A holodomor, a sztálini Szovjetunió mesterségesen előidézett éhínsége, több millió ukrán áldozatot követelt, és a nép gyengítését szolgálta. Ez a több évtizede történt esemény nemcsak traumatizálta az ukránokat, hanem nemzeti öntudatukat is megerősítette. 1941-ben az ukrán társadalom rendkívül megosztott volt. Voltak csoportok, akik ellenálltak – ez partizánháborúhoz vezetett –, és voltak csoportok, akik felszabadítóként üdvözölték a német csapatokat. Az ukránok szabadságharca a németek, majd a szovjetek ellen 1955-ig tartott, ez elismerésre és tiszteletre méltó, az viszont teljes mértékben elfogadhatatlan, megbocsáthatatlan, amit Volhíniában, Galíciában az ártatlan, kiszolgáltatott lengyelek ellen tettek. Ez a népirtás rövid ideig tartott, de több százezer áldozattal járt.

Ez a példa is jól mutatja: nincsen csak áldozati vagy csak bűnös nép. Érdemes ezekre a kérdésekre választ kapni:

A Szovjetunió szétesése után, 1991-ben, Ukrajna kifejezetten jól indult el az európai felzárkózás útján. (Emlékszem, a magyar külügyminisztérium még hírközlési eszközökkel is segítette az akkor formálódó ukrán államot.) Elvileg minden egykori szovjet köztársaság ugyanarról a rajtvonalról indult. A különbség ott mutatkozott meg, ki mit kezdett ezzel a történelmi eséllyel. Ukrajna nem élt a lehetőséggel. Amikor viszont szerettek volna a keleti irány helyett a nyugati civilizációhoz tartozni, már késő volt: nem Jelcin volt Oroszország elnöke, hanem Putyin. Az egyének gazdagodása nem járt együtt az állam megerősödésével, sőt 2025-re eljutott a látványos aranyvécé korába.

A balti országok gyorsan és következetesen átalakították intézményrendszerüket, világos célt tűztek ki maguk elé, és végig is mentek ezen az úton – az eredmény ma jól látható. 2014-ben történt valami: a majdani puccs. A jelszavak maradtak, az irány viszont sovénné vált. A munkácsi turulszobor esete közismert, nem szorul külön magyarázatra. Jó okunk van feltételezni, hogy az országban élő más nemzetiségek is hasonló sorsra jutottak: jelképeiket egyszerűen szemétre dobták. (Csak mellékesen jegyzem meg: Magyaroszág a XVI. században [de legalábbis az akkor még magyar királyként fellépő János Zsigmond uralma alatt álló erdélyi rész – a szerk.] a tolerancia jegyében vallásbékét hirdetett ki .)

Hogyan juthatott el Ukrajna és népe a majdani puccsig? A válasz kézenfekvő: mindenki szeret a zavarosban halászni. Tudatosan kihasználva az ukrán közállapotokat, ez a többre érdemes ország fokozatosan a „narancsos forradalmon” keresztül a Nyugat játékszerévé vált. Az ukrán elitet nem érdekelte az ország sorsa, csak a sajátja, így Ukrajna egyre mélyebbre került abban a geopolitikai játékban, ahol már nem játékosként vehetett részt, hanem csak bábuként. A hőn áhított függetlenség kora nem jött el, ugyanúgy, mint a török kiűzése Magyarországról sem járt szabadsággal, mert a Habsburg-ház uralma jött el. Azt nem lehet szabadságnak hívni, ha a medve ölelése helyett a rétisas tartja a karmai között. Majdantól kezdve az orosz politikát meghatározó emberek szamovár melletti teázás közben a kijevi döntésekre figyeltek, és ennek megfelelően intézkedtek. Ukrajna védelmében meg kell említeni: minden országnak joga van az orientációjáról dönteni. Ukrajna abban hibázott, hogy nyugati orientációját nem Jelcin idején próbálta érvényesíteni, amikor a geopolitikai helyzet kedvezőbb lett volna, hanem Putyin alatt tette meg. Ráadásul a régi mondást sem vették figyelembe, miszerint a medve bőrét úgy kell mosni, hogy nedves bundáját észre se vegye. A kicsi zöld emberke, mint humorista, korábbi produkcióival sikeresen nevettette meg az embereket, míg elnökként ez nem mondható el róla. Szörnyű látni a síró anyákat, feleségeket, akik szeretteiket vesztik el egy proxyháborúban. Ukrajna földrajzi helyzete nem engedi meg a teljes függetlenséget Oroszországtól, ezt fel kellett volna ismerniük. Különböző – köztük sokszor nevetséges – látszatintézkedésekkel (közterületek átnevezésével, időzónaváltással, szobrok és emlékművek lebontásával) próbálják eltörölni a szovjet múltat, ám egy dolgot nem tesznek meg: a Szovjetunió által elcsatolt területek visszaadását Lengyelországnak és Magyarországnak. Ez is hozzátartozik a szovjet múlthoz, ha erre nem akarnak emlékezni Kijevben. Moszkva érzékelve a rá leselkedő veszélyt, döntött és lépett, ugyanúgy, mint 1968-ban. (Azt a beavatkozást is megelőzték figyelmeztető tárgyalások, közvetlen és közvetett. Moszkva Kádár Jánoson keresztül is próbálta Dubceket észhez téríteni, mielőtt katonai úton fojtaná el a reformokat. Hiába kérdezte Kádár a csehszlovák főtitkárt: "Mondja, önök valóban nem tudják, kivel van dolguk?")

