Az indiai szubkontinens ősi árja inváziójának elméletét először William Jones brit filológus vetette fel a 18. században. Jones azt állította, hogy az európai nyelveknek és a szanszkritnak közös gyökerük van, ami akkoriban meghökkentő és eredeti elméletnek számított: „A szanszkrit nyelv, bármilyen régi is legyen, csodálatos szerkezetű; tökéletesebb, mint a görög, bőségesebb, mint a latin, és kifinomultabb, mint bármelyikük, mégis, mind az igék gyökeinek, mind a nyelvtani formáknak a vonatkozásában erősebb rokonságot mutat velük annál, mint ami véletlenül létrejöhetne; ez a rokonság olyan erős, hogy egyetlen filológus sem tudná mindhármat megvizsgálni anélkül, hogy ne hinné, hogy valamilyen közös forrásból erednek, amely forrás ma már talán nem is létezik.”¹

Jones megfigyelése alapján Indiában két különböző nyelvcsalád van, árja és nem árja, ezért azt vetette fel, hogy az árják meghódították az őslakos indiai törzseket, és magukkal hozták az indoeurópai szanszkrit nyelvet. Ez az elmélet a 19. században vált népszerűvé, olyan ismert filológusok támogatásával, mint Max Müller. A brit gyarmati uralom megszűnésével és a II. világháborút követő antirasszista hangulattal (amely az értelmiséget világszerte magával ragadta) az elmélet veszített a népszerűségéből.

Míg az árja invázió elméletét tévesen elutasították, mint ami a nyugati tudományos rasszizmusból ered, hindu tudósok szintén kidolgoztak elméleteket a hódító árják eredetéről. Dayananda Saraswati, egy 19. századi filozófus és a hinduizmus egyik jelentős reformmozgalmának alapítója azt állította, hogy az árják Tibetből származnak, azzal érvelve, hogy az ősi Rigvédában említett növény- és állatvilág Tibetben volt őshonos, és az árják Tibet rendkívül hideg éghajlata miatt imádták a napot és a tüzet − az ősi Rigvédában 10 himnusz van a nap imádatának szentelve.

Ezt továbbgondolva, Bal Gangadhar Tilak indiai tudós 1903-ban írt egy művet A sarkvidéki otthon a Védákban címmel, amelyben azt állítja, hogy az árják eredetileg a sarkvidéket lakták, mielőtt a jégkorszak elűzte volna őket az északi tundrákról, és Közép-Ázsiába vándoroltak. Tilak a védikus naptárak és himnuszok elemzését és csillagászati elemzések kombinációját használtva arra a következtetésre jutott, hogy az árják i. e. 8000 körül hagyták el az északi-sarki otthonukat. Olyan tradicionalista filozófusok, mint Julius Evola és René Guénon később támogatták az árják északi eredetének elméletét, Guénon pedig támogatta Tilaknak a Védákról alkotott értelmezését.²

Bár az árja invázió elméletét sokáig könnyelműen elvetették, mint a nyugati tudományos rasszizmus maradványát, az elmélet ezoterikusabb képviselőinek pedig a vallási szövegek spekulatív értelmezésére kellett támaszkodniuk, a modern genetika tudományának fejlődése olyan megdönthetetlen bizonyítékokkal szolgált, amelyek az árja invázió elméletét igazolják. Amint azt be fogom mutatni, a genetikai adatok nem csak azt mutatják, hogy az indiai szubkontinensre hatalmas árja népvándorlás történt, hanem a legújabb bizonyítékok azt is igazolják, hogy ez egy erőszakos hódítás volt, amely teljesen átalakította Indiát.

2019-ben két nagyszabású tanulmányt tettek közzé, amelyek az elmélet eddigi legerősebb bizonyítékát adják. Egy indiai kiadvány mégis arról számolt be, hogy ezeket a tanulmányokat az indiai média figyelmen kívül hagyta az indiai nacionalisták ellenkezése miatt. Ezt írja a lap: „Az indiai média nagy része nem foglalkozott azzal, hogy elmagyarázza, hogy az új kutatások valójában megerősítették azt az elméletet, hogy az európai sztyeppei felmenőkkel rendelkező emberek hozták az indoárja nyelvi ágat Indiába, és nem elnyomták azt.”

