Jeremy Havardi „büszke cionistaként” aposztrofálja magát, szabadúszó újságíróként és íróként dolgozik, de annyira azért mégsem elszánt, hogy Izraelben rendezze be főhadiszállását, Londonban tengeti napjait, cáfolva azt az eszement állítást, miszerint a cionista, nacionalista zsidók amúgy nem kozmopoliták.

No de nem azért vagyunk itt, hogy róla beszélgessünk, sokkal inkább arról, amit a The Jewish News-ba firkantott, s amelyet szemlézett a nemzethy-keresztyén Magyarország agyontámogatott, szélsőséges lapja, a Neokohn is.

Igazából – mint a legtöbb, a népirtó háborút támogató, vagy legalábbis legitimáló írást – ezt a cikket is össze lehetne foglalni egyetlen mondatban: valaki más a hibás, a zsidók önvédelmet folytatnak, és őrzik a békét.

Havardi alapvetése, hogy hiába követelnek azonnali tűzszünetet az arab és a nyugati országok, rendre elsiklanak a Hamász háborús szerepe felett. A nyugati országok esetében ezt könnyen cáfolhatjuk majd, de ne szaladjunk ennyire előre.

A hasbara ezúttal teljes mellszélességgel a Hamászt célozza, melyet a szerző természetesen a „terrorszervezet” megnevezéssel illet. A „cinikus” szervezet nyakába varrja lényegében az egész humanitárius válságot, azzal vádolva őket, hogy szándékosan idézik azt elő egyfajta szabotázs gyanánt. Három fő célt látok emögött (mármint a zsidó szerző okfejtése mögött) felsorakozni, természetesen a teljesség igénye nélkül lehetnek továbbiak is:

1. A Hamász lejáratása a nyugati világ előtt.
2. A Hamász pozíciójának gyengítése a palesztinok körében, főként a Közel-Keleten, de az egész világon.
3. Izrael felelősségének elmaszatolása, a létező népirtás elbagatellizálása. Ebben van rutinjuk, hiszen a holokauszttal ugyanezt csinálják, csak fordított előjellel.

Az író állítása szerint az amerikai közvetítéssel meghiúsult tűzszünet is a Hamász felelőssége, mert „tarthatatlan” követeléseik voltak. Valójában viszont Izrael volt az, amely egyrészt vonakodott kiadni a csontsovány palesztin foglyokat, másrészt ők maguk sorban kapták vissza a még életben lévő, jól táplált fogvatartottakat. Ezzel párhuzamosan Netanjahu és Trump folyamatosan azzal kampányolt, hogy a Hamásznak pusztulnia kell, Gáza lakosságára pedig a kitelepítés vár. (Érdekes, de utóbbi az egyetlen háborús cél, melyet a szerző nem oszt, sőt kifejezetten elítéli azokat az izraeli politikusokat, akik ezt szorgalmazzák. „Különös”, de egyben ez az egyedüli gondolat is, mely a Neokohn átiratából hiányzik.)

Tehát elég nehéz komolyan venni egy olyan tárgyalópartnert, mely egyszerre „tárgyal” veled, hangoztatja a pusztulásod szükségességét, ezzel párhuzamosan pedig irtja a népedet, sőt, megtámadja a libanoni szövetségeseidet.

A cél tehát a palesztin ellenállás, vagyis a Hamász felszámolása, hiszen ezek után, ha maradhatnak is a palesztinok az övezetben, nem marad említésre méltó képviseletük. A szerző persze úgy látja, hogy a Hamász felelős a „háborús spirálért”, fennmaradásuk pedig „katasztrófa lenne mind az izraeliek, mind a palesztinok számára”. Hogy utóbbiakat szembefordítsa a szervezettel, felrója nekik, hogy gyakran dézsmálják a segélyeket, valamint, hogy ők akarják azt kiosztani. Utóbbi igazából érthető, előbbi pedig szintén – amennyiben azt a szokást követjük, hogy aki harcol, annak több élelem és energia kell (miközben természetesen a gyermekek élelmezése is legalább ennyire fontos).

A palesztin népet tehát „feláldozhatónak” véli a Hamász Havardi szerint, amelyhez Jahja esz-Szinvár kiragadott mondatát is kölcsönveszi, miszerint „100 000 palesztin halála is elfogadható lenne számára a győzelem érdekében”.

Utóbbit, gondolom, felesleges magyarázni. Nyilván nem arra gondolt, hogy ennek örülne, hanem, hogy népe szabadságáért ez sem lenne túl nagy ár. Igazából minden szabadságharc ezzel a felfogással születik meg, hiszen akkor nem harcolnának, ráadásul itt nyilván a saját Hamász harcosaira (is) gondolt. Az pedig, hogy a fegyveres alakulat az egész népet feláldozná, azért logikátlan állítás, mert akkor felvetődik a kérdés, hogy miért is küzdenek. Egy néptelen Gázáért?

Ami tehát a zsidóknak fontos, hogy a Hamász távozzon, illetve, hogy Izrael állam ne legyen „bűnbak”, magyarul ne lehessen felelősségre vonni, vagy akár kritizálni a nyilvánvaló népirtásért.

Utóbbit persze úgyis elmulasztanák a nyugati kormányok, és egyáltalán nem igaz a szerző azon állítása sem, hogy szemet hunynak a Hamász cselekedetei felett. Azok a nyugati államok, akik belengették, hogy elismerik Palesztinát, ugyanúgy elítélik a Hamászt, mint Izrael, ráadásul Franciaország korlátozza is a gázai menekültek véleményszabadságát, hiszen egy innen érkező diáklányt azért hurcolnak meg, mert Hitlert merészelte éltetni. S ha ez még nem lenne elég, nem is fogadnak addig több menekültet, amíg „ki nem vizsgálják a szörnyű esetet”. Ennyit erről.

A nyugati kormányok maximum látszatra mozdultak el egy Izraellel ellentétes irányba, a felszín alatt minden a régi maradt. Akiknek szokás szerint a hasbara szól, azok az „egyszerű emberek”, akiknek megvan az esélyük átlátni a zsidó mentalitáson – mint ahogy a gázai diáklánynak, akit éppen most hurcol meg a „befogadó” francia vezetés.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info