Kassai hídépítése az elmúlt egy évben sem lankadt, gyümölcse pedig (legalábbis amit mi, halandó gójok is látunk a partvonalról) egy majd’ egyórás beszélgetés lett Megyeri Jonatán rabbival a Neshama TV névre hallgató csatornán. Ez a YouTube-csatorna egy deklaráltan zsidó gyökerű YouTube-felület, ám nyíltan politikával, politikai kérdésekkel nem igazán foglalkozik.

Mielőtt belevágunk, szeretném leszögezni a félreértések kedvéért, hogy nem ragadok ki részleteket a videóból önkényes, vagy olyan módon, hogy a részletnek megváltozzon az eredeti értelme. A beszélgetést elejétől a végéig megnéztem másfélszer (azért másfélszer, mert bizonyos részeket akár többször is visszatekertem), így ennek tükrében írok le mindent.

Ami először feltűnik a nézőnek, az az, hogy ez a beszélgetés már merőben más stílusban és hangulatban telt, mint a tavalyi ominózus eset Puzsérékkal. Kassai láthatóan tanult az esetből – vagy taktikát változtatott, nézőpont kérdése –, kerülte a sarkosabb kijelentéseket, így a beszélgetés nyugodtabb mederben telt, cserébe nem lett olyan „ütős”, ami az elhangzottak alapján nem is volt egyik fél célja sem. A Kassaira korábban is jellemző ténymegállapításnak szánt bölcselkedések persze így is helyet kaptak, de ezekről majd később.

Amit mi lényegében itt látunk, az egy Kassai és Megyeri között kialakult barátság (ennek ellenére magázzák egymást) publikumnak szánt promóciós videója, saját maguk beszélnek róla, hogy ennél a kapcsolatuk mélyebb és összetettebb, gyakran beszélnek és találkoznak személyesen is. Hogy ezeken a beszélgetéseken mik kerülnek még szóba, miket terveznek, természetesen nem tudhatjuk, de a jelek szerint tényleg egymásra talált a két fél, izgalmasnak találják a két világ találkozását.

Természetesen két, egymástól távol eső „világ” találkozásában mindig van bőven érdekesség és izgalom, ezt kár is lenne elvitatni, és sosem azzal volt a probléma, ha két fél leül egymással, hanem azzal, ha a beszélgetés(ek) során olyanokat mondanak, amit igazából csak a megfelelési kényszer és a túlzott alázat mondat velük (lásd Vona Gábor elhíresült Spinoza-házas esete).

Ezt némiképp elkerülendő, Kassai az egész beszélgetés során ügyelt rá, hogy tartsa a középutat. Kicsit olyan érzésem volt végig, mintha egy kisdiák lenne, aki lelkesen referál a tanárának, olyannyira lelkesen, hogy akár még a szavába is belevág.

Volt szó a lövészárkok mélységéről, nemzetről, hazaszeretetről, „szélsőségekről” (pontosabban azokról, amiket ők annak gondolnak), az ország állapotáról – különösebb konkrétumok nélkül. Tényleg olyan volt az egész, mint két barát teadélutánja, így ha komolyra vesszük a figurát, tényleg nehéz belőle kardinális részeket kiragadni.

Nagyjából a felénél jött rám az az érzés, hogy Kassai Lajos nem csak kisdiák, de lényegében a teadélután az ő álmainak, vágyainak felvázolásáról szól, melyhez a rabbi néha hozzáfűz egy-egy kiegészítő gondolatot.

Ezek az álmok pedig a szó szoros értelmében annak számítanak. Egyéni célok, melyeket Kassai ugyan ki akar vetíteni a nemzetre, de egyrészt nem érzékeli a mikro- és makroszint közötti különbségeket, másrészt – hogy ne kelljen érzékelni őket – nem is vesz róluk tudomást, helyenként pedig a múltat is megszépíti, átértelmezi. Így lett az elhazudott rendszerváltásból Lezsák-féle „lakiteleki sátorozás, amely összehozta a nemzetet”, vagy a holokausztból „ki nem beszélt tragédia”, ami, tekintve, hogy hetente esik róla szó hazai és globális viszonylatban egyaránt, enyhén szólva is röhejes.

Ha össze akarnám foglalni egyetlen gondolattal Kassai nézőpontját, akkor erre a legalkalmasabb egy általa mondott, a videó elején is kiragadott két mondat: „Ennek a nemzetnek két malomköve van, ami őrli ezt a nemzetet. Az egyik az, amelyiknek a piros-fehér-zöld is sok, a másik pedig az, akinek az árpádsávos is kevés.”

Maga az árpádsáv nyilván nem egy politikai mérce, de megszokhattuk már tőle, hogy szereti a történelmi jelképekkel való párhuzamokat.

