(…)

Elnök: Szólásra következik?

Boczonádi Szabó Imre jegyző: Szabó Zoltán!

Elnök: Szabó Zoltán képviselő urat illeti a szó.

Szabó Zoltán: T. Ház! A népi vélemény azt szokta mondani, hogy egy-egy fontos szervünk, mint a szívünk és a gyomrunk, addig igazán egészséges, amíg azt sem érezzük, hogy van. Amikor már érezzük, hogy van, ez annak a jele, hogy kezd beteg lenni.

A mi nemzeti életünk ismerői ismételten rámutatnak arra, hogy az utóbbi esztendőkben rendkívül előtérbe nyomult a magyarság szellemi életében a magyar nemzeti önismeretre való törekvés. Úgy is mondhatnám, hogy különösen trianoni sebesülésünk óta intenzíven és erősen fáj a magyarság, jeléül annak, hogy ez a magyarság – kérdéses, hogy lényegesen-e vagy kevésbé lényegesen – meg van támadva, meg van sebesítve, ez a magyarság beteg és ezért fáj. A fájdalomnak azonban az a szerepe is megvan, hogy a gyógyulás irányába lendíti, mozdítja és kényszeríti a megtámadott szervezetet. A trianoni rettenetes sebnek a maga szörnyű következményei mellett megvolt az a jó oldala is, hogy a nemzet számos tényezőjének figyelmét a magyar nemzettest sebei felé irányította és ezzel elindította a nemzettestet az orvoslás és gyógyulás útján is.

Dr. Szabó Zoltán (Zemplén vm., Magyar Élet Pártja) 1902-ben született Alsószuhán. Özvegy, a sárospataki református teológia akadémia tanára. Sárospatakon végezte a középiskolát és a teológiai akadémiát és utána több szemesztert hallgatott a berlini és az utrechti egyetemen. Teológiai doktor, emellett főként ifjúsági és néplélektannal, szociográfiával és falutanulmányozással foglalkozik. Teológiai, néprajzi és népművelési tanulmányutak és cserkésztáborozások során bejárta egész Európát és az északi államokat. Tíz év óta részt vett minden cserkész világtáborozáson s ilyenkor, de tanulmányútjai alkalmával is igen sok előadást tartott Magyarországról s a magyar népről. 1926 óta foglalkozik falutanulmányozó munkáival. Egyik megszervezője és vezetője volt az első magyar nemzeti munkatábornak, a népfőiskolai tanfolyamnak és a cserkész regősszolgálatnak. 1934-ben az ő vezetésével kezdte meg munkáját az első főiskolai munkatábor, amely kétévi nyári munkával Sárospatak vidékén több községet kapcsolt be az úthálózat kiépítésével a bodrogközi kisvasutak forgalmába, s piachoz juttatta ezeket a községeket. Mint cserkésztisztet, kettős életmentésért tüntették ki. Szerkesztője a sárospataki Református Lapok-nak, továbbá az „Igazság és Élet” című folyóiratnak, s emellett igen széleskörű publicisztikai munkásságot végez. Számtalan hírlapi cikke mellett több tanulmánya jelent meg az igehirdetésről, az ifjúságvezetésről és missziói kérdésekről. Az ifjúság lélektana című tanulmányát 1932-ben, Debrecenben adta ki. Tagja a református egyetemes konvent több bizottságának, s kerületi vallásoktatási felügyelő. A gyakorlati életnek és – hadd mutassunk itt rá – a tudományos életnek kiváló szakemberei és munkásai közül nagyon sokan fordították már szemüket a magyar organizmus különféle problémáira, így a magyar nemzettest, a magyar faj kérdéseire is. Nem akarok vitázni előttem szólott Rassay Károly igen t. képviselőtársamnak (Felkiáltások jobbfelől: Kár volna!) ügyészi, illetőleg ügyvédi és bizonyos mértékben rabulisztikus észjárásával, (Egy hang a szélsőbaloldalon: Talmudista!) de azon a ponton bátor vagyok neki ellentmondani, ahol megtagadja ennek a javaslatnak indokolásától, sőt az egész problémától a teljes, tudományos alapot. Ha ő, amint állítja, hazai és külföldi szerzők munkáit forgatta, akkor nem értem, hogyan nem fordult meg a kezén, vagy hogyan szaladt át olyan könnyen a szeme, hogy csak magyar szerzőket említsek, Méhely professzornak, Bartucznak, Benedeknek és Szabó Zoltán nevű névrokonomnak ezen a téren kifejtett igen tiszteletreméltó munkásságán. (Donáth György: Rá kell nézni Bródyra, nem kell tudomány! – Egy hang jobbfelől: Nem tatártípus!) Ők egyáltalában nem légvárakat építettek, amikor ezekkel a kérdésekkel foglalkoztak. Igenis, ebben a kérdésben ma már egy sereg neves és kevésbé neves szerzőnek nagyon tiszteletreméltó munkája ad támpontot és kötelez még további és még erőteljesebb munkára. Ha már itt tartunk, akkor kötelességem szembeszállani azzal a babonával is, hogy nincsen magyar faj. Sokszor halljuk ezt az igazán gyilkos, sőt öngyilkos elvet. Hadd idézzek tehát Bartucznak »A magvar ember« című könyvéből. Ez a munka a legszigorúbb tudományos bírálatokat is kiállja. Röviden utalok rá. Rámutat arra, hogy a mai magyarság nyolc rasszból énül fel – a honfoglaló magyarság aránya ennél kedvezőbb volt – és ebből a nyolc rasszból még mindig a legerősebb az úgynevezett turanid vagy alföldi rassz, amely 25–30 százalékkal van képviselve az egész magyarság számában. Idézem tőle azt a megállapítást is, hogy (olvassa): »A magyar nemzettest éppen a benne képviselt rassz-elemeknek mennyiségéből és minőségéből adódó különleges rasszbeli összetételével különbözik a világ minden más népétől. Ilyen értelemben szólva a magyar faj is mint különleges rasszbeli összetételű, e hazában ezer éve együttélő, egymással kereszteződő biológiai életközösség, amelyet a történelmi események kovácsoltak, össze, emeltek öntudatra és tettek azzá, ami: testben, típusban, öröklődő bélyegében, harmonikusan sokszínű lélekben, öntudatban, nemzeti érzésben egységes történelmi fajjá, azaz magyarrá«. Még egy mondatot Bartucztól (olvassa): »Nemzeti kötelesség, hogy ezt a jellegzetes összetételt és a belőle fakadó fajiságot a jövő számára is megvédjük, megőrizzük, mert csak így maradhat meg a magyar magyarnak« (Úgy van! Úgy van! – Donáth György: Ezt Rassay is elolvashatta volna!)

