A vizsgálatunk első részében bemutatott elterelés megismerését követően a második rész a diaszporizmus és posztmodern, baloldali zsidóság karakterét is számításba véve hatolt mélyebbre a zsidó anticionizmus mozgalmának efféle funkciójának feltárásában. Ebben a befejező részben az eddigi alapok fehérellenességére vetül figyelmünk, ami már csak azért is lényeges, mert a zsidó anticionisták kapcsán gyakran halljuk, hogy ezek „öngyűlölő zsidók” – de valóban azok? Mihelyst összehasonlítjuk azt a tipikus etnomazochista „fehér liberális” prototípussal, láthatóvá válik majd, hogy a zsidó anticionizmus nemhogy nem öngyűlölő, de egy kimondottan zsidóvédő szerepet tölt be a nyugati világ társadalmaiban (ahol ilyen egyáltalán felbukkan) például a narratíva uralásával.
Hogy lássuk, milyen hatással van ez a narratív irányítás – amelyet dominánsan zsidók fejlesztettek ki – magára az október 7. utáni időszakra, megnézhetjük a sok hírverést kapott egyetemi demonstrációk mozgalmát, amelyben számos fiatal zsidó aktivista bukkant fel, meglehetősen világos képet nyújtva számunkra központi témánk kapcsán. 2024 augusztusában Maryam Iqbal, a Columbia Egyetem Diákok a Palesztinai Igazságért (Students for Justice in Palestine) nevű csoportjának vezetője interjút adott az újságíró Glenn Greenwaldnak, aki maga is anticionista zsidó. Gúnyt űzve abból a vádból, hogy a cionistákra vonatkozó panaszok egyenlőek a „zsidók” mint csoport célbavételével, Greenwald megkérdezte az aktivistát: „Amikor a »cionista« kifejezést használod, az egy kód a »zsidók«-ra, vagy valami másról beszélsz?” Az arab származású Iqbal válaszát illusztratív jellege miatt érdemes hosszaban idézni:
Hogy lássuk, milyen hatással van ez a narratív irányítás – amelyet dominánsan zsidók fejlesztettek ki – magára az október 7. utáni időszakra, megnézhetjük a sok hírverést kapott egyetemi demonstrációk mozgalmát, amelyben számos fiatal zsidó aktivista bukkant fel, meglehetősen világos képet nyújtva számunkra központi témánk kapcsán. 2024 augusztusában Maryam Iqbal, a Columbia Egyetem Diákok a Palesztinai Igazságért (Students for Justice in Palestine) nevű csoportjának vezetője interjút adott az újságíró Glenn Greenwaldnak, aki maga is anticionista zsidó. Gúnyt űzve abból a vádból, hogy a cionistákra vonatkozó panaszok egyenlőek a „zsidók” mint csoport célbavételével, Greenwald megkérdezte az aktivistát: „Amikor a »cionista« kifejezést használod, az egy kód a »zsidók«-ra, vagy valami másról beszélsz?” Az arab származású Iqbal válaszát illusztratív jellege miatt érdemes hosszaban idézni:
Egyáltalán nem, és szerintem nagyon sértő ezt még sugallni is, mert ha elolvassuk a cionizmus alapítójának, Theodor Herzlnek a munkáit, ő valóban antiszemita volt, és amit a zsidó emberekről írt, az elképesztő, és az idei év előtt nem is tudtam erről. Sokat olvastam arról, hogy a cionizmus alapítói mit írtak a zsidó emberekről, és megdöbbentő, hogy képesek voltak ilyeneket írni, és valójában egy egész mozgalmat hoztak létre ezen ideológia alapján, és szerintem ez duplán sértő a zsidó anticionisták jelenléte miatt is. Úgy értem, nagyon sok barátom zsidó anticionista, akiket letartóztattak mindkét eseményen, a táborozásnál és a Hamilton megszállásánál, és szerintem ez egy nagyon szándékos, összehangolt kampány, hogy elhallgattassanak mindenkit, aki nem ért egyet a cionizmussal. […] A zsidó diákok valójában felülreprezentáltak a Palesztina-párti mozgalomban. (System Update #324 [1:07:30-nál], 2024. augusztus 28.)
Ez a válasz jól mutatja, hogy a korábbiakban részletezett zsidó narratíva dominál ebben az úgynevezett Palesztina-párti mozgalomban. Mint azt itt Iqbaltól megtudtuk, egészen a közelmúltig nem volt túl tájékozott a cionizmus témájában, és – nyilván ezeknek a „zsidó barátoknak” a hatására – rájött, hogy a cionisták az igazi antiszemiták. A probléma a cionizmussal ebből a szemszögből nézve nem az, hogy az „zsidó szupremácizmus” (egy olyan szupremácia, amellyel az olyan emberek, mint Iqbal, vagy a barátai, soha nem mulasztják el megvádolni a fehér embereket – sőt, még a cionizmust is a fehér rasszizmusra fogják), hanem az, hogy azért zsidóellenes, mert Herzl és a cionizmus más alapítói mondtak néhány kritikus megjegyzést a zsidókról. Ez egyben figyelmen kívül hagyja az ideológia kirívóan zsidóbarát és – az ő mércéjük alapján – „szupremácista” magját, amelyet ezek az alapítók egyébként kidolgoztak. E szerint az „anticionista cionista”, avagy helyesebben egyszerűen zsidóbarát narratíva szerint a cionizmus „fehér felsőbbrendűség”, egyfajta „európai gyarmatosítás”, és a probléma vele annak az állítólagos „antiszemitizmusa”. Felháborítja és sérti a puszta felvetés is a közel-keleti származású aktivistát, hogy a „cionista” alatt esetleg „zsidókról” beszélne, mintha a cionizmusnak semmi köze nem lenne a zsidókhoz, miközben a zsidó fundamentalista düh, bosszúvágy és etnikai felsőbbrendűségi gyűlölet hajtja a palesztinok etnikai tisztogatását – népirtását – ebben a nyilvánvalóan etnikai konfliktusban, amelynek mindenféle köze van a zsidósághoz, függetlenül attól, hogy Iqbal zsidó „palesztinpárti” barátai közül hányan mondanak neki mást.
 A Columbia Egyetem palesztinpárti demonstrálói New Yorkban (forrás: Reuters) |
Ez a közvetlen következménye annak, hogy a zsidók uralják a nyugati anticionista mozgalmat. Megállapíthatjuk, hogy az IfNotNow korábban bemutatott és világosan megfogalmazott küldetése – a palesztinokkal való bánásmód miatti jogos harag ellenőrzése, hogy az ne forduljon át zsidókkal szembeni ellenségeskedésbe – más zsidó „anticionisták” segítségével olyan szintre jutott, hogy egy arab aktivista számára már az a puszta felvetés is sértésnek számít, hogy a cionizmus zsidókat jelent, még egy olyan etnikai konfliktus kontextusában is, ahol zsidók tömegesen mészárolják le arab társait. Nem meglepő, hogy Iqbal interjúja csupán egy újabb volt az olyan interjúk hosszú sorában, amelyek teljesen elkerülik a zsidóság és a zsidó – tehát nem csupán „cionista” – hatalom bármiféle megvitatását, annak minden következményével és összefüggésével, mint amilyen az ő általa is a palesztinok „népirtásának” nevezett esemény, ami ellen állítólagosan felszólal. Ha erről a zsidó hatalomról beszélt volna, természetesen nem hívták volna meg Greenwald műsorába, mivel az ő preferált narratívája pontosan az Iqbal által szorgalmasan bemagolt retorika, és feltehetően mostanra már kitaszították és kizárták volna a saját mozgalmából is (például „zsidó barátai”, ahogy Mnar Adley esetében láthattuk korábban), és talán már rég elfelejtették volna azt is, hogy valaha létezett – ami önmagában is azon tényleges hatalom valódi természetéről árulkodik, amelyet célba kellene venni, de Iqbaltól ehelyett inkább az antiszemitizmus elítéléséről hallunk.
