókapacitás kiépítésében.

A panel egyik visszatérő témája a finanszírozási költségek és a kockázatérzékelés volt, amelyhez kapcsolódóan Sonia Toro arról beszélt, hogy a nyugati bankok és befektetők túl magasra árazzák az afrikai kockázatokat, mert azokat „európai szemüvegen keresztül” értékelik, nem pedig a helyi gazdasági és társadalmi környezet alapján.

Az OECD tanulmányaiban szintén hangsúlyos elemként jelent meg, hogy több szakértő szerint a jelenlegi rendszerben sok esetben több tőke áramlik ki a fejlődő országokból – adósságszolgálat, profitrepatriálás vagy tőkemenekítés formájában –, mint amennyi ténylegesen beáramlik. Ezzel Toro is egyetért, aki szerint emiatt a fejlesztéspolitikának nem pusztán új finanszírozási eszközökre, hanem új legitimációra és új politikai narratívára is szüksége lesz.