T. Ház! Csak új képviselő vagyok ebben a Házban, mert csak két évvel ezelőtt, ebben a ciklusban kerültem be, de úgy hallottam a Ház régi tagjaitól, még a Házon kívüli magánéletemben, hogy Rassay Károly igen t. képviselőtársunk valamikor mint fajvédő kezdte pályafutását. (Derültség. – Ilovszky János: Hogy szidta a zsidókat! – Egy hang a szélsőbaloldalon: Asszimilálódott! – Zaj. – Elnök csenget. – Egy hang a szélsőbaloldalon: Mióta főrabbi lett!) Úgy látszik, túlságosan hamar hagyta abba magyar fajvédő pályafutását és azért nem volt alkalma elolvasni az azóta keletkezett nagyon szép magyar fajvédelmi irodalmat. (Egy hang jobbfelől: Azóta elvakult!)

Még egyet szeretnék képviselőtársam figyelmébe ajánlani. Bartucz felsorolja azt a nyolc típust, amelyből a magyar rassz összetevődik, és határozottan említi hatodiknak a mongoloid típust a következő meghatározó jegyekkel: Jellemzője a lapos arc, a kiálló járomtáj, a befelé lejtő szemrés, a lapos, széles orrgyök, az egymástól távolálló és mandulavágású szemek, (Derültség és felkiáltások: Rassay!) a sárgás bőr, a ritkább felső szemhéjak, ú. n. »mongol redő«-je. (Felkiáltások: Rassay!) Ha erről nem ismer rá valaki Rassay Károlyra és legfőképpen ő maga, akkor valóban nem ér semmit az egész fajkutatás. (Úgy van! Úgy van! – Derültség és taps.) Annál tragikusabb dolog azonban, hogy a magyar faj ilyen eklatáns alkotó részét képező (Egy hang jobbfelől: Külsőleg!) típusnak képviselője védi a magyar fajta érdekével szemben egy másik faj érdekét. (Úgy van! Úgy van!)

T. Ház! Visszatérve az előttünk lévő törvényjavaslat tárgyalásához, én ebben egy, különösen húsz év óta esedékes nagy magyar átfogó fajvédelmi törvényjavaslatnak egyik részletét szemlélem, mert a fajvédelem – valljuk be – különösen az utóbbi két évtizedben sok nemes szívnek és sok kiváló magyarnak ügyét képezte, de kívánalmai, dezidériumai nagyon magasan, szinte azt mondhatnám, sztratoszférai magasságokban mozogtak, és borzasztó kevés olyan intézkedés volt, amely ebből a sztratoszférából leért volna a tettek mezejére. Hát ez a törvényjavaslat valóban leérteti a magyar fajvédelmi gondolat lábát a fellegekből a cselekvés mezejére, és ha még annyira rá akarnak is lépni erre a lábra, ha még annyira el akarják is fűrészelni azt, mi érezzük, hogy a tettek lába dobbant itt a magyar földön, és ezért örülünk ennek az erőteljes dobbanásnak, amely visszhangzik – állítom – minden igazi magyar szívében.

Amint a törvényjavaslat indokolása megállapítja, ez a javaslat a magyar népszaporodásnak minőségi és mennyiségi javítását kívánja előmozdítani. Amikor magyar népről beszélünk, az indokolással és a nagyon kiváló előadói előterjesztéssel egyetértőleg nem akarjuk kizárni belőle a szentistváni birodalomnak egyetlen igazi polgárát sem. Állítjuk, hogy ez a javaslat alkalmas arra, mint minden ilyen célkitűzésű javaslat, hogy egyfelől az egész nemzettestnek minőségi és mennyiségi javítását célozza, de másfelől arra is alkalmas, hogy közelebbről a mi népünket tápláló legősibb és legtisztább gyökerek erősítését szolgálja.