A harappai civilizáció (az első indus-völgyi civilizáció, amely az ókori Egyiptom és Mezopotámia mellett az egyik első mezőgazdasági alapú civilizációként fejlődött a termékeny Indus folyó mentén) hanyatlásának idején ez az alapító népesség kezdett keveredni egy indoeurópai népességgel, amely a sztyeppei népek DNS-ét hordozta. Ezek az indoeurópaiak a pontikusi-kaszpi sztyeppéről származó proto-indoeurópaiak leszármazottai voltak, akik hódító leszármazottai elterjedtek Eurázsiában, és genetikailag jelentős mértékben hozzájárulnak a modern európaiak őseihez. Az indoeurópai hódítók Közép-Ázsián keresztül jutottak be Indiába.

Az indoeurópai népesség keveredett a harappani népekkel, és így alakult ki az ősi észak-indiai (Ancestral North Indian, vagyis ANI) népesség. A tanulmány azt találta, hogy az észak-indiai brahmin közösségekben jelentősen megemelkedett arányú a sztyeppei származás.

Az egyik társszerző, David Reich szerint a tanulmány félreérthetetlenül bizonyítja az indoeurópai nyelv idegen eredetét Indiában. Érdekes módon Reich egy olyan esetről is beszámolt, amikor indiai kollégái egy 2009-es kutatási projekt leállításával fenyegetőztek, ha a „nyugat-eurázsiai” kifejezést használják ennek az Észak-Indiában élő jelentős népességcsoportnak a leírására, ami ahhoz vezetett, hogy „ősi észak-indiainak” (ANI) nevezték át őket az indiai nacionalisták érzékenységének megfelelően. Az Indiában kormányzó BJP párttal kapcsolatban álló számos prominens személyiség a hindu nacionalizmus előfeltételévé tette a mára meghaladott „Indiából kiindulás” elméletét (amely szerint az indoeurópai nyelvcsalád Észak-Indiából ered). A BJP anyaszervezetének (az RSS-nek) a vezetője például azt állítja, hogy „az indiaiak DNS-e 40 000 éve nem változott”.

A sztyeppei származás koncentrálódása az etnikai brahminok között azért érdekes, mivel régóta tartják azt az elméletet, hogy India kasztrendszere faji eredetű. Egy 2020-as tanulmány a brahmin férfiak DNS-profiljáról arra a következtetésre jutott, hogy: „Ez az etnikai csoport nem egyetlen ősnépességből származik, hanem legalább 12 ősnépességből alakult ki, amelyek egy kivétellel (H haplocsoport) olyan idegen területekről származnak, amelyek földrajzilag közel vannak vagy egybefüggőek Indiával.”³

A brahminok indoeurópai ősei: „Magukkal hozták a szanszkrit nyelvet és a védikus vallási tanításokat. Az indusvölgyi civilizáció megszűnése után, valamikor az i. e. 2. évezredtől kezdődően a lakosok egy része északon maradt (főként az újonnan érkezettek), mások pedig szétszóródtak India keleti és déli részeire, így alakultak ki az ANI [ős észak-indiai] és az ASI [ős dél-indiai] népcsoportok. Idővel a brahminok terjeszkedtek és elterjesztették a hinduizmust az egész indiai szubkontinensen.”⁴

A brahminok fenntartották a szanszkrit, a létező legrégebbi indoeurópai nyelv dominanciáját Indiában. A szanszkrit nyelvnek az árja hódítók általi kikényszerítésével összhangban a régebbi dravida nyelvek csak India déli részén dominálnak.

Ez emlékeztet a mediterrán Európára, amelynek sztyeppei származása jóval alacsonyabb arányú, mint Észak- és Közép-Európáé, és ahol a klasszikus forrásokban számos nem indoeurópai nyelvről számolnak be, amelyek akkor léteztek.

A tanulmány megállapítja, hogy az i. e. 2. évezredben, az árják Indiába érkezésekor, az Indus-völgyi civilizáció már hanyatlásnak indult, és a DNS-bizonyítékok arra utalnak, hogy az árja hódítók gyorsan kiszorították a meglévő elitet, és uralták a régiót.

A genetikai és régészeti bizonyítékok azonban azt mutatják, hogy ezek az indoeurópai hódítók Indiába nem közvetlenül a sztyeppéről érkeztek, hanem valójában olyan emberektől származtak, mint akiket a közép- és kelet-európai zsinegdíszes kerámia kultúrájában találunk.

