Közel négy éve folyik a „különleges katonai hadművelet” Ukrajna javaiért, a majdani puccs óta pedig tizenkét év telt el. Ha tárgyilagosan és leegyszerűsítve nézzük a dolgokat, akkor az ukrán emberek élete és Ukrajna sorsa kevésbé fontos, mint az ukrán földben található ásványi kincsek, ritkaföldfémek, illetve az ország stratégiai földrajzi elhelyezkedése. Több ország érdekei ütköznek ezen a területen: a „csatát” itt vívják meg, és itt alakítják ki a számukra fontos befolyási övezeteket. Minden résztvevő – legyen az nyíltan fellépő vagy a háttérben tevékenykedő állam – érdekei érvényesítése és győzelme érdekében minden számára elérhető eszközt latba vet. A helyzet átfogó megértéséhez célszerű elsőként Oroszország politikai, történeti és stratégiai szempontjait áttekinteni. A „nyugati” gondolkodású emberek és politikusok gyakran értetlenül szemlélik Oroszország működését és térfoglalását, annak ellenére is, hogy egyre több szankciót vetnek ki vele szemben. A Szovjetunió szétesése Putyin számára „a XX. század legnagyobb geopolitikai tragédiája”, és ez a gondolkodásmód alapvetően meghatározza az orosz állam irányvonalát. Nem véletlen, hogy többek között Kelet-Európa „felszabadításáról” beszélnek – elhallgatva a szovjet hadsereg által elkövetett háborús bűnöket –, mivel ez a narratíva is a szovjet hegemónia részleges vagy teljes visszaállítását szolgálná.

Ezzel párhuzamosan többször is ismertté tették azt az állításukat, miszerint a NATO a hidegháború lezárásakor szóbeli ígéretet tett arra, hogy a katonai szövetség nem terjeszkedik keleti irányba. Oroszország ezt az ígéretet megszegettnek tekinti, és ebből fakadóan becsapva érzi magát. Míg Magyarország a trianoni békediktátum okozta történelmi sebek feldolgozásával küzd, addig Oroszország a lehetőségeihez mérten megkezdte a korábbi szovjet befolyási övezet visszaépítését. Putyin – az egykori leningrádi kisfiú – Oroszország elnökévé vált, és olyan élet- és hatalmi tapasztalattal rendelkezik, amelyről sok nyugati politikus legfeljebb elméleti szinten rendelkezik. Nem véletlen, hogy a Nyugat mindeddig nem találta meg azt az eszközt vagy stratégiát, amellyel tartósan sakkban tudná tartani őt. Sokan hittek abban, hogy az Oroszország elleni szankciók elérik céljukat, és az orosz társadalom a nélkülözések hatására elfordul vezetőjétől, vagy akár eltávolítja őt. A történelem azonban mást mutat: az 1917. november 7-i események egyszeri, rendkívüli fordulópontot jelentettek, amely során az addigi uralkodó réteg teljes megsemmisítésére került sor. Az orosz társadalom politikai lélektana hagyományosan nem lázadó jellegű; sokkal inkább igényt tart egy erős, határozott vezetőre, aki rendet tart és irányt mutat. Ezt a képet tovább erősíti Putyin egyenruhás múltja is. Köztudott, hogy olyan közegben szocializálódott és dolgozott, ahol hideg fejjel, nyomás alatt kellett döntéseket hozni. Ennek egyik ismert példája, amikor szovjet tisztként a forradalmi hangulatban lévő keletnémet tömeg elé állt, és sikerült megakadályoznia, hogy a demonstrálók megostromolják a szovjet hírszerzés drezdai rezidenciáját. Ebből a rendszerből (állam az államban) érkező egykori egyenruhásra nem fog egy másik egyenruhás támadni, hiszen tudja, mivel játszik, milyen következményei lehetnek tettének.

Az ókori filozófia egyik gyakran idézett gondolata szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ugyanakkor a történelem mégis hajlamos önmagát ismételni. Bár a körülmények, a szereplők és az eszközök változnak, az emberi természetből fakadó hatalmi törekvések, félelmek és érdekellentétek újra és újra hasonló mintázatokat rajzolnak ki. A második világháború alatt és közvetlenül utána folytatott tárgyalások – a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia között – a mai napig meghatározzák Európa politikai és biztonsági szerkezetét. Éppen ezért itt kell keresnünk az orosz geopolitikai gondolkodás alapjait.