Azt hiszem, a két megkülönböztetés közötti különbség nyilvánvaló. Az egész nemzettestben itt látjuk a velünk ezer év óta együtt élő, most visszatért nemzetiségeinket, az ő érdekükben is áll a javaslat, de ugyanakkor senki se vegye bűnül tőlünk, ha a javaslatban azt látjuk, hogy abban a legősibb magyar elemek, a legtisztább magyar tájak biológiai megerősítéséről is szó van és elsősorban is erről van szó.

A kvalitatív és kvantitatív befolyásolás szolgálatának két iránya van a népesség szaporodásának előmozdításánál. Az egyiket nevezhetnénk – szakembereink is így nevezik – pozitív vagy elektív iránynak. Ennek az iránynak az a célja, hogy előmozdítsa a nemzettestre nézve legértékesebb elemek szaporodását. A elektív vagy negatív irány pedig az ellenkezőt akarja: a nemzet szempontjából értéktelen elemek szaporodását visszaszorítani, megakadályozni vagy a káros elemeket a nemzet szaporodásából egyenesen kiküszöbölni.

Minket elsősorban a pozitív irány érdekel. Ennek nagyon sokféle célkitűzése és teendője lehet. Inkább csak felsorolásszerűen említek egynéhányat. Ezek közül az első helyre tesszük egy eugenikai, egy igazi tiszta értelemben vett fajnemesítési közszellem kialakításának a szükségességét. (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.) Az, hogy a zsidó és keresztény vegyesházasságok egy olyan ijesztő statisztikája szerepelhetett nemcsak a távolabbi múltban, de mondhatnánk, a második zsidótörvény megszületése utáni időkben is, amikor már szinte minden ép gondolkozású embert figyelmeztethettek volna az idők jelei nemcsak a külföldön, hanem nálunk is az idők fordulására, az éppen arra vezethető vissza, hogy egy ilyen eugenikai közszellem tiszteletreméltó egyének és intézmények nagyon megbecsülendő fáradozása ellenére is távolról sem volt még kialakítva.

Én ennek a törvényjavaslatnak legnagyobb misszióját abban látom, hogy szinte függetlenül intézkedéseinek szerencsésebb vagy kevésbé szerencsés formájától, vagy módjától, végre valahára beülteti ebbe a nemzetbe az egészséges eugenikai közszellem kialakításának szükségességét. (Helyeslés a jobboldalon.)

De a pozitív, elektív fajnemesítés, a faj higiéné irányába esik sok más minden. A t. Házban a családvédelmi célkitűzésekkel kapcsolatban már sokszor elhangzott az a kívánalom, s én ennek újra hangot adok, hogy szűnjék meg az, hogy bármilyen vonatkozásban, akár a közéletben, akár a magánéletben bár mikor is szerepelhessen az a feltétel, amely a nőtleneket előnyben részesíti bármilyen állás betöltésénél, vagy lakás vagy bármilyen előny elnyerésénél. Azután egészen nyilvánvaló dolog, hogy a fajhigiéné gondolatának szerepelnie kell, mégpedig előkelő helyen, – hiszen meg is van rá az akarat – a telepítés kérdésénél, de szerepelnie kell az adóterhek megállapításánál, mérséklésénél, a családi pótlék, a családi munkabér kérdésének még az eddig történteken túlmenő módon való szabályozásánál is. Szerepelnie kell az elektív fajnemesítésnek még továbbmenően a népbetegségek elleni küzdelem erősítésénél. De idetartozik, amire a javaslat is most már módot ad, a házasság előtti orvosi vizsgálatnak fakultatív vagy kötelező bevezetése s ugyancsak az a kérdés, amely itt is szerepel, a házassági kölcsönök bevezetése. Idetartozik legfőképpen a faj összetételére káros keveredéseknek megakadályozása, ami őszinte örömünkre itt fekszik előttünk ebben a törvényjavaslatban. Idetartozik az is, ami nem szerepel ebben a javaslatban, s aminek hiányát, mint az előttem szólott t. képviselőtársaim közül többen, én is kifogásolom: nem szerepel a fajgyalázás tilalmazása, (Úgy van! Úgy van!) ami pedig ebben a vonalban annyira benne van, hogy ennek hiányzása valóban megszakadását is jelenti ennek a vonalnak.