Ezek a népek keveredtek a korai európai földművesekkel, és a modern észak-európaiakkal állnak a legközelebbi rokonságban: „Az e csoportból származó egyének közül sokan a Corded Ware (zsinegdíszes), Srubnaya, Petrovka, Sintashta és Andronovo kultúra régészeti leleteivel együtt eltemetett emberek, akiknek mindegyike a sztyeppei korai és közép bronzkori (EMBA) elődök és az európai középső neolitikus földművelő (EMN) ősök keveréke. Ez összhangban van a korábbi eredményekkel, amelyek azt mutatják, hogy a kelet-európai népcsoportok nyugatra vándorlását és a helyi európai földművelőkkel való keveredését követően volt egy keleti irányú mozgás visszafelé, az Urálon túlra.”⁵

Amíg tehát a proto-indoeurópaiak a pontikusi-kaszpi sztyeppe minden irányába terjeszkedtek, addig a későbbi észak-európai águk (ami keveredett az európai őslakos földművesekkel) volt az, ami azután visszaterjeszkedett kelet felé, és a védikus civilizáció megalapítói lettek.

Az Indiába való indoeurópai terjeszkedéssel összefüggésbe hozható R1a DNS leginkább Dél-Közép-Ázsiában és Iránban található meg, és India északnyugati részén koncentrálódik, ahol az árja inváziók kezdődhettek. Európában az R1a terjedése így néz ki:

Fontos megjegyezni, hogy ha Indiában a sztyeppei DNS eredete a korábbi Yamnaya-kultúra lett volna, akkor a régióban élő férfiak inkább az R1b markert hordoznák, mint a későbbi R1a-t. De, ahogy egy 2018-as tanulmány megjegyzi: „A Yamnaya-kultúrához kapcsolódó korai bronzkori vándorlásoknak csak korlátozott közvetlen genetikai hatása volt Ázsiában.”⁶

Az, hogy a régióban az R1a az, ami jelen van, azt mutatja, hogy az indoeurópaiak bejövetele egy későbbi európai terjeszkedésből származik: „A dél-ázsiai sztyeppei ősöknek ugyanaz a profilja, mint a bronzkori kelet-európaiaké, ami egy olyan népmozgást követ nyomon, amely mindkét régiót érintette, és amely valószínűleg az indo-iráni és a balti-szláv nyelvek közös jellegzetességeit terjesztette.”⁷

Tehát ma már tudjuk (ahogy egy másik nagy, 2019-es tanulmány is állította), hogy az indoeurópai nyelvek egy európai eredetű csoporttól terjedtek el Dél-Ázsiában, amely már keveredett az európai földművelőkkel: „Az i. e. 2. évezred első felében Kelet-Európából Közép-Ázsián keresztül létezett egy genetikai átviteli kapcsolat Dél-Ázsiába, amelyet most ősi DNS mintákkal részletesen dokumentáltak. Az a tény, hogy a dél-ázsiai sztyeppei pásztorok felmenői megegyeznek a bronzkori Kelet-Európáéval [..] további bizonyítékot szolgáltat erre az elméletre.”⁸

Egy a Journal of Human Genetics című folyóiratban megjelent cikk rámutat az i. e. 2000-1500 között Indiába irányuló, a régiót átalakító, túlnyomórészt férfiak által dominált migrációs sorozatra.⁹ Észak-India férfi genetikai mintáinak 40%-a hordozza az indoeurópai hódításhoz kapcsolódó R1a DNS-markert, szemben a női vonalak kevesebb mint 10%-ával. Más szóval, bár az árja invázió elméletének kritikusai megpróbálták úgy beállítani, mintha az árja hódítás csak egy lett volna az Indiába irányuló számos migráció közül, az minden volt, csak nem békés.

Több mint egy évezreddel később, Nagy Sándor indiai szubkontinensre tett hódítási kísérlete során feljegyezték, hogy a korábbi európai invázió brahmin leszármazottai különösen heves ellenállást tanúsítottak a makedónokkal szemben. A brahminok szent háborút szítottak az inváziós útvonal mentén, és ezzel Nagy Sándor összes inváziója közül a legkeményebb kihívást jelentették. Az egyik későbbi ütközetben a hadvezér úgy megsebesült, hogy az visszavonulásra késztette Indiából.

Mint említettük, a sztyeppei népesség Indiába való nagyarányú beáramlására vonatkozó vitathatatlan genetikai bizonyítékokkal szembesülve egyesek az „árja asszimilációs elméletet” javasolták, és azt állították, hogy ez a beáramlás fokozatos és békés volt. Ezt nemcsak a genetikai adatok kérdőjelezik meg, amelyek egy férfiak által dominált inváziót mutatnak, hanem az ősi indiai források által nyújtott történelmi adatok is.

