Azt írja Gyöngyösi Márton: „A Nobel-díj bizottság nem először rúgott Kínába. 1989-ben a dalai lámának ítélték a Nobel-díjat.”

Miért rúgott most bele? És a dalai lámának odaítélt díj pedig miért számít annak? Nem inkább örülni kellene annak, hogy végre arra méltókat díjaz a norvég bizottság, s nem Simon Pereszt?

De ez még csak hagyján. Gyöngyösi Mártonnak, akár úgy is, mint a Jobbik külpolitikájának hivatalos képviselője, megvan a joga arra, hogy véleményt alkosson. Olyat, amilyet akar. Azonban az érvrendszer némiképp sántít.

Először is: miért kéri számon a Nobel-bizottságtól azt, hogy az nem tüntetett ki az elszakadásért harcoló baszk férfit vagy nőt, azaz, idézem: „mikor adományoz Nobel-békedíjat egy békés eszközökkel Baszkföld Spanyolországtól való elszakadásáért harcoló férfinak vagy nőnek?”.

Nos, bár nem minden baszk terrorista, azt azért tegyük hozzá, a szóban forgó nép részéről egyáltalán nem ritka a terrorcselekmények elkövetése, olyanoké, melyekben bizony ártatlanok is életüket vesztik. Talán célszerűbb lett volna a valóban jóval békésebb katalánokkal példálózni, ha már mindenképp szükségesnek érzi azt. Nem mellesleg a baszk szeparatisták kőkemény komcsik, vörös csillag, Che Guevara-rajongás, minden, ami a mai EU-ban dicséretes, a Jobbik számára viszont visszataszító kéne hogy legyen. Ki nem ismerné jobban, mint mi, magyarok, hogy a vörös csillag alatt menetelők felszabadításról szóló közhelyei mit is jelentenek valójában?

Lássuk be, nem biztos, hogy rosszul dönt a norvég bizottság, amikor mellőzi a baszk harcosok kitüntetését…

Azonban Gyöngyösi Márton írásában ez még nem is a legnagyobb tévedés. Idézzük ismét: „Vajon a norvégek mikor adnak át Nobel-békedíjat az izraeli börtönben senyvedő, békés eszközökkel a független Palesztina létrejöttéért küzdő rabnak? A válasz: sohanapján.”

Csendben jegyezném meg, 1994-ben Jasszer Arafat kapta meg a Nobel-békedíjat. Őt pedig nyugodtan nevezhetjük a palesztin ügy élharcosának, ráadásul volt időszak, amikor nem is békésen művelte ezt. Bár akkor Simon Peresszel és Jicák Rabinnal közösen vehette át, azért elég nagy fricska volt Izraelnek, elég csak a korabeli sajtót fellapozni. Nem mellesleg pár évre rá a Nobel-békedíjas Arafat minden különösebb gond nélkül szólította fel intifádára a palesztinokat, nagyon helyesen.

Ha a Nobel-békedíj Bizottság részéről mindenképp Izrael-ellenes fricskát várna Gyöngyösi Márton, akkor a fenti eset mellett említsük meg Mordehai Vanunu ügyét is. Az izraeli atomtitkot a nyugati közvélemény előtt feltáró Vanunu évekig ült a zsidó börtönökben, keresztény hitre tért, és pont az idén kérte, hogy töröljék nevét a Nobel-békedíjra érdemesek sorából, mivel nem fogad olyan kitüntetést, amit Simon Peresz is megkapott. Tehát ez sem a norvégokon múlott…

A most következő idézet viszont már egy óriási ideológiai eltévelyedés eredménye, idézem: „Kína úgy érzi, gazdasági sikerét egypártrendszerben tudja a legjobban megvalósítani. Egy olyan egypártrendszerben, amelyben a központi hatalomnak engedelmeskednek. Nem a nyugati értékekre épülő „demokratikus” rendszerben, amelybe belefér a szemkilövések takargatása vagy a palesztinok megfosztása vizüktől és életüktől.”

Na mármost, Kádár János is úgy érezte, hogy gazdasági sikerét a róla elnevezett „konszolidációval”, az egypártrendszerrel érheti el. Tény, sikeresebbek voltunk, mint ma. Erről bőven elég, ha megkérdezzük ma a magyarokat: legalább 30%-uk vélekedik úgy, hogy „Kádár idején jobb volt”. Az, hogy az államadósság akkoriban nőtt fel arra a szintre, hogy csőd veszélye fenyegette hazánkat, talán mellékes. Akárcsak Kína esetében az, hogy gazdasági sikerei mellett vígan pusztítja Tibet őslakosságát (a világ egyik utolsó, a globalizációt megelőző korszak társadalmát), és magasról tesz a környezetvédelemre, hogy ezzel is saját iparát (és gazdasági előnyeit védje). Ebből kifolyólag – amint azt egy 2007-es kutatás kimutatta –, Kínában 30 másodpercenként születési rendellenességgel jön világra egy baba. És ez csak a jéghegy csúcsa. Az viszont igaz, nem takargatják azt, hogy sz@rnak az emberi jogokra, a szemkilövések, Tibet teljes elzárása nem közbeszéd tárgya Kínában. Kérdés, hogy mindez tetszetős-e valójában. Jobb az, ha nem beszélünk, mert nem beszélhetünk az elnyomásról, viszont sikeres a gazdaság?