T. Ház! Ha most sorravesszük az előttünk fekvő törvényjavaslatnak egyes fejezeteit, akkor a házasság előtti kötelező orvosi vizsgálatról kell először szólni. Úgy a javaslat ellen, mint a javaslat mellett felszólalók közül már többen rámutattak arra, hogy nehéz és kényes kérdés ez. Hogy valami nehéz és kényes, ez nem jelenti azt, hogy visszariadjunk tőle. Ha az a cél, amelynek érdekében történik valami, fontos és súlyos, akkor nem lehetnek a hozzávezető eszközök és módok elég kényesek és nehezek ahhoz, hogy megvalósításukat programba ne vegyük, ha ezt a célt előmozdítják. (Helyeslés.) Itt csak arra szeretnénk rámutatni, hogy a házasság előtti kötelező orvosi vizsgálat apparátusának a keretei jóllehet megvannak már, de még az egész szervezetet nem látjuk megnyugtatóan, egészen kiépítve. Nem látjuk a nemibeteg- és tüdőbeteg-gondozóknak az egész országra kiterjedő hálózatát, a tisztiorvosi karnak úgy létszámbeli, mint minőségbeli kineveltségét, amire a javaslat is, mint ezután megvalósítandó feladatra céloz inkább az indokolásában.

De még, ha meg is lesz ez a szervezet, arra kérjük elsősorban a belügyi kormányzatot és a belügyi kormányzat illetékes osztályának igen lelkiismeretes és minden elismerésreméltó vezetőjét, az itt jelenlévő Johan Béla államtitkár urat, (Éljenzés a jobboldalon.) hogy gondoljon esetleg itt egy olyan közösség kiépítésére, amely az itt fokozatosabban nemcsak testi orvossá, de, hogy úgy mondjuk, lelki orvossá is levő tisztiorvosi kart összehozza bizonyos mértékig a lelkipásztori karral. Egy ilyen »Arzt und Seelsorger« együttműködésre már megvannak a példák és a minták a németeknél is, de még ha nem is lennének ilyen példák, a dolog természetében fekszik, hogy ennek a nemzet lelki és testi életére rendkívül nagy befolyással lévő két hivatáságnak, a lelki orvosnak, a lelkipásztornak és a testi orvosnak, aki talán szintén több, mint a testnek orvosa, társul idevenném harmadiknak talán a nevelőt, főleg bizonyos kategóriákban. Ezeknek együttműködésére van szükség, hogy ezt a nemzet életében rendkívül fontos kérdést minél mélyebben, minél tisztábban és minél hasznosabb következményeket termő úton vigyék a megoldás felé és a realitás betöltése felé.

Azután nagyon fontos volna, hogy ha valahol, akkor itt ne álljanak bürokratikus nehézségek a gyakorlati életnek útjába. Számtalanszor láttuk és nyögtük annak ferdeségeit, félszegségeit, kiáltó panaszait, hogy a bürokráciává lett igazgatás – nem szándékosan, hanem a dolog természeténél fogva – elszorította az élet egészséges pulzusának lüktetését annyira, hogy néha egész elhalásokat, vérkeringési zavarokat okoz a nemzet organizmusának vagy egészében, vagy egyes testrészeiben. Nagyon, de nagyon fontos, hogy ha valahol, úgy itt a nemzet jövőjéért pulzáló erek el ne szoríttassanak. Ezért hadd legyen ez ne csak bürokráciamentes, de nehézség- és zökkenőmentes, amennyiben ez a törvény erejénél fogva megvalósul.

Főleg az eugenikai közszellem kialakításába, de még közelebbről egy egészséges orvosi nevelésnek programjába tartozik az, amire itt is szeretném felhívni a figyelmet. Mint a magyar falvaknak régi kutatója és munkása ijedten láttam olyan falu-típusokat, ahol a belkörű házasodás a faluban különben is meglévő káros átöröklésbeli tulajdonságokat annyira megsokszorozta, hogy a falu ezeken a helyeken végzetes biológiai és karakterológiai dekadenciában van. Ha beszélünk egyes magyar tájaknak a nemzetgyilkos egykével való fertőzöttségéről, ne felejtsük el, hogy sok minden ok mellett ez a kárhozatos beltenyészet is oka egy ilyen dekadencia, egy ilyen öngyilkos állapot kialakításának.

Nagyon szeretném, ha az egészségpolitikai kormányzaton keresztül az egész magyar orvosi kar bizonyos felhívást kapna arra, hogy a magyar társadalom mozgósíttassék meg abban az irányban, hogy ezt a veszedelmet lássa meg a maga egész terjedelmében. Egyébként is a magyar nemzettest egységét szolgálná az, ha ezek az egészséges nemzetsejtek a nemzettest távolabbi tagjaival is találkoznának, azokkal cserélődnének, azokkal egyesülnének és azokból felfrissülnének.

A házassági kölcsön, amint valaki megjegyezte az előttem szólók közül, inkább csak ígérvény abban a formában, ahogy előttünk fekszik. Mi azt szeretnők, ha a házassági kölcsön, ha még nem teljesen kifejlődött, kialakult és véglegesedett formájában is, legalább a törvény életbelépésével egyidejűleg megvalósuló intézmény is lenne.