Bizonyára Iqbal e zsidó hatalomtól való (tudatos vagy tudatalatti) belső félelme, és talán (kevésbé valószínű) erkölcsi irtózása attól, hogy a zsidókkal mint csoporttal szembenállónak tekintsék őt, felülírja a palesztinok támogatásával kapcsolatos szenvedélyét – akik egy amerikai egyetemista luxusa és „baráti befolyása” nélkül néznek szembe és harcolnak a fanatikus zsidókkal, akik gyakran válogatás nélkül lemészárolják népüket, meggyalázzák szimbólumaikat, és kifejezetten a zsidó felsőbbrendűséget hirdetik az arabok és muszlimok felett. Iqbal és a hozzá hasonlók számára fontosabb, hogy erkölcsi aktivistáknak tekintsék őket, akik az „igazságosság” vagy a „béke” igaz ügyéért küzdenek, és mivel a zsidók kulturálisan és politikailag is dominánsak (még ebben a nyugati palesztinbarát mozgalomban is), ez azt jelenti, hogy antiszemita fényben feltűnni nem az a rivaldafény, amire vágynak. Emiatt a narratíva a „keresztény cionisták”, vagy a „fehér rasszizmus”, esetleg egy elvontabb „gyarmatosítás”, vagy „Netanjahu szélsőjobboldali politikájának” hibáztatására változik; akármi lehet, csak nem a zsidók.
Ha a fehér nacionalisták lennének hatalmon, és még az ellenfeleik is úgy foglalnának állást velük szemben, hogy „megdöbbennek” a fehérellenes érzelmektől, ha még az ellenfelek is felháborodnának a puszta felvetéstől, hogy a „fehér nacionalizmus” elleni harcuknak bármi köze lenne a fehér emberekhez, ha még ezek a leghangosabb ellenségek is szigorúan a fehérbarát érzelmek keretei közé helyeznék magukat, akkor biztosak lehetnének abban, hogy ennek a fehér nacionalista rétegnek az uralma kőkemény alapokon áll. Ez persze fikció, és a fehér ember szabad préda ebben az etnikai konfliktusban; szabadon lehet őket hibáztatni, patologizálni, szidalmazni, gyalázni, megalázni, szimbólumaikat, szobraikat, történelmüket meggyalázni és eltörölni, és semmilyen cenzúra nem állhat ennek a folyamatnak az útjába – esetleg még jövedelmező karriert is lehet csinálni a fehér „rasszizmus”, a „felsőbbrendűség” és minden „fehér” ellenében.
Bizonyára Iqbal e zsidó hatalomtól való (tudatos vagy tudatalatti) belső félelme, és talán (kevésbé valószínű) erkölcsi irtózása attól, hogy a zsidókkal mint csoporttal szembenállónak tekintsék őt, felülírja a palesztinok támogatásával kapcsolatos szenvedélyét – akik egy amerikai egyetemista luxusa és „baráti befolyása” nélkül néznek szembe és harcolnak a fanatikus zsidókkal, akik gyakran válogatás nélkül lemészárolják népüket, meggyalázzák szimbólumaikat, és kifejezetten a zsidó felsőbbrendűséget hirdetik az arabok és muszlimok felett. Iqbal és a hozzá hasonlók számára fontosabb, hogy erkölcsi aktivistáknak tekintsék őket, akik az „igazságosság” vagy a „béke” igaz ügyéért küzdenek, és mivel a zsidók kulturálisan és politikailag is dominánsak (még ebben a nyugati palesztinbarát mozgalomban is), ez azt jelenti, hogy antiszemita fényben feltűnni nem az a rivaldafény, amire vágynak. Emiatt a narratíva a „keresztény cionisták”, vagy a „fehér rasszizmus”, esetleg egy elvontabb „gyarmatosítás”, vagy „Netanjahu szélsőjobboldali politikájának” hibáztatására változik; akármi lehet, csak nem a zsidók.
Ha a fehér nacionalisták lennének hatalmon, és még az ellenfeleik is úgy foglalnának állást velük szemben, hogy „megdöbbennek” a fehérellenes érzelmektől, ha még az ellenfelek is felháborodnának a puszta felvetéstől, hogy a „fehér nacionalizmus” elleni harcuknak bármi köze lenne a fehér emberekhez, ha még ezek a leghangosabb ellenségek is szigorúan a fehérbarát érzelmek keretei közé helyeznék magukat, akkor biztosak lehetnének abban, hogy ennek a fehér nacionalista rétegnek az uralma kőkemény alapokon áll. Ez persze fikció, és a fehér ember szabad préda ebben az etnikai konfliktusban; szabadon lehet őket hibáztatni, patologizálni, szidalmazni, gyalázni, megalázni, szimbólumaikat, szobraikat, történelmüket meggyalázni és eltörölni, és semmilyen cenzúra nem állhat ennek a folyamatnak az útjába – esetleg még jövedelmező karriert is lehet csinálni a fehér „rasszizmus”, a „felsőbbrendűség” és minden „fehér” ellenében.
 Konferencia az antiszemitizmus elleni harcról a Zsidó Hang a Békéért (JVP) társszervezésében, 2023-ból (forrás: jewishvoiceforpeace.org) |
Sokatmondó a fentiek kapcsán, hogy Iqbal maga is bátran tesz a fehér emberekkel szemben ellenséges megjegyzéseket, amikor valamiért mégis úgy érzi, hogy meg kell határoznia azok faját, akik ellen sértődötten szólal fel; sőt, még fizikai sérülést is kíván nekik. Ez történt, amikor a 2024. augusztusi párizsi olimpiai játékok idején Iqbal így nyilatkozott: „Engem soha nem érdekel a sport, de remélem, hogy Imane Khelif feltörli a padlót minden egyes fehér nővel, akik előzetesen bejelentik az alkalmatlanságukat, mielőtt szembeszállnának vele.” Itt a profi ökölvívó Khelifről van szó, aki kapcsán erős volt akkoriban a feltételezés (melyre ellenfelei is utaltak), hogy ő valójában biológiailag férfi. Amikor egy olasz bokszoló bocsánatot kért, amiért korábban kritizálta Khelifet emiatt, Iqbal szükségét érzi, hogy ismét meghatározza annak faját: „A fehér nők tönkretehetik az egész hírneved azzal, hogy az országos tévében sírnak a saját középszerűségük miatt, majd bocsánatot kérnek, mintha mindez nem lett volna olyan komoly.” A Greenwald-interjú alapján nyugodtan feltételezhetjük, hogy Iqbal nem merne olyan kijelentést tenni, mint hogy „egy zsidó” tönkreteszi a hírnevét – és valóban, amikor egy izraeli zsidó professzort kritizál, aki rendszeresen viseli a Dávid-csillagot a nyakláncán, a fentiekhez hasonlóan nem pontosítja, hogy ő „zsidó”, hanem csak egy fehér emberként kerül bemutatásra: „Még engem is (18 éves színes bőrű nőt) Shai Davidai (felnőtt fehér PROFESSZOR, akit október óta többször is feljelentettek a Columbián zaklatásért) előtt tiltottak ki az egyetemről” – panaszolta.
