Ha ugyanis levonhatunk egy alapvető tanulságot a Trump-adminisztráció működését szemlélve, az nem más, mint hogy nem az amerikai elnök, hanem Netanjahu diktálja következetesen Amerika közel-keleti háborúinak ütemét. Trump elfoglalhatja a Fehér Házat, ultimátumokat bocsáthat ki, és kikiálthatja magát főtárgyalónak is, de a valós tények egészen más képet festenek elénk. Netanjahu újra és újra cselekszik, Trump pedig alkalmazkodik.

Az izraeli kormányfő hosszú évek óta könyörtelenül igyekszik az Egyesült Államokat egy újabb Izrael érdekében indított háborúba bevonni: ezúttal Irán ellen. Az egymást követő washingtoni kormányzatoknak hellyel-közzel sikerült ellenállniuk a Tel-Aviv felől érkező nyomásnak. (Ifj. George Bushnak nem sikerült, vagy inkább meg sem próbált ellenkezni.) Donald Trump azonban képtelen volt szembeszegülni az izraeli lobbi (amely persze magában foglalja a választásokhoz szükséges összegeket a számára előteremtő cionista milliárdosokat) akaratának. Ennek ellenére az amerikai elnök továbbra is úgy ábrázolja önmagát, mint aki élet és halál ura a világban. Valójában a még gondolkodni képes emberek szemében sokkal inkább közröhej és megvetés tárgya.

Néhány nappal ezelőtt Trump büszkén kürtölte világgá, miként „tette helyre” az izraeli kormányfőt egy telefonbeszélgetés keretében, sőt állítólag azt is mondta neki, hogy „haljon meg egy tervezett izraeli támadásban Bejrút ellen”. Trump nyilatkozata után nem sokkal azonban az izraeli védelmi miniszter bejelentette: „A katonai műveletek minden körülmények között folytatódnak.” Így is történt: az izraeli hadsereg újabb támadásokat indított dél-libanoni kórházak és falvak ellen, civileket gyilkoltak le és sebesítettek meg Trump állítólagos fenyegetőzései és békekezdeményezései ellenére. Két nappal később, június 3-án, szerdán a libanoni és izraeli delegáció Washingtonban ismét – immár harmadszor – egyezett meg a tűzszünet megkötésében. Egy nappal a megállapodás megszületése után Izrael folytatta a csapásokat Dél-Libanon ellen, és kijelentette, nem vonul ki az elfoglalt területekről, és nem engedi visszatérni a libanoni civileket otthonaikba.

Szinte biztosra vehetjük, hogy amikor a libanoni ellenállás valóban határozottan fellép az ismétlődő izraeli jogsértésekkel szemben, Donald Trump – mint ahogyan korábban is minden alkalommal – a válaszcsapást és a védekezést fogja elítélni, nem pedig a provokációt és az agressziót. Az arcvesztés elkerülése érdekében, továbbá azért, nehogy gyengének tűnjön Netanjahu és persze az egész világ előtt, ismét a libanoni felet fogja hibáztatni, miközben figyelmen kívül hagyja az izraeli megszállást és a katonai akciókat, amelyek kiváltották a Hezbollah ellentámadásait.

Ugyanez a minta figyelhető meg az Iránnal folytatott tárgyalásokkal kapcsolatban is. Az amerikai adminisztráció kinyilvánított célja hosszú ideje az iráni nukleáris fegyverkezési program leállítása – összhangban Teherán álláspontjával, amely hajlandó is lenne bizonyos engedmények fejében lemondani az atomfegyverek kifejlesztéséről. Csakhogy a nukleáris arzenállal rendelkező Izraelnek – amely Iránnal ellentétben soha nem írta alá az atomsorompó-szerződést – teljesen más céljai vannak. Netanjahu kormánya nem elégszik meg az iráni atomprogram leállításával, ugyanis pontosan azt a sorsot szánja a perzsa államnak, mint korábban Iraknak és Líbiának: miután mindkét állam beleegyezett nukleáris ambícióinak feladásába, az USA (Izraellel a háta mögött) kegyetlenül lecsapott, és elsöpörte a nyugati világuralmi törekvésekkel szembeszálló rezsimeket.

Izrael számára az Egyesült Államok és Irán közötti tárgyalásos megállapodás sokkal kevésbé kívánatos, mint a regionális zűrzavar folytatódása. Tel-Aviv célja ugyanis a katonai és geopolitikai dominanciáját fenntartó stratégiai környezet megőrzése. A cionizmus régóta fenyegetésnek tekinti a technológiailag fejlett, önálló és erős államok megjelenését a Közel- és Közép-Keleten, valamint Észak-Afrikában. (Minderről az úgynevezett Yinon-terv tájékoztat. Oded Yinon, az izraeli külügyminisztérium egy vezető tisztségviselője, 1982-ben tette közzé elképzeléseit. Tervének lényege, hogy Izrael úgy tudja fönntartani hegemóniáját a Közel-Kelet muzulmán népei felett, ha a térségben lévő államokat - az etnikai és vallási ellentétek végsőkig történő felszítása révén – sikerül kisebb egységekre szétbontani. Irán azonban láthatóan a legnehezebb diónak ígérkezik.) A környező országok széttöredezettsége és káoszba süllyedése révén Izrael megakadályozhatja a független regionális hatalmak felemelkedését, amelyek egy napon potenciálisan megkérdőjelezhetik Izrael elsőbbségét. (Talán csak nem hasonló okokból okoznak káoszt világszerte?) Ebben az esetben Izrael egyedülálló lehet a nemzetek között: stratégiai előnyre egy stabil és virágzó régióban képtelen lenne szert tenni, mivel akkor a riválisok fenyegetnék a hegemóniáját. Ezzel szemben az entrópia, a totális rendezetlenségbe süllyedő régióban uralma megkérdőjelezhetetlen.