Itt is utalok – mint már egy megelőző felszólalásomban cselekedtem – arra az egyelőre nagyon szűkkörűnek mondható akcióra, amelyet éppen a házassági kölcsönök terén az Epol. végez. Amit az Epol. tenni tud, az csak egy csepp a tengerben, de ez a csepp is elemezhető és ebből bizonyos következtetések már levonhatók nagyobb, életadó vízmennyiségek számára is – ha már a csepphasonlatot használjuk – és megállapítható az Epol-kölcsönök iránti hallatlanul nagy érdeklődésből, a kiosztott kölcsönök intencióinak bevártságából, hogy egy ilyen irányú akció nálunk is egyfelől hallatlanul szükséges, másfelől hallatlanul hasznos. Bizonyos vagyok abban, hogy ha a belügyi kormányzat, amely a Családvédelmi Alapból akarja ezt a házassági kölcsön-alapot is dotálni, esetleg az eddigi forrásokon kívül más forrásokat is bele óhajt kapcsolni ennek az alapnak a dotálásába, akkor a Ház minden oldaláról támogatást fog találni ennek a szándékának megvalósítására. (Úgy van! Úgy van!)

A források közül hadd említsük meg itt is a régen esedékes, ugyancsak nemzetbiológiai érdekű örökösödési reformtörvénynek egy generális és radikális javaslatát. (Helyeslés jobbfelől és középen.)

Még arra szeretnők itt felhívni a figyelmet, hogy különös figyelem kell hogy forduljon akár a házassági kölcsönök kiosztási terveinél, akár a házassági tanácsadás terén – egy pillanatra újra visszatérek erre – országunk egyes nemzetbiológiai szempontból fontos tájai felé. Ezek a tájak lehetnek nagyon fontosak akár abból a szempontból, hogy valami biológiai fertőzöttség van bennük, vagy éppen ellenkezőleg, mert tiszta biológiai gyökérzetű, erősen szaporodó népességű, jó tulajdonságokat átörökítő tájak, akár abból a szempontból, hogy nemzetiségi vidékekre esnek. Nagyon fontos azonban, hogy amikor a nemzet organizmusával foglalkozunk, ezt organikus módon, rugékonyan és az élő nemzeti organizmus élettörvényeinek megfelelően tegyük.

T, Ház! A törvényjavaslat harmadik fejezetéhez, nem lévén jogász, nem tudok hozzászólni, ehelyett azonban legyen szabad nekem egy másik témakört bekapcsolnom beszédembe, annál inkább, mert hiszen az előttünk fekvő törvényjavaslat címe a házassági törvény kiegészítéséről és módosításáról szól.

Az a kérdés, amelyet itt fel akarok említeni, összhangzik azokkal a kívánalmakkal, amelyeket már többen hangoztattak az előttem szólottak közül, különösen hangoztattak a Háznak általam is igen tisztelt, nagyrabecsült és testvéri szeretettel szeretett pap-képviselői, amely kívánalmak helyesnek tartanák az úgynevezett liberális éra alatt alkotott házassági törvény revízióját. Szeretném még ezt kiegészíteni azzal, hogy amennyire helyeslem ezt a revíziós kívánságot, annyira szeretném, hogy ez a revízió egyúttal az úgynevezett reverzális törvénynek, illetőleg az erre vonatkozó szakasznak a revízióját, (Helyeslés jobbfelől.) vagy talán csak egyszerűen úgy említem, hogy az 1868:LIV. tc.-nek visszaállítását is jelentse. Ha vannak olyan nemkívánatos vegyesházasságok, zsidó–keresztyén vegyesházasságok, amelyeket a nemzet életének egészsége érdekében ki akar küszöbölni ez a törvényjavaslat, akkor hadd mutassak rá arra, hogy vannak másfajta vegyesházasságok is, amelyek keresztyének és keresztyének, keresztyén felekezetek tagjai közt köttettek, ahol nem lehet aggály a nemzet életére káros tulajdonságok átörökítése tekintetében, ahol csak arról van szó, hogy az egy keresztyén hitnek más-más tükröződését és vetületét vallják a házastársak, ami ha vezethet is bizonyos feszültségre, de megelőző századok gyakorlata mutatja, a magyar közéletre és a magyar hétköznapi életre áldásos befolyást gyakorló, nagy és névtelen magyar családok sokasága mutatja, hogy a nemzet életére nem jelenthet kárt. Mégis azt látjuk, hogy a reverzális törvény egyfelől a nemzet sejtjeiben, a családban állított szembe egymással házastársakat, másfelől pedig szembeállította a keresztyén felekezetek testvéri munkára hivatott munkásait is. (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.)

Tisztelettel kérek egy félórai meghosszabbítást.

Elnök: Méltóztatnak a meghosszabbításhoz hozzájárulni? (Igen!) A Ház a meghosszabbítást megadja.

Szabó Zoltán: Szembeállította éppen azokon a helyeken, ahol a súrlódásmentességre a legnagyobb szükség lenne, sokszor egy-egy kicsiny falu kicsiny közösségében. Pyrrhusi győzelmek mindmáig azok, amelyeket ebben a tekintetben eddig akár az egyik, akár a másik keresztyén felekezet aratott a maga javára és a másik rovására. Azt mondhatnánk, hogy minden győzelem nemcsak a másiknak a kárát, de a sajátmaga veszteségét is jelentette. Én azért nagyon szeretném, hogyha ez a gondolat megértésre találna. Szinte lehetetlen is, hogy ne találna megértésre, inkább azt tudom, hogy bizonyos lehetetlennek látszó kánonjogi akadályok vannak ennek az útjában, de én azt tartom, hogy ha valamilyen cél fontos, – márpedig ebben a tekintetben a béke és a súrlódásmentes helyzet megteremtése az egész nemzet életének érdekében fontos – akkor a hit és a szeretet a lehetetlenségek legyőzését is meg tudja találni. (Úgy van! jobbfelől.)