Világos, hogy Iqbal számára ez a konfliktus egy fehér kontra nem fehér ellentét, éppen ahogy azt az „anticionista zsidók” szeretnék. Ezzel szemben, amikor dicsérni kell „barátait”, nem fehéreknek, hanem zsidóknak tekinti őket – érti tehát a különbséget, és nyilván azt is érti, miért kell a legnagyobb tabut kerülgetnie. Bár még mindig fiatal és éretlen, Iqbal mégis többször reflektorfénybe helyezte magát mint egy mozgalom egyik mozgatórugóját és egy ügy szóvivőjét, és mint ilyen, az ő példája kiválóan illusztrálja, hogy még a cionizmusellenességben is képes a zsidó befolyás és hatalom terelni a diskurzust, a kritikát, a célokat és a módszereket. Mindezt a zsidók mint csoport, a zsidó hatalom mint olyan irányából kényelmesen a fehérekkel szembeni ellenségeskedés medrébe terelve.
A farok a kutyát, Izrael Amerikát
Az említett Glenn Greenwald kritikusa Izraelnek és a cionizmusnak, de ahogy az ilyen zsidóknál szokásos, hajlamos az evangélikusokra és a keresztény cionistákra hivatkozni, és rájuk összpontosítani, néha még csak meg sem említve a zsidókat vagy a zsidóságot, miközben Izraelt vagy az Egyesült Államok támogatását bírálja. Egy 2024. májusi, John Mearsheimer amerikai politológusprofesszorral készített interjú során – miközben a zsidók Izraelhez való kötődését csupán ahhoz hasonlította, amit az olaszok vagy az írek éreznek származási országuk iránt – világosan rákérdezett: „Most van egy rendkívül hangos, és szerintem egyre növekvő tényező elsősorban a Republikánus Pártban, ami miatt Izrael védelme még inkább megerősödött, szinte abszolút módon, ami ez az evangélikus-teológiai motiváció. Gondolja, hogy ez most egy jelentős és nem triviális tényező? És miért van ekkora kongresszusi támogatása Izraelnek?” Mearsheimer válasza egyértelmű volt:
Világos, hogy Iqbal számára ez a konfliktus egy fehér kontra nem fehér ellentét, éppen ahogy azt az „anticionista zsidók” szeretnék. Ezzel szemben, amikor dicsérni kell „barátait”, nem fehéreknek, hanem zsidóknak tekinti őket – érti tehát a különbséget, és nyilván azt is érti, miért kell a legnagyobb tabut kerülgetnie. Bár még mindig fiatal és éretlen, Iqbal mégis többször reflektorfénybe helyezte magát mint egy mozgalom egyik mozgatórugóját és egy ügy szóvivőjét, és mint ilyen, az ő példája kiválóan illusztrálja, hogy még a cionizmusellenességben is képes a zsidó befolyás és hatalom terelni a diskurzust, a kritikát, a célokat és a módszereket. Mindezt a zsidók mint csoport, a zsidó hatalom mint olyan irányából kényelmesen a fehérekkel szembeni ellenségeskedés medrébe terelve.
A farok a kutyát, Izrael Amerikát
Az említett Glenn Greenwald kritikusa Izraelnek és a cionizmusnak, de ahogy az ilyen zsidóknál szokásos, hajlamos az evangélikusokra és a keresztény cionistákra hivatkozni, és rájuk összpontosítani, néha még csak meg sem említve a zsidókat vagy a zsidóságot, miközben Izraelt vagy az Egyesült Államok támogatását bírálja. Egy 2024. májusi, John Mearsheimer amerikai politológusprofesszorral készített interjú során – miközben a zsidók Izraelhez való kötődését csupán ahhoz hasonlította, amit az olaszok vagy az írek éreznek származási országuk iránt – világosan rákérdezett: „Most van egy rendkívül hangos, és szerintem egyre növekvő tényező elsősorban a Republikánus Pártban, ami miatt Izrael védelme még inkább megerősödött, szinte abszolút módon, ami ez az evangélikus-teológiai motiváció. Gondolja, hogy ez most egy jelentős és nem triviális tényező? És miért van ekkora kongresszusi támogatása Izraelnek?” Mearsheimer válasza egyértelmű volt:
Ez nem triviális, de nem hiszem, hogy ez a kulcs. Úgy gondolom, hogy a legtöbb ember, aki így érez, keresztény cionisták, és úgy gondolom, hogy a keresztény cionisták fontos részét képezik az Izrael-lobbinak, amit Steve [Walt] és én megfogalmaztunk a könyvünkben [Az Izrael-lobbi], de úgy gondolom, hogy azok az amerikai zsidók, akik mélyen elkötelezettek Izrael mellett, és azt akarják, hogy az Egyesült Államok feltétel nélkül támogassa Izraelt, azok vezetik igazán a vonatot. És ennek sok köze van a kampánytámogatásokhoz, ezt nem lehet megkerülni. (System Update #275 [55:00-nál], 2024. május 30.)
Mearsheimer ezután megjegyzi, hogy Trump még az Izrael-ellenes diáktüntetők deportálását is megígérte a gazdag zsidóknak, egyértelműen támogatást keresve, megjegyezve, hogy „ezért találkozott ezekkel a gazdag adományozókkal, szóval ez a történet fontos része, az biztos”. Valóban, Trump komoly zsidó támogatást biztosított magának – pénzügyi vagy egyéb módon –, például később Miriam Adelson 100 millió dollárt adott a kampányának (Elia-Shalev, 2024). Mearsheimer ezután arra is rámutatott, hogy szerinte „a lobbi” azért lépett fel a TikTok közösségi médiaplatform ellen, mert azon őszinte – és ezért kényelmetlen – tudósítás volt fellelhető a 2023. október 7. után Izrael által a Gázai övezet ellen indított támadásról, amelyet ő is „népirtás”-ként jellemez. Mearsheimer ezen beismerése arról, hogy a zsidók vannak a vezetőülésben, fontos, mert rá és az Izrael-lobbiról szóló akadémiai munkájára gyakran hivatkoznak mint ami „a legleleplezőbb beszámoló e lobbi természetéről és befolyásáról” (Shoup, 2024), még azok az akadémikusok is, akik tagadják a zsidók kiemelkedő szerepét, és Izraelt csupán az Egyesült Államok imperializmusának „kliensállamaként” tekintik, mintha a zsidók és Izrael alárendeltjei lennének valamilyen fehér imperialista birodalomnak.
A Biden-kormányzat Izrael libanoni inváziója kapcsán kifejtett állítólagos felháborodására reflektálva Mearsheimer hasonlóan nyilatkozott egy 2024. szeptember 30-i The Spectator-interjúban: „A kérdés, amit fel kell tennünk magunknak, a következő: na és? Az izraelieket nem érdekli, lényegében az övék vagyunk, azt csinálnak, amit akarnak, mi pedig csak benyeljük azt és beletörődünk abba, amit csinálnak, ez így működik itt az Egyesült Államokban és általában a Nyugaton, beleértve Nagy-Britanniát is. Az az elképzelés, hogy büntetni fogjuk az izraelieket azért, mert olyasmit tesznek, ami nekünk nem tetszik ebben a konfliktusban, nem komoly érv” (videó itt, 14:05-től). Bár egy ilyen rendkívül egyszerű jóslat nem szorul különösebb vizsgálatra, rámutathatunk közel egy év távlatából, hogy büntetés természetesen nem történt, csak a szokásos politikai, anyagi, és hadászati támogatás folytatódott tovább, úgy Biden alatt, ahogy azóta Trump alatt is.
