 |
A regény egy galíciai ortodox zsidó család fiúgyermekének, Brandstein Judának élettörténetét tárja elénk a tizenkilencedik század végétől az 1930-as évek derekáig. Magatartásának megismeréséhez mellőzhetetlen az európai zsidók vándorlásának ismerete.
Bár a regényalakok közül Brandstein-Balassa életéről tudjuk meg a legtöbbet, a háttérből a huszadik század első felének Magyarországát is megismerhetjük. A hétköznapok zsidó alakjait olyannak mutatja be, amilyenek a valóságban voltak. Brandstein Judát nem egyedülálló zsidó típusnak tekinti, hanem a magyarországi neológ zsidóság megtestesítőjének.
Dövényi Nagy Lajost 1945. október 13-án "kötél általi halálra" ítélte a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT). Az indoklás szerint "háborús főbűnös" volt. Az akkori baloldali sajtó állandó támadási célpontjának számított személye, életműve.
Vásárhelyi Ferenc lapja, a "Képes Figyelő" 1945. szeptember 1-jei száma riportot közölt a cellájában az időt állatszobrok faragásával eltöltő íróról. A riporter megjegyezte: "A nyilasok egyik legveszedelmesebb és legaljasabb sajtóhuligánját hallgatják ki." Megkérdezte tőle, mikor akarta "Tarnopolból indult el..." című regényét befejezni, mire egy rendőrtiszt így felelt: "Majd a Népbíróságon." Szirmai Rezső "Fasiszta lelkek" című beszélgetésgyűjteményében (1946) "mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék" terjesztőjeként, Klár Zoltán - a "Társadalmunk" című marxista szemle főszerkesztője - "emberbőrbe bújt vadállat"-ként és "Szálasi íródeákja"-ként emlegette, Stern Samu pedig kijelentette: "Ez az alak több hívet szerzett a magyarországi antiszemitizmusnak, mint Hitler!" Könyveit az "Ideiglenes Nemzeti Kormány" 530/1945. M. E. számú rendelete bezúzásra ítélte. Aki nem szolgáltatta be könyveit, a fenti, 1945. február 26-án kihirdetett rendelet 6. paragrafusa szerint "kihágást" követett el: "nyolcezer pengőig terjedő" pénzbüntetésben és "háború idején hat hónapig terjedő elzárás"-ban részesült.
Kegyelmi kérését a NOT elutasította, majd 1945. november 28-án megerősítette a halálos ítéletet. Veres Péter közbenjárására azonban 1946. január 7-én "államelnöki kegyelemben" részesült, így életfogytiglani börtönre, kényszermunkára módosult a halálbüntetés. A baloldali bosszú azonban nemcsak őt érintette, hanem a jelen regényét grafikákkal kiegészítő művészeket is, akikről egyetlen sort sem olvashatunk művészeti lexikonjainkban.
Életének utolsó két évtizedéről csak annyit tudunk biztosan, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc idején kiszabadult a Markó utcai fegyházból, ám a levert forradalmat követő megtorlás folyamán visszakerült a rács mögé. 1963-ban kiengedték a börtönből. 1964 decemberében gégerákban hunyt el Budapesten, a Zsidó Kórházban, hiányos kezelés következtében.
A "Tarnopolból indult el..." miatt tizennyolc évig ült börtönben. Újságíró kortársa, Fiala Ferenc írta: "Ha maga a Sátán jönne hozzám 18 évi kommunista börtön után, annak is lehajolnék és letörölném a port a sarujáról, és vizet hoznék neki, és ételt adnék neki, mert tudom, hogy mit szenvedett. De Dövényi nem Sátán, hanem egy magyar író volt."
(Ifj. Tompó László)
A 867 oldalas kötetet ide kattintva megrendelheti!
Részletek a zseniális regényből
- János - fordult hozzá hirtelen- mondja csak…
-Tessék parancsolni, nagyságos úr!
-Szereti maga a zsidókat?
A szolga értetlenül bámult rá és elpirult.
-No…-biztatta-, feleljen hát! Bátran! Nem kell félni semmitől, tudja, hogy szeretem az őszinteséget.
Vadászkabátjában, melynek zöld hajtókáján aranyosan ragyogott a tölgyfalevél, széles lampasszal díszített nadrágjában, fényes cipőjében ott állott a cseléd s felelnie kellett. Mit mondjon? A férfi önérzete azt parancsolja, hogy válaszoljon egyenesen, az érdek, a kenyér, és a hála alkuja pedig az ellenkezőjét kívánta.
-Hát az úgy van, tetszik tudni, hogy…
-Á, ne kerteljen! Egyenesen!
-Hiszen úgy mondom én, kéremszépen….Mert vannak, akiket szeretek, de bizony…
-Szóval?
Judára kacsintott, szeme sarkában dévaj kifejezéssel.
-Sok rossz ember van köztük… Ámbár rossz ember van a magyarok közt is éppen elég.