T. Ház! Odaértünk ennek a törvényjavaslatnak legtöbbet vitatott, leghevesebb viharokat keltett részéhez, a negyedik fejezethez. Hadd bocsássam előre azt, hogy nem kaptam semmiféle egyházi részről sem megkeresést, sem rendelkezést, sem felhatalmazást arra, hogy a magam egyházának, a református egyháznak az álláspontját ismertessem. Nem is kötött meg engem az egyház semmiféle álláspontom és nézetem nyilvánításában, sőt őszintén szólva nem is tudok hivatalos egyházi nézet nyilvánításáról ebben a tekintetben. Olvastam ugyan egyházi lapjainknak cikkeit és megjegyzéseit, amelyekből az látszik, – egybehangzóan több előttem szólott képviselőtársam véleménynyilvánításával – hogy egyházi cikkíróink szeretnék azt az álláspontot érvényesnek látni, a törvényjavaslat rendelkezésével bizonyos mértékig ellenkezően, hogy aki keresztyén házasságból keresztyénnek született és keresztyénnek neveltetett, az ne kerüljön tilalom és megkötöttség alá. De ismétlem, hogy ebben a tekintetben hivatalos véleménynyilvánítás nem történt. Megemlítek még egy olyan, ugyancsak nem hivatalos részről hallott, véleményt is, amely azt szeretné, hogy itt a többször hangoztatott egyéni tragédiák meggátlása végett kívánatos lenne, ha az igazságügy-miniszter kapna egy bizonyos diszkrecionális, vagy amnesztia-jogot, hogy olyan esetekben, amikor a teljes asszimiláció megvalósultnak látszik és ennek kiküszöbölhetetlen és fellebbezhetetlen bizonyságai vannak, akkor adhasson egy bizonyos felmentést a tilalom alól. Ismétlem azonban, ezek szintén csak olyan vélemények, amelyek nem kötik az én véleménynyilvánításomat.

Őszintén meg is mondom azt a véleményemet, hogy bármennyire méltányosnak látszanának ilyen enyhítések és korlátozások, a második zsidótörvény megmutatta azt, hogy minden kivételezés, minden rés és kibúvó nem az igazán arra rászorultak számára nyújt modus vivendit, lehetőséget, hanem épp azok számára juttat rést, amelybe azután ékeket próbálnak nagy erővel beleverni, akiknek a lehetőségektől való elzárása a törvény intenciója volt és akiknek a lehetőségektől való elzárása valóban egyetemes nemzeti érdek is.

Ezen a ponton hadd mutassak rá arra is, hogy az egyházi szempontból jogosan hangoztatott érdekek bizonyos mértékig megoldást találnának akkor, ha többet foglalkoznánk – azt hiszem lehetne is foglalkozni ezzel – egy bizonyos zsidó–keresztyén egyháztípus megkonstruálásával, amelyre a keresztyénség első századainak története is bizonyos példát mutat. Vajon mi állana útjában annak, hogy akár egyik, akár másik felekezeten belül, vagy ahhoz többé-kevésbé hozzátartozva legyen egy ilyen zsidó–keresztyén egyház, ahová a dolog természeténél fogva, mint egyik püspökünk mondta, még ha szenvedésteljesen is, de legalább odatartozhatnak, bizonyságául annak, hogy a keresztyén hitért minden időben kell szenvedni és amit a mártír zsidóság meg akart takarítani abból, amit a történelmi keresztyénség nem tudott megtakarítani, a századok, különféle formájú keresztyénüldözések közepette, most megkóstolna valamit ezekből a szenvedésekből a zsidóság és ezekben a szenvedésekben, ezeknek a zsidó–keresztyén gyülekezeteknek keretén belül érne meg esetleg egy további asszimilációs folyamat folytán a teljesjogúsághoz. Ismétlem, ezt én is csak felemlítem, mint egyik modus vivendit, mint egyik képviselőtársam szellemesen megjegyzi, egy asszimilációs purgatórium lehetőségét.

Tovább akarok menni és fel akarom említeni a t. Ház előtt, amire már Maróthy t. képviselőtársam is rámutatott, hogy egy ilyen házassági tilalom, épp a zsidóság oldaláról nem ismeretlen fogalom. Amire ő csak utalt, én meg akarom itt név szerint is említeni. A Szentírás ószövetségi része több helyen említést tesz arról, hogy nemcsak egy ilyen zsidó reform volt, amely a vegyesházasságoktól megtisztította a zsidó fajt. Ilyen reformról szó van Ezsdrás próféciájának kilencedik részében a 12–14. versekben és az egész 10. fejezetben, Nehemiás könyvében, a 13. fejezetben. Még előbb kellett volna említenem Mózes IV. könyvének 25. fejezetét. Úgy, hogy a zsidóság maga is gyakorolta ezt a házassági tilalmat, ezt a fajtisztítást, meglévő házasságoknak azonnali szétbontása, érvénytelenítése, sok esetben halállal való megszüntetése révén is, és talán azért lett nemcsak vallásában, hanem fajában is annyira feloldhatatlan és szétbonthatatlan konglomerátummá, egységgé, mint amilyennek mutatkozik.