Mearsheimer egy későbbi időpontban egy Greenwalddal folytatott beszélgetésben arra is rámutatott, hogy a közkeletű vélekedés ellenére – miszerint az Egyesült Államok az, amelyik Izraelt proxy-ként használja –, amint empirikusan feltárjuk a kapcsolatot, kiderül, hogy ez éppen fordítva van: „Nem tudok egyetlen olyan esetet sem felidézni, amikor mi [amerikaiak] arra használtuk volna a befolyásunkat, hogy Izraelt rávegyük, hogy változtasson a viselkedésén egy kulcsfontosságú kérdésben. Az izraeliek csak gúnyosan bemutatnak nekünk” – jegyezte meg (System Update #346 [55:50], 2024. október 3.). Amikor Greenwald arra a következtetésre jut, miszerint „úgy tűnik, hogy a végrehajtó hatalmat vezető demokraták, bárki is legyen az, annyira Izrael foglyai, annyira félnek használni azt a befolyást, amit az imént leírt, amivel természetesen rendelkeznek, hogy hajlandóak kockáztatni valamiféle potenciális globális recessziót, vagy olajválságot az Egyesült Államokban, amikor az emberek hosszú sorokban állnak az olajért, a benzinért, vagy az olajárak az egekbe szöknek, vagy akár a saját esélyeiket is hajlandóak kockáztatni a 38 nap múlva esedékes választásokon, ha az alternatíva azt jelenti, hogy ki kell állniuk az izraeliekkel szemben; úgy értem, ez ennyire szélsőségesnek tűnik számomra”, és amikor megkérdezi Mearsheimert, hogy ő is így látja-e, arra az így válaszol: „Igen, szerintem nagyon jól leírtad, úgy értem, nincs mit hozzáfűznöm ahhoz, amit mondtál!”
A professzor ezután kitér arra a témára, amit ő „a fő alternatív érv”-nek nevez, amely ellentmond annak, amit ő és társszerzője, Stephen Walt felvázol Az Izrael-lobbi című 2007-es könyvükben (röviden; hogy az USA az, amelyik Izraelt használja), hangsúlyozva, hogy „azt állítom, hogy ha megnézzük az összes esetet, vagy majdnem az összes esetet, amikor az Egyesült Államok az egyik irányba nyomul, és az izraeliek a másik irányba nyomulnak, akkor majdnem minden esetben az izraeliek nyernek”, hozzátéve, hogy ha „megnézzük, hogyan született a döntés,” azt láthatjuk, hogy „a lobbi és maga Izrael is nagy súllyal rendelkezett az amerikai döntéshozatali folyamatban, és az ő akarata, vagy az ők akarata érvényesült”, amiből ismét arra a következtetésre jutott, hogy „ha alaposan megnézzük az empirikus bizonyítékokat, nekünk van igazunk, és a másik oldal téved ebben a vitában”.
Richard Sanders újságíró és dokumentumfilmes új, 2024 című filmjéről beszélgetve szintén a témával kapcsolatban megjegyezte, hogy „van ez a rendkívüli jelenség, hogy az izraeliek újra és újra és újra teljesen megalázzák az amerikaiakat”, és megjegyezte, hogy Nagy-Britanniának „egyáltalán nincs független külpolitikája”, mert az alárendeli magát Amerika külpolitikájának, de „az a kontraszt, amivel az izraeliek bánnak az amerikaiakkal, úgy értem, ez a végső példája annak, hogy a farok csóválja a kutyát” – teszi hozzá (System Update #351 [51:35-től] , 2024. október 11.). Sajnos Sanders, bár újságíróként bátrabb, úgy tűnik, nem teszi meg a logikus lépést, és nem következtet ennek a jelenségnek az okára, ehelyett megjegyezi inkább, hogy „ez csak egyike ezeknek a zavarba ejtő dolgoknak; miért engedik meg az amerikaiak, hogy az izraeliek így bánjanak velük?”
Mearsheimer egy későbbi időpontban egy Greenwalddal folytatott beszélgetésben arra is rámutatott, hogy a közkeletű vélekedés ellenére – miszerint az Egyesült Államok az, amelyik Izraelt proxy-ként használja –, amint empirikusan feltárjuk a kapcsolatot, kiderül, hogy ez éppen fordítva van: „Nem tudok egyetlen olyan esetet sem felidézni, amikor mi [amerikaiak] arra használtuk volna a befolyásunkat, hogy Izraelt rávegyük, hogy változtasson a viselkedésén egy kulcsfontosságú kérdésben. Az izraeliek csak gúnyosan bemutatnak nekünk” – jegyezte meg (System Update #346 [55:50], 2024. október 3.). Amikor Greenwald arra a következtetésre jut, miszerint „úgy tűnik, hogy a végrehajtó hatalmat vezető demokraták, bárki is legyen az, annyira Izrael foglyai, annyira félnek használni azt a befolyást, amit az imént leírt, amivel természetesen rendelkeznek, hogy hajlandóak kockáztatni valamiféle potenciális globális recessziót, vagy olajválságot az Egyesült Államokban, amikor az emberek hosszú sorokban állnak az olajért, a benzinért, vagy az olajárak az egekbe szöknek, vagy akár a saját esélyeiket is hajlandóak kockáztatni a 38 nap múlva esedékes választásokon, ha az alternatíva azt jelenti, hogy ki kell állniuk az izraeliekkel szemben; úgy értem, ez ennyire szélsőségesnek tűnik számomra”, és amikor megkérdezi Mearsheimert, hogy ő is így látja-e, arra az így válaszol: „Igen, szerintem nagyon jól leírtad, úgy értem, nincs mit hozzáfűznöm ahhoz, amit mondtál!”
A professzor ezután kitér arra a témára, amit ő „a fő alternatív érv”-nek nevez, amely ellentmond annak, amit ő és társszerzője, Stephen Walt felvázol Az Izrael-lobbi című 2007-es könyvükben (röviden; hogy az USA az, amelyik Izraelt használja), hangsúlyozva, hogy „azt állítom, hogy ha megnézzük az összes esetet, vagy majdnem az összes esetet, amikor az Egyesült Államok az egyik irányba nyomul, és az izraeliek a másik irányba nyomulnak, akkor majdnem minden esetben az izraeliek nyernek”, hozzátéve, hogy ha „megnézzük, hogyan született a döntés,” azt láthatjuk, hogy „a lobbi és maga Izrael is nagy súllyal rendelkezett az amerikai döntéshozatali folyamatban, és az ő akarata, vagy az ők akarata érvényesült”, amiből ismét arra a következtetésre jutott, hogy „ha alaposan megnézzük az empirikus bizonyítékokat, nekünk van igazunk, és a másik oldal téved ebben a vitában”.
Richard Sanders újságíró és dokumentumfilmes új, 2024 című filmjéről beszélgetve szintén a témával kapcsolatban megjegyezte, hogy „van ez a rendkívüli jelenség, hogy az izraeliek újra és újra és újra teljesen megalázzák az amerikaiakat”, és megjegyezte, hogy Nagy-Britanniának „egyáltalán nincs független külpolitikája”, mert az alárendeli magát Amerika külpolitikájának, de „az a kontraszt, amivel az izraeliek bánnak az amerikaiakkal, úgy értem, ez a végső példája annak, hogy a farok csóválja a kutyát” – teszi hozzá (System Update #351 [51:35-től] , 2024. október 11.). Sajnos Sanders, bár újságíróként bátrabb, úgy tűnik, nem teszi meg a logikus lépést, és nem következtet ennek a jelenségnek az okára, ehelyett megjegyezi inkább, hogy „ez csak egyike ezeknek a zavarba ejtő dolgoknak; miért engedik meg az amerikaiak, hogy az izraeliek így bánjanak velük?”
 Richard Sanders dokumentumfilmje az izraeli háborús bűnökről |
A lefektetett alapok a világháló korszakában
Az utcai aktivisták vagy akadémikusok mellett érdemes egy gyors pillantást vetni a közösségi média világhálós terére, ahol fiatalabb elemzők és kommentátorok rövidebb cikkeket, videókat tesznek közzé, vagy élő közvetítésű videófelvételeket készítenek. Max Blumenthal újságíró The Grayzone című portálja teret ad a különböző, gyakran zsidó, független újságíróknak, akik többnyire az imperializmusellenes, szocialista vagy marxista baloldalról jönnek, és egyik közös álláspontjuk a cionizmusellenesség. Az egyik visszatérő elem, amit a megfigyelő észrevehet ezeknek a független íróknak és szakértőknek a munkájában, az a korábban már vizsgált minta, mert ha van valami közös ezekben a fiatalabb függetlenekben és az akadémiai és utcai aktivista zsidókban, akkor az a zsidóságnak mint a cionizmus – és a nyugati politika – tényezőjének gondos kerülése. Legyen szó akár az amerikai faji kapcsolatokról, mint például amikor a néger Kanye West és Kyrie Irving negatív fényben beszélt a zsidó befolyásról, akár a globális geopolitikáról.