A hétköznapi amerikaiak számára mindez egyre inkább érezhető, amikor üzemanyagot tankolnak az autóikba, jóval magasabb összegeket kénytelenek a szupermarketek pénztárainál kifizetni, mint korábban, vagy amikor érzékeli az egészségügyi ellátás további romlását, a diákoknak nyújtott segélyek csökkenését. Az Oroszország elleni háború költségeit az európaiakra hárították (többségük önként és dalolva fizet, vállalja is ezt a terhet, mert elhitették velük, hogy a gaz oroszok rövidesen támadni fognak), míg a közel-és közép-keleti „rendteremtés” horribilis költségeit a hasonlóképpen elbutított, a „népüket terrorizáló és atombomba létrehozásán munkálkodó gaz mullahok” ellen felhergelt amerikaiak fizetik. Ügyes…

Jellemző módon Scott Bessent izraeli pénzügyminiszter hetek óta mondogatja: a gáz gallononként 3 dollár körül fog mozogni június és szeptember között. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne! Mintha az amerikaiak minden pisszenés nélkül el kellene fogadniuk, hogy emelt árat fizessenek a gázolajért (és minden más termékért, melynek ára a gáz drágulása következtében az egekbe emelkedik) mindaddig, amíg Netanjahu méltóztatik jóváhagyni a tűzszünetet. Mindeközben pedig Donald Trump azzal dicsekszik, hogy Amerika olajexportőr, és a „fekete arany” eladásából micsoda horribilis bevételei származnak. Agyrém…

De hasonló mintázatokat látunk Izrael másik végtelenített háborújában, amit a palesztinok ellen folytat. Trump személyesen írta alá a tűzszüneti megállapodást Sarm es-Sejkben 2025 októberében, és azzal harsogta tele a világot, hogy „megteremtettük a békét a Közel-Keleten.“ Azóta pedig Izrael folyamatosan megszegi a tűzszünetet, tovább gyilkolja a gázai palesztinokat (Ciszjordániában is történnek égbekiáltó súlyos atrocitások). Az amerikai elnök pedig nyikkanni sem mer. Holott az állítólagos “tűzszünet alatt” 800 (!) gázai palesztin vesztette életét, és az izraeli blokád következtében továbbra is éhezik a lakosság, és a legalapvetőbb egészségügyi szolgáltatásokhoz sem fér hozzá.

Pedig a tavaly októberi tűzszüneti megállapodás első szakasza értelmében az izraeli erőknek vissza kellett volna vonulniuk a Gáza övezet körülbelül 53 százalékát kitevő részére. Az egyezség második szakasza a „legerkölcsösebb” katonaság további visszavonását írta elő. Ehelyett Benjamin Netanjahu a Gázai övezet további 32 százalékának elfoglalását rendelte el, amivel a teljes izraeli katonai megszállást az ostromlott terület 70 százalékára növelte. Így tehát a 2,3 millió palesztin az övezet 30 százalékára szorul vissza, amely nem kevesebbet jelent, mint hogy hozzávetőleg 50 000 embert torlódik össze egyetlen négyzetméterre!

A „világot irányító, óriási hatalmú, rettenthetetlen és csodálatos” Donald Trump mindent megtesz, amit Netanjahu parancsol neki. Pénzeli, felfegyverzi, diplomáciai úton védelmezi a zsidó államot. Majd a televíziós kamerák előtt állva megpróbálja elfedni a valóságot azzal, hogy állítja: ő az úr a házban, mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül, beleértve természetesen az izraeli kormányfőt is.

Ugyanakkor azért még a Republikánus Párt köreiben is vannak, akik átlátnak a szitán, sőt fel is merik emelni a hangjukat. Az elnök háború kezdeményezésére vonatkozó jogköreinek szűkítésére vonatkozó kongresszusi előterjesztés egyértelmű jele a Donald Trump iránti bizalom gyors ütemű csökkenésének. Az elnök népszerűségi mutatói is régen látott mélységekben vannak. És egyre többen figyelmeztetnek, noha nem éppen veszélytelen vállalkozás ebben a „kényes ügyben” megszólalni: nem lehetséges a végtelenségig „szent tehénként” kezelni Izraelt, mert a zsidó állam és az USA érdekei nem feltétlenül esnek egybe. Nyolc évtizedes erőteljes manipuláció, a „lobbi” óriási befolyása az USA kül- és belpolitikájában egyre inkább a politikai diskurzus témájává válik. (Ami nálunk úgy a Fidesz, mint a Tisza uralma alatt teljesen elképzelhetetlen.) Ennélfogva semmiféle Trump-féle bravúros önfényezés, dicsekvés, közösségi média posztolás nem homályosíthatja el azt, ami tagadhatatlanná vált: a „furcsa pár” – amelynek egyik tagja úgy tesz, mintha ő volna a domináns fél, holott a fordítottja az igaz – az izraeli kormányfő „Izrael first” programját valósítja meg.