Vegyük még hozzá azt, hogy ez a zsidóság nemcsak az ószövetség alapján, hanem a talmud alapján áll. Azzal is számolnunk kell, hogy a zsidóság nem az ószövetség népe elsősorban, hanem a talmud népe, amely könyv kifejezetten keresztyénellenes, krisztusellenes és amelynek sokféle rabulisztikája mérhetetlen sok kiutat enged olyan etikai kérdésekben, ahol minket szigorú, zárt és örök szabályok kötnek. Láthatjuk tehát, hogy ez a kérdés nemcsak faji oldalról, hanem etikai oldalról is rendkívül fontos, indokolt és olyan kérdés, amelyet még a kellemetlen behatások és következmények ellenére is, inkább százszor szívünkhöz kell szorítanunk, mint egyszer eltaszítanunk magunktól.

Ugyanakkor, amikor a házasságnak ótestamentumi és talmudi vetületeivel és kérdéseivel foglalkoztam, foglalkoztam a házasságnak az újtestamentumban lefektetett lényegével is. Igen t. Ház, azt látom, amit már sokszor láttam, ahányszor ezek az újtestamentumi textusok hozzámszóltak, hogy (Mozgás a szélsőbaloldalon.) a házasság, igenis, az Isten teremtési rendjének az Isten által létrehozott ténye, a házasság olyan szolgálat, amelyben a házasfelek szolgálnak elsősorban Istennek, azután az egyháznak és szolgálnak a gyermekeknek, a jövő generációnak és ezen a jövő generáción keresztül mindazoknak a közösségeknek, amelyeket éppenúgy Isten adott, mint ahogy a családot is az Isten teremtési rendje adta. Szolgálnak a családnak, az egyháznak és a nemzeti közösségnek, és az azon felépülő hazának.

Ha így van, t. Ház, ha annyira Istentől adott, Istentől teremtett ez a házassági szent szolgálat és szent kötelesség, akkor én nagyon szívesen támogatok, – szinte azt merném mondani, hogy felhatalmazás nélkül is egyházam nevében mernék szólni – minden olyan törvényjavaslatot, amely a házasság felbonthatatlanságát akarja kimondani és elősegíteni. A Szentírás is csak két esetben ismeri a házasság megszűnését: vagy a házassági hűtlenség, a házasságtörés esetében, vagy pedig akkor, ha a házasfelek egyike meghal. De kész volnék a házasság teljes felbontatlanságán együtt munkálkodni, csak legyen tiszta és szent ez a házasság.

Ezen a ponton kell arra rámutatnunk, t. Ház, hogy a házasságok ma nem tiszták és nem szentek, amint erre már többen rámutattak az előttem felszólalók közül. A házassági élet megromlott. Kell, hogy bűnbánattal vállaljuk mindazt, ami ebből a megromlásból reánk esik. A keresztyén erkölcs elhomályosulásának, a krisztusi gondolatok köz- és magánéletből való kiesésének reánk eső ódiumát, igenis kell, hogy vállaljuk, de rá kell arra is mutatnunk, hogy ennek a romlásnak az egyik tényezője rontás volt: egy olyan házassági etikának szóban, írásban és tettben való hirdetése és propagálása, amely romlott házassági etikával igenis elrettentő példákat, elrontó példákat elsősorban a zsidó házasságok, másodsorban pedig a zsidó–keresztyén vegyes házasságok szolgáltatták. Vajon nem állt-e itt és nem áll-e még mindig előttünk egy olyan házassági etika, amelynek alapja elsősorban nem a szolgálat, a hit és az áldozat, hanem az üzlet, (Úgy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) amely elsősorban, szinte kizárólagosan az alku alapján áll. És vajon nem ez az etika szüremkedett-e át a keresztény házasságok szempontjai közé és nemcsak a szempontok közé, hanem magukba a házasságokba is a zsidó–keresztyén házasságokon keresztül? Igenis állítjuk, hogy nemcsak a magyar fajiságot, hanem a magyar etikát megrontó tényezők között sem lehet némán és vakon letagadni és elhallgatni a zsidóság kárhozatos szerepét és a zsidósággal megkevert vérű félzsidóság káros szerepét.

T. Ház! Számtalanszor nyílt alkalmam faluszolgálatom és egyéb szolgálatom közepette látni, hogy az a sajnálatos és szörnyű dekadencia, amely a mi falvaink népében, de az egész magyarságban is végbement, a magyar bűnöknek ez a szörnyű elharapódzása néha milyen egyenes és letagadhatatlan összefüggésben van a zsidók szerepével. (Úgy van! a jobboldalon.) Merném állítani, hogy a zsidóság éppen azért tudott olyan régi idő óta rászívódni a magyar életgyökerekre és annyira megsokasodni nemcsak belső szaporaság, hanem külső beköltözés által is, mert elsősorban a mi bűneinkre szívta rá magát. (Úgy van! a jobboldalon.) Azt kell látnunk, hogy a zsidóság, különösen a közelmúltban, szinte elsősorban, üzletileg is a magyar bűnökből élt, a régen értékes földesúri, kisnemesi középosztály könnyelműségéből, mert a költekezési vágyát kiszolgálta a hitelnyújtással, de be is nyújtotta érte a számlát. Élt egyéb magyar bűnökből is és vajon nem gondolkoztat-e százszor meg bennünket, miután már százegyszer rámutattunk, az, hogy a nemzetgyilkos szélsőséges mozgalmak élenjárói között ott láttuk a zsidóságot.