-Ez kompromisszumos antiszemitizmus, íme… Legyenek kivételek, a kivételeket mindig az egyén érdeke, érzése diktálja. Tudja, hány zsidó van Magyarországon?-kérdezte hirtelen felcsillanó hanggal.-Kilencmillió. Azt hiszem, most ennyi lakosa van a hazának, nem? Hát pontosan annyi a zsidó is. Mert minden embernek van egy-egy tökéletesen jó példája arra, hogy a zsidó is kitűnő magyar, kifogástalan úr, jószívű ember. Na, hagyjuk…
*
-Nem vetek sok időt, s maguk felébrednek… Felébrednek abból a hiedelemből, hogy maguké ez az ország és úgy gazdálkodnak földjén, ahogy akarnak. Nem sejtik igazán, hogy vulkán fölött járnak táncot? Komolyan hiszik, hogy ebből a népből már annyira kiégett minden önérzet, annyira elfogyott minden józan érzés, hogy némán tűri az idők végezetéig magukat. Uralmuk keserves és bírhatatlan szemérmetlenségét? Hogy nem kel majd fel egy napon s vesz magának elégtételt a megaláztatásokért, melyekben részesítették, s nem üt vissza egyetlen szörnyű csapással mindazokért az ütésekért, melyeket maguktól kapott? Majd jusson eszébe, hogy ezt hallotta egyszer valakitől, akit nem a gyűlölet fűtött, csupán az igazság szenvedélyes szeretete és szolgálata. Maguk azt hiszik, hogy minden antiszemita őrjöngő szadista, műveletlen barbár? Nézze, én nem gyűlölöm magukat. Tárgyilagos vagyok. Elismerem, hogy vannak nagyon becsületes zsidók is, akadnak tehetségesek, zseniális alkotók, akik nélkül az emberiség szellemi arculatának vonásai torzak lennének. De azt is tudom, hogy tömegükben, minél többen vannak valahol, annál veszedelmesebbek a befogadó népre. Az én fajtámra is. Nem gyűlölöm magukat, de mindent elkövetek, hogy ne maradhassanak itt.
-Ahá! Maga a tudományos antiszemita… Ismerem ezt a népséget.
-Ahogy tetszik. Tudományos antiszemita… Mondhatjuk így is… A szó nem fontos. Csak az, hogy egyre többen leszünk ilyenek… Maguk tán nem látják, hogy nő a mi táborunk, napról napra, vagy ha látják, nem hajlandók tudomásul venni, mert zavarná nyugodt emésztésüket…
Részletek a zseniális regényből
- János - fordult hozzá hirtelen- mondja csak…
-Tessék parancsolni, nagyságos úr!
-Szereti maga a zsidókat?
A szolga értetlenül bámult rá és elpirult.
-No…-biztatta-, feleljen hát! Bátran! Nem kell félni semmitől, tudja, hogy szeretem az őszinteséget.
Vadászkabátjában, melynek zöld hajtókáján aranyosan ragyogott a tölgyfalevél, széles lampasszal díszített nadrágjában, fényes cipőjében ott állott a cseléd s felelnie kellett. Mit mondjon? A férfi önérzete azt parancsolja, hogy válaszoljon egyenesen, az érdek, a kenyér, és a hála alkuja pedig az ellenkezőjét kívánta.
-Hát az úgy van, tetszik tudni, hogy…
-Á, ne kerteljen! Egyenesen!
-Hiszen úgy mondom én, kéremszépen….Mert vannak, akiket szeretek, de bizony…
-Szóval?
Judára kacsintott, szeme sarkában dévaj kifejezéssel.
-Sok rossz ember van köztük… Ámbár rossz ember van a magyarok közt is éppen elég.
-Ez kompromisszumos antiszemitizmus, íme… Legyenek kivételek, a kivételeket mindig az egyén érdeke, érzése diktálja. Tudja, hány zsidó van Magyarországon?-kérdezte hirtelen felcsillanó hanggal.-Kilencmillió. Azt hiszem, most ennyi lakosa van a hazának, nem? Hát pontosan annyi a zsidó is. Mert minden embernek van egy-egy tökéletesen jó példája arra, hogy a zsidó is kitűnő magyar, kifogástalan úr, jószívű ember. Na, hagyjuk…
*
-Nem vetek sok időt, s maguk felébrednek… Felébrednek abból a hiedelemből, hogy maguké ez az ország és úgy gazdálkodnak földjén, ahogy akarnak. Nem sejtik igazán, hogy vulkán fölött járnak táncot? Komolyan hiszik, hogy ebből a népből már annyira kiégett minden önérzet, annyira elfogyott minden józan érzés, hogy némán tűri az idők végezetéig magukat. Uralmuk keserves és bírhatatlan szemérmetlenségét? Hogy nem kel majd fel egy napon s vesz magának elégtételt a megaláztatásokért, melyekben részesítették, s nem üt vissza egyetlen szörnyű csapással mindazokért az ütésekért, melyeket maguktól kapott? Majd jusson eszébe, hogy ezt hallotta egyszer valakitől, akit nem a gyűlölet fűtött, csupán az igazság szenvedélyes szeretete és szolgálata. Maguk azt hiszik, hogy minden antiszemita őrjöngő szadista, műveletlen barbár? Nézze, én nem gyűlölöm magukat. Tárgyilagos vagyok. Elismerem, hogy vannak nagyon becsületes zsidók is, akadnak tehetségesek, zseniális alkotók, akik nélkül az emberiség szellemi arculatának vonásai torzak lennének. De azt is tudom, hogy tömegükben, minél többen vannak valahol, annál veszedelmesebbek a befogadó népre. Az én fajtámra is. Nem gyűlölöm magukat, de mindent elkövetek, hogy ne maradhassanak itt.
-Ahá! Maga a tudományos antiszemita… Ismerem ezt a népséget.
-Ahogy tetszik. Tudományos antiszemita… Mondhatjuk így is… A szó nem fontos. Csak az, hogy egyre többen leszünk ilyenek… Maguk tán nem látják, hogy nő a mi táborunk, napról napra, vagy ha látják, nem hajlandók tudomásul venni, mert zavarná nyugodt emésztésüket…