A Kr. e. 1500-1000 között írt Rigvéda a hinduizmus egyik alapműve, a négy Véda egyike, és a legrégebbi védikus szanszkrit szöveg. Az árják Indiába való betörésének és a helyi lakossággal való találkozásának történetét örökíti meg.

Az indo-iráni népek „árjaként” hivatkoztak magukra, ami „nemes” vagy „civilizált” jelzőt jelent. A Dárius király sírján található felirat az „ariya” kifejezést használja az iráni népek leírására, „árja származású árjaként” jellemezve Dáriust. A zoroasztriánus vallás liturgikus nyelvén, az avesztánban az „airyanem vaejah” kifejezést használják egy ősi „árja terjeszkedés” leírására, az iráni nép hazájába. Hasonlóképpen, a szanszkrit ārya kifejezés, amely nemeset jelent, a Rigvédában végig használatos a bennszülött indiaiakat leigázó hódítók leírására, akiket dasa/dasyu néven említenek.

Indra, a Rigvéda fő istensége, egy védikus-árja istenség, akit az árják a háború isteneként tisztelnek. Gyakran ábrázolják őt úgy, hogy szomát iszik, az ősi sztyeppei kultúrákkal azonosított ősi italt. Szovjet régészek azonosították a Baktria Margiana Régészeti Komplexumot (BMAC), egy bronzkori civilizációt, amely a mai Tádzsikisztán területén lévő Pamír-hegységben létezett i. e. 4000 körül. Ennek a kultúrának a maradványai között voltak oltárok; kannabisz; négykerekű szekerek és lóáldozatok; valamint efedra, a szoma egyik összetevője. Az indoeurópaiak szomafogyasztási szokásait más ősi források is dokumentálják.

Bár részben mitikus, a Rigvéda az árják Indiába való betörésének idejéhez közel íródott, és úgy tűnik, hogy számos leírása valós eseményeket rögzít a világos bőrű árja hódítók és a sötét bőrű, „pisze orrú”, istentelen bennszülöttek szembenállásáról. [Tudtommal a Rigvédának nincs teljes magyar fordítása, így az alábbi saját fordítás az angolról, lehet benne pontatlanság. Mindenesetre nagyon érdekes egy olyan vallási szöveget olvasni, ami régebbi Mózes és a bibliai próféták idejénél, és amit európai származású fehér emberek írtak - a fordító]

Indra és világos bőrű barátai meghódítják az országot: „Ő (Indra), akit sokszor megidéztek, levágta Dasyust és Simyust, az ő kívánsága szerint, és nyilakkal leterítette őket. A hatalmas Mennydörgő világos bőrű barátaival megnyerte a földet, a napfényt és a vizeket. Legyen Indra mindörökké védelmezőnk, és veszély nélkül nyerjük el a zsákmányt.” [RV Himnusz C, 18-19].

Az árja hódítók „sötét teremtményeket” vágnak le: „Napról napra ő (Indra) űzte el őket messze a székhelyüktől, helyről helyre, azokat a sötét teremtményeket. A Hős megölte a becstelenül kufárkodó Dasast, Varcint és Sambarát, ott, ahol a vizek összegyűlnek”. [RV 6.47.21]

Az árják kiűzik a „sötét fajzatokat”: „Énekeld, áldozattal, dicséret annak, aki boldoggá tesz, aki Rjisvannal együtt elűzte a sötét fajzatokat. Hívjuk segítségre vágyva azt az erőset, akinek jobb keze a villámot forgatja, őt, akit Maruts felövez, hogy legyen a Barátunk.” [RV 1. 101. 1]

Indra hódít, hogy terjessze az árják hatalmát és dicsőségét: „Felfegyverkezve villámjával és bízva bátorságában, vándorolt, szétzúzva Dasas erődítményeit. Dobd lándzsádat, Mennydörgő, a Dasyura; növeld az árják hatalmát és dicsőségét, Indra.” [RV 1. 103. 3]

India őslakosait „sötét bőrrel” átkozták meg. „Segítse Indra a harcokban árja hívőjét, ő, aki száz segítséggel kéznél van minden harcban, harcokban, melyek az ég fényét elnyerik. A törvényteleneket sanyargatva, Manu magjának adta a sötét bőrt; Lángolva, tán minden kapzsi embert eléget, a zsarnokot elhamvasztja.” [RV 1. 130. 8]

A „barnabőrű ötvenezer” legyőzetett: „Vidathin fiának, Rjisvan, te adtad fel a hatalmas Mrgayát és Piprút. Legyőzted a barnabőrű ötvenezret, és szétszaggatod az erődöket, ahogy a kor felemészti a ruhát.” [RV 4. 16. 13]