Hadd mutassak rá, hogy a magyarság egész ízlésromlásának, nyelvbeli, művészetbeli ízlésének, a tánc, a zene, az irodalom terén való ízlésromlásának fő oka elsősorban a magyarországi zsidóság volt (Úgy van! Úgy van!) vagy mondhatnám, a világ-zsidóság, amellyel a magyar zsidóság mindig nagyon intenzív kapcsolatot tartott fenn. Vajon nem látjuk-e, hogy a magyar bűnöknek az iparai, a bordély, a kocsma, a pornográfia zsidó művelők, üzletszerzők és üzleti kihasználók kezében voltak. Ha ezek így vannak, akkor vakok lennénk, ha nem látnók meg, hogy ezen a biológiai és etikai fajhígításon és fajkarakter-hígításon nagyon, de nagyon sürgős szükség segíteni és ennek sürgősségét nem szünteti meg, sőt aláhúzza a sürgősségét az, hogy történelmi időket élünk. Éppen a történelmi időkben ránk háruló fontos exisztenciális és honvédelmi érdekek, ha soha máskor nem parancsolták volna, most parancsolják, hogy nézzünk bátran szembe ezekkel a követelményekkel (Helyeslés a jobb- és a szélsőbaloldalon.) és ragadjuk meg az orvoslás módjait, ha mégannyira szokatlanok, vagy némelyek számára fájók és radikálisak is lennének. Akármennyire fájó dolog, hogy lesznek ennek a törvényhozásbeli intézkedésnek sebesültjei, előttem az is fájó dolog, hogy voltak súlyos sebesültjei, valóságos és etikai halottjai a törvényhozásbeli intézkedések eddigi elmaradásának is. (Úgy van! Úgy van! Taps a jobboldalon, a középen és a szélsőbaloldalon.)

És ha némelyek előre sírnak – nem egy esetben nagyon krokodilusszínezetűek és szivárványtörésűek ezek a könnyek – azokért, akik károsodni fognak e miatt a törvényjavaslat miatt, azt kérdezzük, hogy mikor és ki sírt a zsidó leánykereskedők által elhurcolt magyar leánytestvéreink, a vengerkák ezreiért, (Úgy van! Úgy van! – Taps.) pária soráért kiszolgáltatottságáért, eladottságáért, és amerikai kivándorlókért? És ki sírt azokért a magyarokért, akiket a zsidó etika fertőzött meg és sodort lelkileg a nemzetgyilkosság bűnébe és tartott rabszolgaságban vagy fosztott le rabszolgává gazdaságilag és anyagilag? A példák légióját tudnám felsorolni, de mivel a karzatnak hölgylátogatói is vannak és ők is hallják ezeket a szavakat, csak hangfogóval említem meg, hogy még mai napig is hallottam falusi zsidó kocsmárosról, aki azelőtt nemrégen még a romlatlan falu mindkét nembeli fiatalságát maga szoktatta rá az óvszerek használatára és aki ezeket az óvszereket forgalomba is hozta.

T. Ház! Amikor mi lovagiasak, emberiesek és megértők vagyunk, akkor nem szabad elfelejteni, hogy ezek az érvek is szólnak hozzánk és ezek az érvek is parancsolnak nekünk. Nemzetünk aggódó, rajongó szeretete és annak a magyarságnak, amelyhez tartozunk, halálig kötő és életünk árán is parancsoló szeretete késztet minket ebben a tekintetben állásfoglalásra. Ismétlem: ebben a javaslatban egy nagy magyar fajvédelmi törvény egyrészét látom, egy még ezután megteendő határozott és egyenes útnak egy szakaszát. (Helyeslés jobbfelől.). De ha első is, ha egy is, mégis valami és ezért örülök, hogy van. Egy magyar közmondás azt a feleslegesnek látszó, de mégis igen nagy bölcsességet mondja, hogy »hogy mielőtt mennénk, hát indulnánk«. Valóban a célhoz éréshez szükséges a célig megteendő út, ehhez az úthoz pedig szükségesek az első elhatározó lépések. Én is azt tartom, messzire kell még mennünk, hogy be tudjuk hozni az elmulasztottakat, de mielőtt oda érkeznénk, íme ezzel a javaslattal is elindultunk. Szívből örülök ennek az elindításnak és akadályoktól, nehézségektől mentes jó utat kívánok neki. A javaslatot tisztelettel elfogadom. (Éljenzés és taps. A szónokot üdvözlik.)

Kapcsolódó: A zsidók és nem zsidók között kötött házasságból zsidók születnek