Az utcai aktivisták vagy akadémikusok mellett érdemes egy gyors pillantást vetni a közösségi média világhálós terére, ahol fiatalabb elemzők és kommentátorok rövidebb cikkeket, videókat tesznek közzé, vagy élő közvetítésű videófelvételeket készítenek. Max Blumenthal újságíró The Grayzone című portálja teret ad a különböző, gyakran zsidó, független újságíróknak, akik többnyire az imperializmusellenes, szocialista vagy marxista baloldalról jönnek, és egyik közös álláspontjuk a cionizmusellenesség. Az egyik visszatérő elem, amit a megfigyelő észrevehet ezeknek a független íróknak és szakértőknek a munkájában, az a korábban már vizsgált minta, mert ha van valami közös ezekben a fiatalabb függetlenekben és az akadémiai és utcai aktivista zsidókban, akkor az a zsidóságnak mint a cionizmus – és a nyugati politika – tényezőjének gondos kerülése. Legyen szó akár az amerikai faji kapcsolatokról, mint például amikor a néger Kanye West és Kyrie Irving negatív fényben beszélt a zsidó befolyásról, akár a globális geopolitikáról.
Blumenthal például úgy kommentálta (itt és itt) a West és Irving körüli vitát, hogy megjegyezte: „a fehér amerikai zsidókat” nem fenyegetik ezeknek a négereknek a megjegyzései „semmilyen konkrét módon”, és az ügyet a „cionista nyomásgyakorló csoportoknak”, például a Rágalmazásellenes Ligának (ADL) tulajdonította, akiknek „minden lehetőséget meg kell keresniük, hogy saját létezésüket az egzisztenciális végzet kísértetének megidézésével igazolják. A zsidó paranoia és a feketék megalázása az eredmény”, mert Izrael és a cionizmus „a zsidó bizonytalanságra támaszkodik, hogy igazolja önmagát”, lényegében úgy ábrázolva a problémát, hogy haszonleső pártpolitikai csoportok zsidókat ijesztgetnek azért, hogy talpon maradjanak, nem szólva semmit a zsidó hatalomról, amire az a két fekete híresség panaszkodott, vagy a zsidók hatalmas ellentámadásának szobában toporgó elefántjáról (lásd korabeli elemzésemben). Klasszikus elemként zsidók még „fehérként” is megjelennek a történetben.
Aaron Maté, Blumenthal platformjának egyik prominens munkatársa hasonlóan fogalmazta meg a kérdést: „Igyekszem nem hivatkozni a zsidó identitásomra, mert a véleményeknek saját érdemeik, nem pedig az etnikai hovatartozás alapján van értékük” – kezdi, és arról panaszkodik, hogy „az amerikai média és zsidó csoportok” kínos módon „fekete hírességek felett rendőrködnek”, miközben ehelyett az ukrajnai „neonáci[k]” „amerikai támogatása” kellene figyelmük központjában legyen. Hangsúlykülönbségekkel, de szintúgy vélt zsidó érdekek mentén fogalmazódnak meg az álláspontok tehát. A zsidó etnikai érdekérvényesítés elemzését, különösen azt figyelembe véve, hogy ez sérti a diaszpóra fehér többségi nemzeteinek az érdekeit, hasonlóan kerülik a cionizmussal foglalkozó kiadványaikban is a Blumenthal- és Maté-félék.
Aaron Maté, Blumenthal platformjának egyik prominens munkatársa hasonlóan fogalmazta meg a kérdést: „Igyekszem nem hivatkozni a zsidó identitásomra, mert a véleményeknek saját érdemeik, nem pedig az etnikai hovatartozás alapján van értékük” – kezdi, és arról panaszkodik, hogy „az amerikai média és zsidó csoportok” kínos módon „fekete hírességek felett rendőrködnek”, miközben ehelyett az ukrajnai „neonáci[k]” „amerikai támogatása” kellene figyelmük központjában legyen. Hangsúlykülönbségekkel, de szintúgy vélt zsidó érdekek mentén fogalmazódnak meg az álláspontok tehát. A zsidó etnikai érdekérvényesítés elemzését, különösen azt figyelembe véve, hogy ez sérti a diaszpóra fehér többségi nemzeteinek az érdekeit, hasonlóan kerülik a cionizmussal foglalkozó kiadványaikban is a Blumenthal- és Maté-félék.
Ez azonban nem az etnikai vagy faji szempontok általános kerülésének köszönhető, hiszen az olvasó a The Grayzone oldalain olyan írásokat is találhat, amelyekben a „fehérség” negatív konnotációban szerepel (lásd: Raza és Abbasi, 2017; Ahmad, 2018), sőt, még az etnocentrikus néger Fekete Szövetség a Békéért (Black Alliance for Peace) egyik tagja, Jemima Pierre, aki a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemen a „fekete tanulmányok” és antropológia professzora, szintén negatívan beszél a „fehérségről” egy Matéval folytatott beszélgetésben (Maté, 2021). A portál előadásában Izrael az USA „kliensállama” (Bryan, 2017), az ismert sémát követve. Maté Izraelt (és Ukrajnát) „ultranacionalista amerikai kliensállam”-oknak tekinti, amelyeket „az amerikai hegemónia előmozdítására használnak” fel, mely utóbbi érv Ukrajnára illik ugyan, de szerinte Izrael is egy „tömeggyilkos, több milliárd dollárnyi amerikai fegyverrel felfegyverzett kliensállam” 1967 óta (lásd itt és itt).
 Aaron Maté és Max Blumenthal a torontói Collision konferencián 2022. június 21-én (forrás: youtube.com/@thegrayzone7996) |
A portál segédszerkesztője, a marxista Ben Norton (2017) is arról ír, hogy „Hogyan veszi célba Izrael fehér felsőbbrendűsége az afrikai menekülteket és az etiópiai zsidókat”, mely írásában nem tesz említést a zsidóságról, csak amikor „etiópiai zsidókra” hivatkozik, annak ellenére, hogy a történet az askenázi zsidókról szól, akik konfliktusba kerültek az etiópokkal – mert az etiópok nem zsidók, nem azért, mert nem fehérek. Ez egy sajátos etnocentrikus törzsi mentalitás köreikben, amelyet a fehér nem zsidókkal való etnikai konfliktusaik eseteiben évezredeken át megfigyelhettük már. A zsidó rasszizmus nem foglalja magába a fehér nem zsidókat, még akkor sem, ha etnocentrizmusukat általában fehér patológiaként ábrázolják a félrebeszélők, zsidó patológia helyett, mint ahogy azt kéne saját mércéjük mentén. Norton úgy véli továbbá, hogy „Izrael legközelebbi szövetségesei” a „szélsőjobboldali antiszemita keresztény cionista fanatikusok”, akik – ismétli máshol – „égbekiáltóan antiszemiták”. Az eredetiség kevés jelét mutatva Norton személyesen John Hagee-t, az egyik legelvetemültebb keresztény cionistát is személyesen „szélsőségesen antiszemita, apokaliptikus evangélikus lelkész”-ként mutatja be. Hagee azon álláspontja miatt „szélsőségesen antiszemita”, miszerint a zsidóknak a végén át kell térniük a kereszténységre vagy a kárhozattal kell szembenézniük – ahogy vallásának exkluzivista ága általában azt tartja a nem megtérőkről (Norton, 2015).