Indra gyűlöli a „barna bőrt”: “Az [égi] Atya és [föld] Anya fölött együttesen kiáltottak, fényes dicsérő versben, felégetve a hitvány embereket, természetfeletti erővel elfújva a földről és az égből a barna bőrt, amelyet Indra gyűlöl.” [RV 9. 73. 5]

Indrát sárga szakállal és sárga hajjal írják le: „A gyors merítésre a szoma-ivó hatalomban gyarapodott, a Vasember sárga szakállal és sárga hajjal. Ő, a fakószőrű csikók ura, a gyorslábú kancák ura, barnás-vöröses paripáit biztonságban viszi át minden bajon.” [RV 10. 96. 8]

Indra a földet fehér embereknek ajándékozza: „A Mennydörgő fehér barátainak adományozta a földeket, nekik adományozta a Napot, nekik adományozta a vizeket.” [RV 1. 100. 18].

További passzusok a sötét bőrről:

A bennszülötteket istentelennek, törvénytelennek és embertelennek írják le:

Ezek az utolsó passzusok különösen nem segítik az „árja asszimilációs elmélet” híveinek ügyét, akik azzal érvelnek, hogy az árják csupán átvették a meglévő védikus vallást. A Védák egyértelműen kijelentik, hogy az őslakosok vallási gyakorlatát erény nélkülinek és démoni, alsóbbrendű vallásnak tekintették. [Ahogyan azt is láthatjuk, hogy az árjáknak erős rassztudatuk volt - a fordító.]

A szőke hajú Indra a Rigvéda központi istensége. Sok tudós ugyanazt az istenséget látja Indrában, mint Thorban és Zeuszban, ami indoeurópai eredetüket tükrözi. Oscar Montelius svéd régész az alábbit állapította meg:  „India árja népei között találunk egy istent, akinek a kedvenc fegyvere a villám a démonok elleni harcban. Ez az isten, akit a Rigvéda himnuszaiban mindenekelőtt dicsőítenek, Indra volt, az a hihetetlenül erős istenség, aki a skandinávok Thorjának felel meg. Indra eredeti fegyvere a „mennykő” volt, amelyet az őskovácsok élesítettek meg számára; ez tehát egyfajta kőbalta volt. Ezután készítettek számára egy égi fegyvert, egyes himnuszok szerint egy ló koponyájából, míg mások szerint bronzból. Szigorúan véve „ayas”-ból készült, ami ugyanaz a szó, mint a latin „aes”, amely a korábbi indiai nyelvben rezet vagy bronzot jelent, de a későbbi időkben, miután a vas ismertté vált, ezt az új fémet jelenti. Abból, hogy a Rigvéda egyik himnusza a villámot az ég baltájának nevezi, joggal következtethetünk arra, hogy Indra baltája valójában a villám.”¹⁰

Thorhoz hasonlóan Indrát is a mennydörgés istenének tekintik, de őt Napként is ábrázolják. Montelius és más tudósok azt állítják, hogy a nap és a mennydörgés istene eredetileg ugyanaz volt az indoeurópai mitológiában, egyesek úgy ábrázolják ezt az istent, mint aki fejszét forgat, míg mások kalapáccsal. Ez az isten az indoeurópai mitológia egyik alapvető konfliktusát jeleníti meg: „Ameddig az írásos emlékek visszanyúlnak, a Fény és a Sötétség, a Nyár és a Tél, a Jó és a Gonosz küzdelme képezte az északi népek vallásos hitének legfőbb alapját.”¹¹

A Rigvéda másik figyelemre méltó jellemzője, hogy a lovak milyen hangsúlyosan szerepelnek benne. A lovakat 215 alkalommal említi a szöveg, sokkal többször, mint bármely más állatot. Az Ashvin ikeristeneket lovasokként írják le. Ushas, a Rigvéda legmagasztosabb istennője és Agni, az egyik legfontosabb férfi istenség, mindketten lovas szekéren közlekednek.

Ez azért jelentős, mert a harappai civilizációban alig van nyoma lovaknak, sem csontvázmaradványok formájában, sem pedig bármilyen tárgyi emlékre képként rávésve. Még mielőtt a genetikai fejlődés teljesen megcáfolta volna az őslakos árjaizmus híveit, indiai híveik azt állították, hogy a harappai civilizáció védikus volt, de teljesen tanácstalanul álltak a lovak hiánya előtt, majd hirtelen megjelenésükkel szemben a Védákban. Ez annál inkább szembetűnő, mivel a harappai lelőhelyekről előkerült terrakotta pecsétek sok különböző állatot ábrázolnak, de lovakat soha.