A teheráni konferencián a szovjet fél több kulcsfontosságú követelést fogalmazott meg. Ezek közé tartozott mindenekelőtt a nyugati front mielőbbi megnyitása, amely tehermentesítette volna a Vörös Hadsereget. Emellett a Szovjetunió ragaszkodott Lengyelország új határainak elfogadásához is. Ennek nem csupán területi, hanem politikai jelentősége is volt: a nyugati hatalmak hallgatólagos jóváhagyásával legitimálódott volna a Molotov–Ribbentrop-paktum ezen eleme, és a Szovjetuniónak nem kellett volna visszaszolgáltatnia az elfoglalt lengyel területeket. Mindkét követelést elfogadták, Szovjetunió helyzete javult. Jaltában Szovjetuniót, mint nagyhatalom, elismertté vált az angolszászok részéről. Közép-Európa szovjet érdekszférává vált, Kuril-szigetek egy részén pedig már nem Nap kelt fel, hanem a sarló-kalapács.

A balti országok sem jártak jobban, ahol a szovjet csizma verte fel a port, ott az emberi jogokra oly érzékeny nyugati hatalmak csöndben maradtak, érdekeiket nem vették figyelembe, így ismét Szovjetunió tagköztársaságai lettek. (Persze nem önként és dalolva) Potsdamban a korábban megállapodott pontokat megerősítették, jóváhagyták. A "birodalom" a korábbi elszigeteltségből kitörve tényező lett a világpolitikában. A világháború végével a Szovjetunió – mint a „népek nagy barátja”, ahogyan magát hirdette – 1955-ig fegyveresen lépett fel az ukrán függetlenségi törekvésekkel szemben, és azokat véresen leverte. Ezt követően a „szovjet egyenlőség” időszaka következett, amely a gyakorlatban az ukrán nemzeti öntudat háttérbe szorítását jelentette. Ez a kibeszéletlen és fel nem dolgozott történelmi eseménysorozat később – és a mai napig – mély törésvonalként húzódik végig az orosz és az ukrán nép kapcsolatán.

Említettem a hasonlóságot az egykori és a jelenlegi orosz biztonságpolitika között. Akkor ideológiai alappal magyarázták, jelenleg geopolitikai helyzettel érvelnek. Egy esetleges ukrán NATO-tagság Oroszország számára elfogadhatatlan, mert fenyegetést jelentene számukra, valamint Ukrajna az orosz önazonosságtudatban fontos szerepet kap. Ha Ukrajna NATO-tag lenne, ezzel az orosz birodalom falain repedés keletkezne, mely végső soron Oroszország gyengülésével járna. Ha az orosz békefeltételeket elemezzük, akkor világosan látható a területszerzéssel összefüggő békepontok központi szerepe. Ezek nem pusztán katonai realitások rögzítését szolgálják, hanem hosszú távú geopolitikai célokat tükröznek. A Krím annektálásának elismerése, majd később a Donyeck, Luhanszk, Zaporizzsja és Herszon megyék egyoldalú bekebelezésének elfogadtatása azt jelzi, hogy Moszkva a háborút nem kompromisszumként, hanem eszközként kezeli a stratégiai térnyeréshez.

Tehát, minden egyes nappal, minden egyes elfoglalt településsel Ukrajna esélye, alkuképessége csökken. Orosz szemszögből nézve a konfliktus nem elsősorban Ukrajnáról szól, hanem a hidegháború utáni világrend korrekciójáról. Moszkva úgy értelmezi saját lépéseit, mint egy hosszú ideje zajló geopolitikai visszaszorításra adott kényszerű választ, amelyben az idő, a tér és az erőforrások a döntő tényezők. A békefeltételek folyamatos szigorítása ebből a logikából következik: minden katonai előrelépés új politikai realitást teremt, amelyet a tárgyalóasztalnál is érvényesíteni kívánnak.

Ebben az értelmezési keretben Ukrajna nem önálló szereplőként, hanem ütközőzónaként jelenik meg, amelynek mozgásterét a nagyhatalmi érdekek határozzák meg. Oroszország számára a konfliktus kimenetele ezért nem elsősorban a nemzetközi megítélésről, hanem a stratégiai biztonságról, a befolyási övezet stabilizálásáról és a jövőbeli precedensek megakadályozásáról szól. E logika megértése nélkül nehezen érthető meg sem a háború elhúzódása, sem az, hogy Moszkva miért nem mutat valódi kompromisszumkészséget. A következő kérdés így már nem Oroszország szándékaira, hanem Ukrajna lehetőségeire és korlátaira irányul: milyen mozgástér marad egy olyan állam számára, amelynek sorsát egyszerre formálják saját döntései és a felette zajló nagyhatalmi játszmák. Én azt sem tartom kizártnak, hogy Moszkva egy esetleges vereség a már ismert „felperzselt föld” taktikáját fogja alkalmazni, ha az enyém nem lehet, nem lesz másé sem.

A következő írás Ukrajnát vizsgálja meg – nem mítoszokban, hanem realitásokban gondolkodva.