A dolog inkább ott válik érdekessé, hogy a videóban több alkalommal nem tesz különbséget Kassai a hasztalan és kontraproduktív provokáció és a nemzeti önvédelem között. Így az antiszemitizmust „súlyos emberi gyarlóságnak” írja le, pedig, amit ez a fogalom takar, az a magyar nemzet szellemi, kulturális, társadalmi és politikai önvédelme a kisajátítással és saját rabságával szemben, és egyáltalán nem abban merül ki, hogy ki tud hangosabban „mocskos zsidózni” az utcán. Kassai pedig szemlátomást nem érzékeli, vagy nem akarja érzékelni a kettő közötti különbséget, hiszen az ő középutas narratívájának kényelme ezt követeli meg.

A jelenség fordítva persze már nem igaz. 19:10-nél egy félmondat erejéig szóba kerül Bodrogkeresztúr is, ahol Kassai felhozza azt az ikonikus videót, amelyben kaftános zsidók kerítést rugdosnak és kutyát hergelnek. Ő ezt marginális kisebbségnek gondolja, amely bebizonyítja, hogy egészen biztosan nem járt még Bodrogkeresztúron (mondjuk ezt abból is sejthettük, hogy nem említette név szerint a települést), hiszen ha járt volna, tudná, hogy mennyi atrocitás, probléma, megaláztatás, vagy akár közúti veszélyeztetés éri a lakosságot. (Ezekről az esetekről tucatnyi helyszíni beszámolónk is készült.) De ő ezeket nem ismeri, így biztosan nem is léteznek tehát.

A másik, amit nem értek, az Kassai jelképszimbolikája. Értem én, hogy lovasíjászként ezek állnak a nyelvére, de akik elégedetlenek a mostani helyzettel, azoknak nem az árpádsáv kevés, sőt, egyáltalán nem árpádsávokban gondolkodnak, csak nem egy olyan országban akarnak élni, ahol a vendégek mondják meg, mit szabad a magyarságnak és mit nem, s amelynek kormánya – amellett, hogy tönkreteszi a hazát – egy népirtó állam legfőbb talpnyalója. A jelképekhez hasonlóan pedig egyetlen mondatot leszámítva nem kerül kifejtésre Kassai nemzeteszménye sem. Eltérő közösségekből összetevődő nemzetről beszél („közösségek közössége”), de közben külön említ magyart és zsidót. Most akkor a zsidók szerinte sem magyarok (ez már kész antiszemitizmus!!!)? Vagy igen is, meg nem is? Máskor viszont – emlékeim szerint – említ magyar zsidókat is, szóval tényleg nem értem, hogy van ez.

Ezen a ponton egyébként Megyeri Jonatán sem következetes. 29:10-nél beszél arról, hogy „nagyon büszke arra”, hogy vannak kapcsolatai szélsőségesnek mondott emberekkel, sőt, „keresi is ezeket a kapcsolatokat”, illetve úgy gondolja 34:50-nél, hogy „az nem járja, hogy valaki ne kritizálhasson valakit azért, amit csinál, mert zsidó”, sőt, még azt is ellenzi – helyesen –, hogy valaki a zsidó „kártyával” védekezik, ha bűnt követ el, ezzel szemben 36:15-nél viszont már kiköti, hogy „aki nyíltan antiszemita, azt el kell ítélni, azzal szóba sem kell állni”. Most akkor lehet kritizálni, vagy sem?

Na mindegy. Kezdem úgy érezni, hogy lassan többet foglalkozom ezzel a videóval, mint maguk a szereplők, szóval ezt itt most le is zárnám, és jó szokásomhoz híven a végére hagytam a lényeget.

Akik eddig kitartottak az olvasásban, azoknak ez lesz a jutalom:

Ismerik azt a 19. században gyökerező viccet, hogy Kohn és Grün beszélgetnek?

Így szól:

- Te Kohn – mondja Grün korholóan – te miért az antiszemita sajtót olvasod a saját újságjaink helyett?

- Egyszerű a válasz, Grün – érkezik a magyarázat. Amíg a zsidó sajtó mindig csak temet minket, addig az antiszemita sajtóban azt olvasom, hogy nálunk minden rendben van és minden a miénk.

A hídépítő missziónak tehát mégis van egy olyan konszenzusa, amiért érdemes volt barátkoznia Kassainak és Megyerinek: a Kuruc.info jobbá teszi a napjukat (a videóban 30:00-tól). Mindezt pedig a fentebb említett vicc aktualizálásával támasztották alá.

Nos, hát... kedves Lajos és Jonatán! Szívesen!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info