Ma már tudjuk, hogy a vadlovak őshonos populációja i. e. 8000-re eltűnt Indiából, és csak az indiai vadszamár ősei maradtak meg. Az indoeurópai népesség inváziója hozta be a háziasított lovakat Indiába, és azért szerepelnek olyan hangsúlyosan a Védákban, mert árja eredetűek.

A lovak döntő szerepet játszottak a proto-indoeurópai népek sikerében, mivel nagy katonai előnyt jelentettek, ami lehetővé tette hatalmas hódításaikat a lovakkal nem rendelkező népekkel szemben. A proto-indoeurópaiak pásztorkodó gazdaságában is központi szerepet játszottak, a nomádok valószínűleg sokat használták őket jószágaik terelésére. A lovakat ezért az indoeurópai kultúrákban nagyra becsülték.

A lovak a napisten kultuszához kapcsolódtak, és úgy tűnik, hogy mágikus erőt tulajdonítottak nekik. A „hippomantia”, azaz lovak általi jóslás, széles körben elterjedt volt az indoeurópai csoportok között. Úgy tartották, hogy egy katonai vállalkozás jövőbeli sikerét vagy kudarcát a ló nyerítéséből meg lehet jósolni.

Az indoeurópai kultúra egyik nagy jellemzője a lóáldozat, „a világtörténelem egyik legmaradandóbb és legelterjedtebb hagyománya”.¹² A régészeti feljegyzések a lovak bonyolult rituális feláldozására utalnak a kelta, germán és szláv kultúrákban. A védikus India is továbbvitte ezt az indoeurópai hagyományt az ashvamedha (ami szó szerint „lóáldozatot” jelent) formájában.

Ez a rituálé egy csődör szabadon engedését jelentette, amely egy évig szabadon kószálhatott a király seregének kíséretében. Ez idő alatt a szomszédos területekre való behatolást a szuverenitás megerősítésének tekintették. Visszatéréskor a lovat feláldozták egy bonyolult vallási rituálét követően, amelynek során a királynőt termékenységi rituálé keretében a halott ló péniszével stimulálták.

Hagyományosan a lovakkal való foglalatoskodás a ksatriják, vagyis a harcos kaszt feladata volt. Az alacsonyabb kasztba tartozó dalitok részéről a lovaglást vagy a lovakkal foglalkozást az uralkodó kasztok hatalmával szembeni nagy sértésnek és kihívásnak tekintették. Ez a hozzáállás még ma is jelen van Indiában, ahol lovak birtoklásáért öltek meg dalitokat. Ha az eredeti kasztrendszerben volt egy faji megosztottság a hódító árják (akik számára a lovak a hagyományaik és a katonai sikereik központi részét képezték) és az őslakosok között (akiknél a lovak használatát fenyegetésnek tekinthették a hódítókra nézve), akkor ez magyarázatot adhat arra, hogy miért érvényesítették ilyen erősen ezt a megkülönböztetést.

A „kaszt” szó a spanyol és portugál casta szóból származik, amely nagyjából fajtát vagy rasszt jelent. Ez azután ragadt meg, hogy a portugál felfedezők az indiai rendszerre használták ezt a kifejezést, miután a 15. században találkoztak vele. A „kasztrendszer” ma már általában a „jāti” indiai rendszerére utal, amely a hierarchiák összetettebb és lokalizáltabb rendszere, mint a kasztok általános kategorizálása.

A dalitok vagy „érinthetetlenek” ötödik osztálya ki volt zárva a négyes varna-rendszerből, és csak a nemkívánatos, alantas munkák elvégzésére tartották őket alkalmasnak. Tisztátalannak is tekintették őket, mivel tipikus foglalkozásaik gyakran rituálisan szennyezőnek tartott feladatokkal jártak, például halottakkal foglalkozta, vagy emberi és állati hulladék eltávolításával.

Maga a varna kifejezés szó szerint „színt” jelent. A Kr. u. 4. században írt Mahábhárata eposzban egy Bhrigu nevű bölcs az egyes varnákat egy bizonyos színnel azonosítja: „A brahminok varnája fehér volt, a ksatrijáké vörös, a vaisjáké sárga, a súdráké pedig fekete.”¹² Ezt egy másik bölcs megcáfolja, aki szerint a színek minden varnánál jelen vannak, és ami valójában megkülönbözteti őket, az a viselkedés.

