A történet nemcsak környezetvédelmi és munkavédelmi kérdéseket vet fel, hanem azt is: vajon miért tudták és tudják ezt éveken át megtenni a magyar dolgozókkal? Nem csak Gödön, az ország bármely más pontján. Ennek kapcsán érdemes összevetni a helyzetet az olaszországi Tarantóban működő ILVA acélmű esetével, ahol a konfliktus évtizedeken át tartott, és a szakszervezetek komoly nyomást tudtak gyakorolni. Azért hozom ezt a példát, mert kísérteties a hasonlóság, de csak egy bizonyos pontig.

De haladjunk sorjában.

A gödi akkumulátorgyár körül évek óta sorjáznak a botrányok. Hatóságok többször megbírságolták a céget, többek között azért, mert nem végezte el a kötelező vizsgálatokat a rákkeltő nehézfémekre, így veszélyeztette a dolgozók egészségét, egy ellenőrzésnél a nikkel szintje a határérték 17-szerese volt.

A napokban pedig újabb súlyos állítások kerültek nyilvánosságra, egy jelentés szerint a gyárban a korábban ismertnél jóval komolyabb mérgezések történtek, volt olyan dolgozó, akit a határérték 510-szeresét meghaladó rákkeltő vegyi anyagnak tettek ki. A környezetvédelmi engedélyt bíróság is megsemmisítette, ami tovább erősítette a botrányt.

Az ügy egyik kulcsa, amelyről eddig szinte senki nem beszélt, hogy Magyarországon a munkavállalói érdekképviselet gyenge, a szakszervezetek befolyása jelentősen korlátozott. Bár civil szervezetek és helyi lakosok tiltakoztak, a gyár működését érdemben nem tudták megállítani. A Fidesz az elmúlt 16 évben folyamatosan szűkítette a munkavállalói jogokat és a még meglévő szakszervezetek mozgásterét (például sztrájkjog szűkítése), de a megmaradt szakszervezetek közül is soknak azt a szerepet szánta, hogy játsszák el az egészet, egyfajta látszattevékenységet folytassanak, és így ábránduljanak ki végleg a dolgozók ebből.

S így joggal mondhatják, hogy „minek lépjek én meg a szakszervezetebe, azok is csak a hatalomhoz dörgölőznek, úgy sem csinálnak semmit?”. Ezek valós tapasztalok.

A kontraszt kedvéért nézzünk egy másik utat, igaz, ez nem Magyarországon történt. A dél-olaszországi Tarantóban működő ILVA Európa egyik legnagyobb acélgyára volt, és évtizedeken át súlyos környezetszennyezéssel vádolták. A gyár toxikus kibocsátásait több ezer halálesettel és a rákos megbetegedések emelkedésével hozták összefüggésbe. Egy vizsgálat szerint a szennyezés miatt több mint tízezer haláleset történhetett, és a várost magas környezeti kockázatú övezetnek minősítették.

A különbség azonban az, hogy Tarantóban rendkívül erős szakszervezet működött. Amikor a bíróság a legsúlyosabban szennyező üzemrészek bezárását rendelte el, a munkások országos sztrájkot hirdettek, és megbénították a várost. A szakszervezetek képesek voltak politikai és gazdasági nyomást gyakorolni. A vita nemcsak környezetvédelmi kérdés volt már, hanem a munkahelyek és a megélhetés problémája is. A konfliktus végül bírósági ítéletekhez, tulajdonosi felelősségre vonáshoz és több vezető hosszú börtönbüntetéséhez vezetett. Majd később állami beavatkozással el is kezdték átalakítani a gyárat.

Mindkét esetben közös tehát (Tarantó és Göd), hogy stratégiai jelentőségű ipari üzemekről van szó. Mindkét helyen felmerült a hatóságok és a politika felelőssége is, a gazdasági érdekek gyakran felülírták a lakosság védelmét.

A legnagyobb különbség az érdekérvényesítésben van. Tarantóban a szakszervezeti mozgalmak képesek voltak országos ügyet csinálni a problémából, és kikényszerítették a jogi következményeket. Gödön ezzel szemben egyáltalán nem hallani a szakszervezetek hangját. És még egy fontos körülmény, a gödi gyárban dolgozók legalább fele már nem is magyar, hanem vendégmunkás. A vendégmunkások beáramlása az érdekképviselet megszervezésének lehetőségét is csökkenti.

A végkövetkeztetés az, ha nincs erős érdekképviselet, akkor ez a helyzet. Nyilván sokaknak teljes joggal ellenérzéseik vannak a szakszervezetek irányába (nem véletlen, hogy a munkavállalók kb. 6%-a tagja valamelyiknek), mert a kommunizmus miatt amúgy is lejáratódtak, és a rendszerváltás óta sem javult a helyzet, de kell a szervezett érdekképviselet. És mindegy, hogy minek hívjuk. Még a szakszervezet megnevezéshez sem szükséges ragaszkodni.

Egy nemzeti kormánynak azonban kötelessége volna megteremteni annak feltételeit, hogy ezek kialakulhassanak, ha valóban nemzeti lenne, és nem csak nemzeti színekkel „körbetekert”, valójában a globális kapitalista érdekeket kiszolgáló társaság.

Lantos János – Kuruc.info