Világossá tették: a medve kijött a barlangjából, mert dézsából öntötték rá a vizet. A történet jól mutatja, hogy az ukrán nép áldozatai nem Ukrajna szabadságáért történnek, hanem az elhibázott külpolitikája és távoli érdekek kiszolgálása miatt. Legfrissebb hír szerint Zelenszkij 800 milliárd dollárra (364 ezer milliárd forint) teszi az eddigi háborús károk mértékét. Nem lett volna jobb a geopolitikai realitásokat, történelmet figyelembe véve Ukrajna békés és gazdag jövőjét építeni?

Mivel ez a katonai konfliktus többszereplős (nemcsak orosz-ukrán összecsapás), addig fog elhúzódni, amíg valamelyik fél gazdaságilag nem bírja tovább, Ukrajna nem kap több nyugati támogatást és/vagy az orosz gazdaság terhei meghaladják az ország lehetőségeit, hiszen ők sem akarnak csak vodkán és uborkán élni. Ukrajna elfogadja a geopolitikai helyzetét és tudomásul veszi az elhibázott döntésének következményeit. Itt jönnek képbe azok az országok, akik „más hímtagjával verik a csalánt”, hogy el tudják-e Ukrajnát engedni. Addig minden egyes tárgyalás, különböző békepontok sokasága az időhúzás esete. Ha ezen feltételek közül bármelyik fennáll, akkor új ukrán elnökkel kell a békére felkészülni, hiszen Zelenszkijre, mint „háborúpárti” elnökre tekintünk. Nem ez a szegény komédiás tehet a háborúról, hanem azok a korábbi döntések, amelyek Ukrajnát kiszolgáltatottá tették, vele pedig elhitették, hogy csodákra képes. Ő teljesen beleélte magát ebbe a szerepbe, ugyanúgy, mintha a filmbéli elnököt alakítaná, csak arról feledkezett meg, hogy a forgatókönyvet nem ő írja. Ukrajna mozgástere meglehetősen szűk, de nem reménytelen. Először meg kellene teremtenie a biztonságos hátországot, azaz a kisebbségekre ne ellenségként tekintsenek. Másodszor a saját érdekeit kell előnybe helyezni, nem pedig egy harmadik országét. Mit jelent ez a gyakorlatban? Elfogadja és megbékél a geopolitikai helyzetével, külső szereplők bevonása nélkül tárgyalást kezd az oroszokkal. Egy korábbi példát tudok bemutatni: Románia, mint a Harmadik Birodalom szövetségese, egy időben támadta meg a Szovjetuniót Németországgal, majd amikor szorult a kapca, elárulva szövetségeseit, villámgyorsan a korábbi ellenség mellé állt. Felismerték, hogy az igazság, erkölcs, hűség nem a politikai fogalmak közé tartozik [a románoknak a jelek szerint a morális kérédseket nem is lehetett túl nehéz feldolgozniuk... – a szerk.], valamint megfelelő időben hoztak egy döntést. Ukrajna tragédiája éppen abban áll, hogy ezt a felismerést nem a megfelelő pillanatban tette meg: túl későn szakított, és túl későn mérte fel, hogy a geopolitikában nem az elvek, álmok, hanem az erőviszonyok szabják meg a mozgásteret.

Korábban írtuk: Háború Kelet-Európában