Tükrözheti ez a varna rendszer értelmezésének fejlődését, amely eredetileg látható faji különbségeken alapult, amelyet az idő múlásával egyre kevésbé tekintettek szilárdnak? Ezek a színek ma a különböző gunákat vagy minőségeket jelképezik – a fehér a satvát (tisztaság és tudás), a vörös a radzsát (aktivitás), a fekete pedig a támaszt (rombolás). [A magyarországi cigányság valószínűleg a dalitokhoz áll a legközelebb, és a “támaszt” képviseli - a fordító]

Bhriguval való vitája közben azonban beszélgetőpartnere nyilvánvalóvá teszi, hogy Bhrigu maga valóban a bőrszínről beszél: „Ha a négy varna közötti különbségtétel csak a bőrszín alapján történik, és így kell megkülönböztetni a varnákat, akkor nyilvánvaló és látható, hogy a varnák keveredtek.”

Tehát bár a későbbi szentírások elutasítják a varnák faji alapját, mégis úgy tűnik elismerik, hogy a bőrszín és a faji tulajdonságok alapján történő felosztás valamikor uralkodó nézet volt.

Az árja invázió elméletének legkorábbi teoretikusai úgy vélték, hogy a főbb kasztok eltérő faji tulajdonságai arra utalnak, hogy egykor az árja hódítók így különböztették meg magukat a sötétebb bőrű őslakosoktól. Mit mondhatunk ma erről?

A cikk elején idézett, az indiai népesség változásáról szóló nagy tanulmány az alábbit mondja: „Az indiai szubkontinens 73 csoportjának genomszintű adatait közöljük, és a kapcsolódások közötti egyensúlytalanság elemzésével becslést készítünk az ANI-ASI közötti keveredési időpontokról, amelyek körülbelül 1900 és 4200 évvel ezelőtti időpontok között történtek. A csoportok egy részhalmazában a keveredés 100%-a ebben az időszakban történt. Ezek az eredmények azt mutatják, hogy India néhány ezer évvel ezelőtt demográfiai átalakuláson ment keresztül: egy olyan régióból, ahol a népesség jelentős keveredése általános volt, egy olyanba ment át, ahol a keveredés még a közeli rokon csoportok között is ritkává vált az endogámia felé való elmozdulás miatt.”¹⁴

Más szóval, körülbelül akkor, amikor az árják elkezdtek Indiába érkezni, hirtelen váltás történt a csoportok közötti szabad keveredésről a kasztalapú endogámiára. Kezdetben a férfi árja hódítók valószínűleg sokat erőszakoskodtak (szexuálisan) és keveredtek a helyi lakossággal.

Valószínűleg a sok kevert utód (akik nem tartoznak egyértelműen egyik vagy másik csoporthoz sem) okozta zűrzavar vezetett a kasztrendszer kialakulásához, amely fokozatosan intézményesült. A genetikai adatok valóban tanúsítják, hogy a magasabb kasztba tartozó indiaiak magasabb arányú ANI (nyugat-eurázsiai) DNS-sel rendelkeznek, mivel, bár párosodtak a kasztjukon kívül, de nem engedték, hogy az így született vegyes utódok belépjenek a kasztjukba. Egy 2016-os, Indiára vonatkozó genetikai tanulmány szerint: „Kelet- és Északkelet-Indiában az olyan populációk, mint a nyugat-bengáli brahminok (WBR) és a tibeti-burmai (TB) populációk a buddhista Pala-dinasztia megjelenéséig (a Kr. u. 8-12. századig) folytatták a keveredést. A keveredés aszimmetrikus − az ANI-populációk géneket adtak át a törzsi populációknak (ausztroázsiai, dravida törzs és TB populációknak), de fordítva nem történt ilyen – ami összhangban van az elit dominanciájával és a patriarchátussal. A domináns populációk férfiai, valószínűleg a felsőbb kasztok magas ANI-komponensű férfijai, a kasztjukon kívül is párosodtak, de utódaik nem kerülhettek be a kasztba.”¹⁵

Összefoglalva tehát tudjuk, hogy:

E tények ismeretében elkerülhetetlennek tűnik az a következtetés, hogy a varna kasztrendszer eredetileg az árja megszállók számára a faji elkülönülés kikényszerítése volt.