Norton (2017) azzal is megpróbálkozik, hogy az általa „fehér felsőbbrendűség”-et hirdetőként leírt fehér nacionalistákkal hozza összefüggésbe Izraelt, akik szerinte „lelkesen dicsérik Izraelt”, mintha általános kapcsolat állna fenn, és bizonyítékként két nacionalistától származó pozitív megjegyzéseket idéz az izraeli tendenciákról, mint például a vegyesházasság ellenzését. Ha a forráshoz fordulunk (Lachman, 2015), világossá válik azonban, hogy a néhány izraeli irányelvre vonatkozó dicséretek mögött az áll, hogy a kettős mérce miatt panaszkodjanak a hozzászólók; konkrétan, hogy ezt elfogadják a zsidóknak, miközben támadják az olyan fehéreket, akik valami hasonlót szeretnének. Nem az található itt, amit joggal tekinthetnénk Izrael alapvető lelkes dicséretének. Norton itt az álságos félremagyarázások hosszú történelmének útján lépeget, mely az eddig megismertek fényében ismerős talaj számunkra is.
Norton (2017) azzal is megpróbálkozik, hogy az általa „fehér felsőbbrendűség”-et hirdetőként leírt fehér nacionalistákkal hozza összefüggésbe Izraelt, akik szerinte „lelkesen dicsérik Izraelt”, mintha általános kapcsolat állna fenn, és bizonyítékként két nacionalistától származó pozitív megjegyzéseket idéz az izraeli tendenciákról, mint például a vegyesházasság ellenzését. Ha a forráshoz fordulunk (Lachman, 2015), világossá válik azonban, hogy a néhány izraeli irányelvre vonatkozó dicséretek mögött az áll, hogy a kettős mérce miatt panaszkodjanak a hozzászólók; konkrétan, hogy ezt elfogadják a zsidóknak, miközben támadják az olyan fehéreket, akik valami hasonlót szeretnének. Nem az található itt, amit joggal tekinthetnénk Izrael alapvető lelkes dicséretének. Norton itt az álságos félremagyarázások hosszú történelmének útján lépeget, mely az eddig megismertek fényében ismerős talaj számunkra is.
Tudatosság, elfogultság, kontraszt
Tekintettel arra, hogy az antiimperialista baloldaliak hajlamosak aggodalmukat kifejezni a nem fehér őslakosokat máshol károsító valós vagy feltételezett fehér imperializmus miatt, ez a terelő tendencia árulkodó. Valóban, 2022-ben Maté megosztott („újratweetelt”) egy bejegyzést az akkori Twitteren két néger beszélgetéséről, melyben Haiti „fehér hadúr oligarchái” voltak a téma, s ebben többször is hibáztatják ezeket a „fehér” gazdag személyeket, vagy elítélik a „washingtoni fehér bűnözőket” a néger kommentátorok. Ezek a szóban forgó szereplők, ahogyan a megosztott bejegyzésben található kollázs illusztrálja és megnevezi őket, szinte mindannyian nem fehérek, jellemzően zsidók. Nevezetesen, Shérif Abdalah egyiptomi, Reginald Boulos libanoni, zsidó anyától (neve: Abraham), Gregory Mevs, húga, Youri profilja alapján „Európából és a Közel-Keletről származó” felmenőktől származik (Arce & Abd, 2021), Gregory Brandt talán fehér nem zsidó (bár Dantò, 2017 szerint „arab-zsidó”), Carl Braun valószínűleg zsidó, Gilbert Bigio zsidó, Marc Antoine Acra nem világos, de egyértelműen nem fehér nem zsidó (vonásai alapján valószínűleg algériai, Franciaországból származik, Dantò anyaga szerint ő is „arab-zsidó”), végül André Apaid libanoni.
A megvádoltak faji hovatartozásának megjegyzése tehát, úgy tűnik, elfogadható Maté számára, legalábbis ha fehérekről van (tévesen) szó – az, hogy mégis következetesen kerülik a zsidóság elemzését, etnikai elfogultságra utal. A cionizmussal való terelő bánásmódja alapján nyugodtan feltételezhetjük, hogy Maté például nem osztaná meg a „zsidó bűnözőket” és a „zsidó hadurakat” elítélő megjegyzéseket, vagy vitákat, vagy azt, hogy „Haiti problémáit annak [zsidó] hadúr oligarchái okozzák” (ahogy a megosztott poszt a fehérekről azt állítja), akik kihasználják az országokat, és sakktáblaként bánnak velük. Hasonló jelenséget láthatunk azoknál is, akik néha megszállottan az antiszemitizmusra (például Norton esetében) vagy a nem fehérekkel szembeni – valós vagy feltételezett – rasszizmusra összpontosítanak, ahol ugyanezek az egyének általában úgy tűnik, hogy soha nem veszik észre a fehérellenes faji ellenségeskedés egyetlen olyan esetét sem, amely kapcsán panaszkodni lehetne. Blumenthal és Maté vagy tudatosan, vagy – talán elfogultságból – tudtukon kívül érintetlenül hagyják a zsidó hatalmat. Bár elemzésük időnként közvetett módon foglalkozik ezzel, a központi szempont ilyen elkerülése miatt azok továbbra is tökéletlenek.
Nem feltétlenül bizonyos, hogy ezek a zsidók mindannyian tudatosan akarják kihagyni a zsidóságot a diskurzusból – bizonyos esetekben észszerű feltételezni, hogy tudatalatti elfogultságok eredménye mindez, és talán az olyan egyének, mint Blumenthal és Maté ilyen esetek, akikben feltehetően alacsonyabb az etnocentrizmus szintje a zsidó átlagénál. Észrevehető azonban, hogy még az alacsonyabb etnocentrizmussal rendelkező zsidók körében is az elfogultságok eredhetnek az identitásból (sokan közülük valóban zsidóként azonosítják magukat – talán dacos zsidókként, akik büszkék arra, hogy képesek visszautasítani a cionizmus kísértéseit, s akik diaszporistának tekinthetők), valamint etnikai jellemzőkből, még ha ezek az etnikai vonások (talán) gyengébbek is közöttük. Másként nehéz logikailag értelmezni, hogy az anticionista zsidók miért nem patologizálják szinte soha a zsidóságot, míg a Nyugat-ellenes zsidók buzgón és könyörtelenül patologizálják a fehéreket, vagy mint csoportot vagy mint egyéneket. Sőt, gyakran a cionizmusellenes zsidók, mint láttuk az eddigiekben, ugyanazok a Nyugat-ellenes zsidók, akik egyébként nem találnak problémát a csoportok ilyen patologizálásában, vagy legalábbis csoportos tendenciáik elemzésében (például a „fehér liberálisok” vagy „fehér keresztények” gyakran szidott faji demográfiai csoportok), és így ennek a jelenségnek az elvekre (az etnikai perspektívák általános elutasítására) utaló magyarázatai elvethetők.
 A New York-i JVP tüntet a (fehér) rasszizmus ellen a Black Lives Matter mellett kiállva 2016-ban |
Ugyanilyen észszerű tehát azt feltételezni, hogy sok ilyen zsidó tudatos, stratégiai megfontolásból tereli másra a zsidókról és a zsidóságról a figyelmet. Amikor a mai szocialisták vagy anarchisták a kapitalizmusra néznek, akkor „fasizmust” látnak („a fasizmus a kapitalizmus haláltusája” elve mentén, egy évszázaddal visszamenőleg); amikor a nemzetiszocialisták (a „fasiszták”) a kapitalizmusra néznek, akkor a nemzeti szuverenitást fenyegető veszélyt, idegen, ártalmas oligarchák uralmát, az erőforrások kihasználását, és a zsidók felülreprezentáltságát látják az ilyen ártalmas gyakorlatokban és fenyegetésekben. Az, hogy hogyan látjuk a világot, befolyásolja azt is, hogy miként értelmezzük a világ egyes szegmenseit – a Nyugat- és fehérellenes zsidók cionizmust és Izraelt látó szemléletét így befolyásolni fogják a már meglévő nézőpontjaik és hajlamaik. Nem meglepő tehát, hogy ezek a gyakran fehérellenes zsidók saját csoportjuk helyett a fehérekre hárítják a felelősséget.
