Mindenki be volt zárva a saját mikrovilágába. És alig volt valaki, aki valóban ott volt. Magáért vagy másokért. A virtuális világban tanúsított szeretetteljes póz felváltotta a jelenben tapasztalható nyílt közömbösséget.

Egy kicsi, feltűnés nélküli boltban a piactér szélén még égtek a lámpák. A bolt régi, poros és szinte elfeledett volt. Nem árult semmit, amire szükség volt, és egyáltalán semmit, ami valamilyen módon modern lett volna. Könyvek megsárgult lapokkal, valódi viaszból készült gyertyák, kézzel és szeretettel festett fajátékok. Rég elfeledett időkből származó eszközök és tárgyak, amelyeket meg kellett érinteni, hogy megértsük őket.

Az ajtó felett egy egyszerű tábla lógott: „Amit keresel, azt nem találod meg a zajban.” Alig lépett be ide valaki. Miért is tette volna? Itt nem volt wifi, nem voltak lájkok, nem voltak csillagok. Semmi, amire a felvilágosult, woke szellemű és erkölcsileg mindig felsőbbrendű embernek szüksége lehetett volna.

De aznap este egy fiú megállt. Nem volt szegény, nem volt gazdag, nem volt feltűnő. De fáradt volt. Végtelenül fáradt. Fáradt az összehasonlítgatásoktól.

Fáradt a lájkolások számolásától. Fáradt attól, hogy állandóan láthatónak kell lennie, és mégis láthatatlannak érzi magát. Emberek között élt, naponta sok emberrel beszélt – és mégis gyakran volt egyedül.

Mert az igazi közelség ritkává vált. Reagáltak, ahelyett, hogy válaszoltak volna. Mutattak, ahelyett, hogy megosztottak volna. És sokat gondolkodtak azon, mit szabad mondani, és egyre kevesebbet azon, mi az igazság.

Belső ösztönzésének engedve a fiú kinyitotta az ajtót.

Odabent csend volt. Igazi csend. Nem szólt zene. Nem zümmögött semmi. Nem világított semmi. Melegség, karácsony és régmúlt idők illata lengte be a helyet. „Igazinak” tűnt az illat is.

A pult mögött egy öreg, talán ősöreg férfi állt. Várt. Nem volt nála mobiltelefon, nem volt képernyő, csak egy nyugodt tekintet, amely nem fürkészett, nem kellett elterelnie a figyelmét, hanem egyszerűen várt. „Mit keresel, fiam?” – kérdezte.

A fiú vállat vont. „Nem tudom.”

Az öreg bölcsen bólintott, és mosolygott. „Akkor jó helyen jársz.” Fogott egy kis, saját készítésű gyertyát, és stabilan, de kissé ferdén a pultra tette.

„Ez a gyertya csak akkor ég, ha az ember igazat mond.”

A fiú bizonytalanul nevetett. „Miféle igazat?”

„A sajátodat. Az igazságot, amiért nem kapsz tapsot” – mondta az öreg. „Azt, amit nem tennél ki a fészbukra. Amit egyébként magadban tartasz, mert félsz, hogy tévedsz.”

A fiú sokáig hallgatott. Azokra a mondatokra gondolt, amelyeket soha nem írt le. Azokra a gondolatokra, amelyeket törölt, mielőtt bárki láthatta volna őket.

A cenzori ollóra fejében, amely gyorsabb volt, mint a szíve.

Aztán halkan mondta: „Félek. A világ hamisnak tűnik. Mindenki kiabál, de senki sem hallgat. Mindenki egyetértést akar, de senki sem vállal felelősséget. Sok ismerősöm van, de alig van barátom. És már nem tudom, hova tartozom.”

A gyertya megremegett, majd elkezdett világítani. Nem fényesen, nem vakítóan. Melegen.

Az öreg mosolygott. „Ez a karácsony.”

„Ez a gyertya?” – kérdezte a fiú.

„Nem” – mondta az öreg. „Az, hogy őszinte voltál. Hogy nem tetted magadat nagyobbnak, mint amilyen vagy. Hogy bevallottad, hogy a közelség hiányzik neked – nem a hatalom.”

A fiú a lángra nézett. „És most mit csináljak vele?”

„Vidd ki”, mondta az öreg. „Nem láthatóan. Nem mérhetően. De őszintén.”

Amikor a fiú megfordult, a bolt eltűnt. A piactér ugyanaz volt, mint korábban. Hangos, világos, tele emberekkel.

Az emberek továbbra is a képernyőiket nézték.

De valami megváltozott.

A fiú hazament. Senki sem hiányolta. De most már valóban ott volt. Hallgatott, ahelyett, hogy azonnal reagált volna.

Azt mondta, amit gondolt, anélkül, hogy megbántott volna valakit. Hallgatott, ahol a hallgatás őszintébb volt, mint egy megjegyzés. A fejében lévő kis cenzori ollót félretette.

És mindenhol, ahol így viselkedett, valami furcsa történt: észrevették. Sőt, több is annál. Figyeltek rá. A beszélgetések lelassultak.

A tekintetek hosszabb ideig maradtak rajta. Néhányan még a telefonjukat is letették.

Senki sem látta a melegen égő gyertyát. De néhányan hirtelen kevésbé érezték magukat egyedül.

És így történt, hogy az idei karácsony nem a hírekben, nem a trendekben, nem a szlogenekben vagy a kattintási számokban zajlott.

Hanem ott, ahol egy kis ember elég bátor volt ahhoz, hogy valóban önmaga legyen – őszintén. Teljesen szűrő nélkül, taps nélkül, és egy kis fénnyel, amit nem lehetett megosztani, de tovább lehetett adni.

Egy hangos külvilágban.

Szerző: Nicole Höchst keresztény családanya, az AfD Rheinland-Pfalz tartományi parlamenti képviselője

Forrás: Höchst brisant: Ein Weihnachtsmärchen » Journalistenwatch

Fordította: Király József - Kuruc.info

Illusztrációk: Shutterstock, StockCake