Persze, a gazdaságuk sikeres…

De hogy ne menjünk olyan messze Ázsiába, Kínáig, nézzük meg keleti szomszédunkat. Ceausescu 1989-ben visszafizetett az IMF-nek minden adósságot, Románia volt az egyetlen olyan ország Európában, amelyik nem tartozott senkinek. Paradicsomi állapot, mondhatnánk ma Budapestről, Gyöngyösi Kínával kapcsolatos logikáját követve, épp csak arról ne feledkezzünk meg, hogy az erdélyi magyarok falvait ledózerolta a Kondukátor, fejpénzért adta el a szászokat és a zsidókat, a meleg vizet csak az idősebbek elbeszéléseiből ismerhették a fiatalok és az alapvető élelmiszerekhez való hozzájutás lehetősége az afrikai szintet súrolta. Persze, nem tartoztak az IMF-nek…

Csak érdekességképp említem: Ceausescu nagy barátja, a már említett Arafat ugye megkapta a Nobel-békedíjat. Elnézték neki, hogy az európai Észak-Korea vezetőjével cimborált, alig néhány évvel a Nobel-békedíj odaítélése előtt. Mi pedig a palesztinok pártját fogjuk, így Arafatét is. Most akkor szeretjük Ceausescut, mert ő és a Securitátéja Arafatot támogatta valamikor? Vagy követelnünk kéne Arafat Nobel-békedíjának visszavonását emiatt? Mert ezen logika faramucisága akár idáig is elvezethet, főleg, ha egy mérgesebb tollú, emberi jogok védelmezőjeként tetszelgő liberális tollforgató vesézné ki e nyilatkozatot.

Összefoglalva: a világ közel sem annyira fekete vagy fehér, mint azt mi látni szeretnénk. Bár a Jobbik keletre történő nyitásának politikája nem elvetendő, el kell kerülnünk azt a múltból itt maradt hibát, hogy az elvtársak mentalitását követve – akik szovjetebbek akartak lenni Sztálinnál, a jelenlegi vezetés mentalitását, azaz, atlantistább George Bushnál – most mi kínaibbak legyünk Mao Ce-tungnál.

Hab a tortán, hogy Gyöngyösi Márton is elismeri, az idei Nobel-békedíj odaítélésekor a norvég bizottság nem vette figyelembe az állami Statoil vállalat kínai terjeszkedésének céljait. Mi lehet ennél globalizációellenesebb?

És akkor mi is a baj?

Florian Geyer – Kuruc.info

Kínában börtönben ülő ellenzéki, Liu Hsziao-po (Liu Xiaobo) kapta az idei Nobel-békedíjat. A Pekinggel üzletelni kívánó norvég kormánynak igen kínosan jött a tőle független díjosztó bizottság döntése, hiszen a norvég állami Statoil vállalat tovább kívánja folytatni gyümölcsöző üzleti kapcsolatait az ázsiai óriással. Több más norvég céggel együtt.

A Nobel-díj bizottság nem először rúgott Kínába. 1989-ben a dalai lámának ítélték a Nobel-díjat.

A nyugati világ tapsol. Milyen csodálatos kiállás a börtönben ülő „disszidens” és az emberi jogok mellett!

Valóban. Valóban?

Vagy nincs itt némi politika?

Vegyünk akkor egy szakadár példát.

Vajon a norvég bizottság mikor adományoz Nobel-békedíjat egy békés eszközökkel Baszkföld Spanyolországtól való elszakadásáért harcoló férfinak vagy nőnek?

Vajon a norvég bizottság mikor nyújtja át az elismerő érmét és a másfél millió dollárnak megfelelő összeget egy szaud-arábiai ellenzékinek? Szaud-Arábiáról, Amerika stratégiai partneréről beszélünk, ahol akkora a zsarnokság, hogy a nyugati világ nem is tud egy ottani ellenzékiről. És ha tudna, akkor sem említené nevét cselédsajtójában.

Vajon a norvégek mikor adnak át Nobel-békedíjat az izraeli börtönben senyvedő, békés eszközökkel a független Palesztina létrejöttéért küzdő rabnak? A válasz: sohanapján.

Kína úgy érzi, gazdasági sikerét egypártrendszerben tudja a legjobban megvalósítani. Egy olyan egypártrendszerben, amelyben a központi hatalomnak engedelmeskednek. Nem a nyugati értékekre épülő „demokratikus” rendszerben, amelybe belefér a szemkilövések takargatása vagy a palesztinok megfosztása vizüktől és életüktől.

A mi válaszunk a norvég Nobel-békedíj bizottságnak: ...