Vegyük például Ariel Gold, a korábban kiemelkedő zsidó anticionista csoport, a Code Pink vezetőjének megjegyzését. Gold – aki „diaszporista zsidó”-ként azonosítja magát Twitter/X-fiókjának profiljában –, amikor Sheldon Adelson, a cionista zsidó oligarcha meghalt, ezzel kommentálta a hírt 2021. január 12-én: „A világ biztonságosabb hely lesz az ő rasszista gyűlölete és a fehér felsőbbrendűség finanszírozása nélkül.” Mivel Gold számára fontos a zsidóság, és nyilvánvalóan tud Adelson zsidóságáról, feltételezhető, hogy stratégiai megfontolásból nevezi őt fehérnek. Mintha egy hazafias csonka-magyarországi magyar lerománozna egy erdélyi székelyt, mert azzal nem ért egyet. Nem tudatlanságról van itt szó.
Akár enyhén etnocentrikusak az anticionista zsidók és őszintén visszataszítónak tartják az izraeli viselkedést (és őszintén jót kívánnak a palesztinoknak), de a felelősséget mégis a „Nyugatra” vagy tágabb értelemben az „imperializmusra” hárítják; akár tudatosabbak ennél, és szándékosan egy zsidó problémát fehér problémává alakítanak, még így is megmarad a csoportkonfliktus egy aspektusa mindkét esetben, mivel ezek az anticionista zsidók végső soron a fehérek hátára lapátolják a sarat, és ezzel tehermentesítik a (cionista) zsidókat, miközben ezeket a fehéreket már ugyanazok a zsidók eleve leterhelik az erőforrásaik kizsákmányolásával. Ez megint csak érdekellentét.
Figyelemre méltó, hogy még a látszólag alacsonyabb etnocentrizmussal rendelkező zsidók esetében sem az etnomazochizmus az uralkodó érzés, mint a fehér liberálisoknál, ahol a „fehér kiváltságaik” miatti eredendő bűnről szóló elképzelések és hasonló önvádoló álláspontok uralkodnak. A tipikus fehér liberális, alacsony etnocentrizmussal, sokkal valószínűbb, hogy internalizálja ezt a frusztrációt, és önkárosító viselkedésmódokba, önostorozásba, saját fajuk patologizálásába bocsátkozik, valami eredendően rosszat, előítéleteset, arrogánsat, népirtót, gyarmatosítót hirdet csoportjáról. A zsidók körében valami mást látunk: a frusztrációt kifelé vetítik, nagyobb ellenségekre összpontosítják, mint például – az anticionista baloldali zsidók esetében – a „nácizmus” vagy az „imperializmus”, a kapitalizmus, az európai gyarmatosítás, a fehér rasszizmus, a keresztény cionisták, népirtó, irodákban ülő, vagy a politikai elit és a vállalatok vagy intézmények élén felbukkanó fehér emberekre hárítva zsidó bűnöket is. Bár ezen csoportok vádolása nem feltétlenül alaptalan alkalmanként, mint ezen tanulmányunk azt felvázolta, jelen esetben terelésről van szó. A zsidó ügyekkel és projektekkel kapcsolatos frusztrációjuk tehát nem idézi elő az önkárosító és öngyűlölő tendenciákat: nincsenek hosszú monológok arról, hogy „mi, zsidók vagyunk a probléma”, és hogy „a mi zsidó kiváltságaink miatt ússza meg Izrael ezt a népirtást”, vagy hogy zsidóként ők a bűnös zsidó őseik valós vagy vélt bűneiben részesek.
Akár enyhén etnocentrikusak az anticionista zsidók és őszintén visszataszítónak tartják az izraeli viselkedést (és őszintén jót kívánnak a palesztinoknak), de a felelősséget mégis a „Nyugatra” vagy tágabb értelemben az „imperializmusra” hárítják; akár tudatosabbak ennél, és szándékosan egy zsidó problémát fehér problémává alakítanak, még így is megmarad a csoportkonfliktus egy aspektusa mindkét esetben, mivel ezek az anticionista zsidók végső soron a fehérek hátára lapátolják a sarat, és ezzel tehermentesítik a (cionista) zsidókat, miközben ezeket a fehéreket már ugyanazok a zsidók eleve leterhelik az erőforrásaik kizsákmányolásával. Ez megint csak érdekellentét.
Figyelemre méltó, hogy még a látszólag alacsonyabb etnocentrizmussal rendelkező zsidók esetében sem az etnomazochizmus az uralkodó érzés, mint a fehér liberálisoknál, ahol a „fehér kiváltságaik” miatti eredendő bűnről szóló elképzelések és hasonló önvádoló álláspontok uralkodnak. A tipikus fehér liberális, alacsony etnocentrizmussal, sokkal valószínűbb, hogy internalizálja ezt a frusztrációt, és önkárosító viselkedésmódokba, önostorozásba, saját fajuk patologizálásába bocsátkozik, valami eredendően rosszat, előítéleteset, arrogánsat, népirtót, gyarmatosítót hirdet csoportjáról. A zsidók körében valami mást látunk: a frusztrációt kifelé vetítik, nagyobb ellenségekre összpontosítják, mint például – az anticionista baloldali zsidók esetében – a „nácizmus” vagy az „imperializmus”, a kapitalizmus, az európai gyarmatosítás, a fehér rasszizmus, a keresztény cionisták, népirtó, irodákban ülő, vagy a politikai elit és a vállalatok vagy intézmények élén felbukkanó fehér emberekre hárítva zsidó bűnöket is. Bár ezen csoportok vádolása nem feltétlenül alaptalan alkalmanként, mint ezen tanulmányunk azt felvázolta, jelen esetben terelésről van szó. A zsidó ügyekkel és projektekkel kapcsolatos frusztrációjuk tehát nem idézi elő az önkárosító és öngyűlölő tendenciákat: nincsenek hosszú monológok arról, hogy „mi, zsidók vagyunk a probléma”, és hogy „a mi zsidó kiváltságaink miatt ússza meg Izrael ezt a népirtást”, vagy hogy zsidóként ők a bűnös zsidó őseik valós vagy vélt bűneiben részesek.
Mindez összhangban van azon kutatások eredményivel, melyek szerint a zsidók kifelé vezetik le a felgyülemlett pszichés nyomást, míg a fehérek inkább befelé irányítják azt – értsd, hajlamosabbak az önvizsgálatra, de így az önhibáztatásra is, ellenben a zsidókkal. Például a zsidók körében alacsony az alkoholizmus, de magas a súlyos depressziós zavar, olyan arányban, amely „fordítottan arányos lenne, ha a zsidókat nem zsidó csoportokkal hasonlítanánk össze” (Levav et al., 1997, 941. o.). Ez replikációja a Glassner és Berg (1985) által találtaknak, de a fehérek és zsidók kontrasztja a depresszió és alkoholizmus kapcsán meglehetősen jól ismert – konkrétan, hogy fehérek befelé fordulóbbak nyomás alatt, míg zsidók (akár depressziós zsidók is) inkább kifelé vezetik le frusztrációikat. Szintén ismert a zsidók köreiben a pszichés patológiák jelentős előfordulása (lásd összehasonlítva a palesztinokkal 1930-as évek adatai alapján: Halevi, 1963, 269. o.; vagy általában: Gilman, 1993, 3. fejezet; lásd még korábbi írásom vonatkozó részét).