A modern genetikatudomány segített lezárnunk egy évszázados vitát a védikus civilizációt létrehozó emberek származásáról. Ma már tudjuk, hogy több mint háromezer évvel ezelőtt egy harcias indoeurópai nép, a Pontikus-Kaszpi-tengeri sztyeppe proto-indoeurópai leszármazottai támadták meg Indiát. Meghódították és leigázták az őslakosságot, rákényszerítették a szanszkrit liturgikus nyelvet, megírták a Védákat és létrehozták a védikus civilizációt. Kezdetben széles körben keveredtek a bennszülöttekkel, majd faji alapon kasztrendszert hoztak létre. Az árják meghatározóvá tették arisztokratikus, harcos kultúrájukat Indiában; ők adták annak legnagyobb irodalmi teljesítményét a Védák formájában; később pedig a monisztikus metafizika legfejlettebb formáját az Upanisadokban.

Külső különbözőségük idővel elveszett, mivel vérvonaluk keveredett a szubkontinens számos őshonos népességével. Nyomukat azonban ma is megtaláljuk India genetikájában, különösen az elit brahmin kasztban és az India északnyugati részén élő emberekben, ahol az árja betörések elkezdődtek.

Ha még többet szeretne tudni a témáról, a Survive the Jive YouTube csatorna mindig kiváló munkáját ajánlom.

(Fordította: Doktor Faust)

¹Burrow, Thomas. The sanskrit language. Motilal Banarsidass Publ., 2001.
²Guénon, René. Traditional forms and cosmic cycles. Sophia Perennis, 2001.
³Mahal, David G. "Y-DNA genetic evidence reveals several different ancient origins in the Brahmin population." Molecular Genetics and Genomics 296, no. 1 (2021): 67-78.
⁴IBID
⁵Narasimhan, Vagheesh M., Nick Patterson, Priya Moorjani, Iosif Lazaridis, Mark Lipson, Swapan Mallick, Nadin Rohland et al. "The genomic formation of South and Central Asia." Biorxiv (2018): 292581.
⁶de Barros Damgaard, Peter, Rui Martiniano, Jack Kamm, J. Víctor Moreno-Mayar, Guus Kroonen, Michaël Peyrot, Gojko Barjamovic et al. "The first horse herders and the impact of early Bronze Age steppe expansions into Asia." Science 360, no. 6396 (2018): eaar7711.
⁷Moorjani, Priya, Kumarasamy Thangaraj, Nick Patterson, Mark Lipson, Po-Ru Loh, Periyasamy Govindaraj, Bonnie Berger, David Reich, and Lalji Singh. "Genetic evidence for recent population mixture in India." The American Journal of Human Genetics 93, no. 3 (2013): 422-438.
⁸Shinde, Vasant, Vagheesh M. Narasimhan, Nadin Rohland, Swapan Mallick, Matthew Mah, Mark Lipson, Nathan Nakatsuka et al. "An ancient Harappan genome lacks ancestry from steppe pastoralists or Iranian farmers." Cell 179, no. 3 (2019): 729-735.
⁹ArunKumar, GaneshPrasad, Tatiana V. Tatarinova, Jeff Duty, Debra Rollo, Adhikarla Syama, Varatharajan Santhakumari Arun, Valampuri John Kavitha et al. "Genome-wide signatures of male-mediated migration shaping the Indian gene pool." Journal of human genetics 60, no. 9 (2015): 493-499.
¹⁰Montelius, Oscar. “The Sun-God’s Axe and Thor’s Hammer.” Folklore 21, no. 1 (1910): 60–78. http://www.jstor.org/stable/1253798.
¹¹Worsaae, Jens Jacob Asmussen. The industrial arts of Denmark from the earliest times to the Danish conquest of England. Vol. 1. Chapman and Hall, 1882.
¹²Kaliff, Anders, and Terje Oestigaard. The Great Indo-European Horse Sacrifice: 4000 Years of Cosmological Continuity from Sintashta and the Steppe to Scandinavian Skeid. Uppsala universitet, 2020.
¹³Hiltebeitel, Alf. Dharma: Its early history in law, religion, and narrative. Oxford University Press, 2011.
¹⁴Moorjani, Priya, Kumarasamy Thangaraj, Nick Patterson, Mark Lipson, Po-Ru Loh, Periyasamy Govindaraj, Bonnie Berger, David Reich, and Lalji Singh. "Genetic evidence for recent population mixture in India." The American Journal of Human Genetics 93, no. 3 (2013): 422-438.
¹⁵Basu, Analabha, Neeta Sarkar-Roy, and Partha P. Majumder. "Genomic reconstruction of the history of extant populations of India reveals five distinct ancestral components and a complex structure." Proceedings of the National Academy of Sciences 113, no. 6 (2016): 1594-1599.