Az általunk jelenleg vizsgált kontextusban ez a különbség úgy nyilvánul meg, hogy a fehér nem zsidók internalizálják a frusztrációt, és hajlamosabbak a szégyenre és a bűntudatra, ami befelé irányuló agresszívitást eredményez, míg a zsidók kivetítik azt és kifelé agresszívek. Ilyenkor még a saját csoportjuk patológiái és rossz cselekedetei is a külső csoportok bűneivé, vagy problémaként érzékelt, elvontabb fogalmakká válnak (például a fehér rasszizmus a sötét bőrű emberekkel szemben – nem pedig a zsidó felsőbbrendűség hite, amely a zsidó érzéseken alapul a nem zsidókkal, köztük a fehérekkel szemben is).
Ráadásul mindez még egy másik jelenséget is feltár, amit az évezredes zsidókérdés visszatérő panaszaként figyelhettük már meg – a narratíva uralásának igényét. Még akkor is, amikor a saját csoportjuk áll a középpontjában annak a rossz cselekedetnek, amellyel állítólag szembeszállnak, az egész keretrendszer és a látásmódok részletei is felborulnak, elterelésre kerülnek, így aztán másokra és más fogalmakra irányulnak (mint a fentiek), de nem magukra a zsidókra vagy a zsidó jellegzetességekre. A palesztin ügy és mozgalom az európai gyarmatosítás elleni üggyé válik, a zsidó fundamentalizmus a fehér rasszizmusról vagy az eurocentrizmusról szól. Mint az eddigiekben láthattuk, a „zsidó anticionizmus” messze áll a zsidó etnomazochizmustól és önmarcangolástól; sőt, prominens vezető személyiségek, elméleti teoretikusok és kisebb-nagyobb mozgalmak nyiltan kijelentik a zsidók antiszemitizmustól való védelmének fontosságát, és aggodalmukat fejezik ki a zsidóellenesség miatt, amelyet a cionisták és maga Izrael generálnak, szerintük. Ha ezt szembeállítjuk a „fehér liberális” vagy „fehér bűntudat” jelenségeivel, akkor egy teljesen más képet látunk, ahol az ilyen egyének néha a nyílt és nyers faji öngyűlölet legpatologikusabb, legelvetemültebb cselekedeteibe bocsátkoznak.
Hogy csak egy példát ragadjunk itt ki, érdemes felidézni a Lifeline Expedíciót, melynek keretében a 16. századi rabszolgakereskedő Sir John Hawkins leszármazottja más fehérekkel együtt Afrikába utazott, és performatív módon rabszolgasorba taszította magát, „so sorry” („nagyon sajnálom”) feliratú pólókban, láncokkal a nyakukon térdelve. Ez a fehér ember társaival „nem a saját tetteiért sajnálkozott, hanem őse nevében ajánlotta fel azt, aki 444 évvel ezelőtt afrikai rabszolgákkal kereskedett”, amint arról a BBC beszámolt anno (Cacciottolo, 2007). Nehéz elképzelni, hogy zsidó csoportok elmennek Gázába, és láncra verve térdre borulnak, bocsánatot kérve a zsidó bűnökért és azért, hogy zsidók. Akik állítólag ellenzik Izrael palesztinokkal szembeni bánásmódját, azok, mint láthatjuk, inkább azzal vannak elfoglalva, hogy zsidóbarát módon mindennek az ellenzőit irányítsák (vagy Izrael bűntetteit egy jobboldali kormány, esetleg eurocentrikus keresztény cionista imperializmus bűneiként dokumentálják, melyben a zsidó állam csupán báb).
Az általunk jelenleg vizsgált kontextusban ez a különbség úgy nyilvánul meg, hogy a fehér nem zsidók internalizálják a frusztrációt, és hajlamosabbak a szégyenre és a bűntudatra, ami befelé irányuló agresszívitást eredményez, míg a zsidók kivetítik azt és kifelé agresszívek. Ilyenkor még a saját csoportjuk patológiái és rossz cselekedetei is a külső csoportok bűneivé, vagy problémaként érzékelt, elvontabb fogalmakká válnak (például a fehér rasszizmus a sötét bőrű emberekkel szemben – nem pedig a zsidó felsőbbrendűség hite, amely a zsidó érzéseken alapul a nem zsidókkal, köztük a fehérekkel szemben is).
Ráadásul mindez még egy másik jelenséget is feltár, amit az évezredes zsidókérdés visszatérő panaszaként figyelhettük már meg – a narratíva uralásának igényét. Még akkor is, amikor a saját csoportjuk áll a középpontjában annak a rossz cselekedetnek, amellyel állítólag szembeszállnak, az egész keretrendszer és a látásmódok részletei is felborulnak, elterelésre kerülnek, így aztán másokra és más fogalmakra irányulnak (mint a fentiek), de nem magukra a zsidókra vagy a zsidó jellegzetességekre. A palesztin ügy és mozgalom az európai gyarmatosítás elleni üggyé válik, a zsidó fundamentalizmus a fehér rasszizmusról vagy az eurocentrizmusról szól. Mint az eddigiekben láthattuk, a „zsidó anticionizmus” messze áll a zsidó etnomazochizmustól és önmarcangolástól; sőt, prominens vezető személyiségek, elméleti teoretikusok és kisebb-nagyobb mozgalmak nyiltan kijelentik a zsidók antiszemitizmustól való védelmének fontosságát, és aggodalmukat fejezik ki a zsidóellenesség miatt, amelyet a cionisták és maga Izrael generálnak, szerintük. Ha ezt szembeállítjuk a „fehér liberális” vagy „fehér bűntudat” jelenségeivel, akkor egy teljesen más képet látunk, ahol az ilyen egyének néha a nyílt és nyers faji öngyűlölet legpatologikusabb, legelvetemültebb cselekedeteibe bocsátkoznak.
Hogy csak egy példát ragadjunk itt ki, érdemes felidézni a Lifeline Expedíciót, melynek keretében a 16. századi rabszolgakereskedő Sir John Hawkins leszármazottja más fehérekkel együtt Afrikába utazott, és performatív módon rabszolgasorba taszította magát, „so sorry” („nagyon sajnálom”) feliratú pólókban, láncokkal a nyakukon térdelve. Ez a fehér ember társaival „nem a saját tetteiért sajnálkozott, hanem őse nevében ajánlotta fel azt, aki 444 évvel ezelőtt afrikai rabszolgákkal kereskedett”, amint arról a BBC beszámolt anno (Cacciottolo, 2007). Nehéz elképzelni, hogy zsidó csoportok elmennek Gázába, és láncra verve térdre borulnak, bocsánatot kérve a zsidó bűnökért és azért, hogy zsidók. Akik állítólag ellenzik Izrael palesztinokkal szembeni bánásmódját, azok, mint láthatjuk, inkább azzal vannak elfoglalva, hogy zsidóbarát módon mindennek az ellenzőit irányítsák (vagy Izrael bűntetteit egy jobboldali kormány, esetleg eurocentrikus keresztény cionista imperializmus bűneiként dokumentálják, melyben a zsidó állam csupán báb).
 Mialatt a „zsidó öngyűlölők” másokra mutogatnak és agresszívan támadják a fehéreket zsidó bűnök miatt, addig a fehér öngyűlölők rituális faji önmegalázás keretében esedeznek a bocsánatért az évszázadokkal ezelőtti rabszolgatartás miatt a Lifeline Expedíció keretében Afrikában |
További kontrasztként megpróbálhatnánk elképzelni egy alternatív valóságot, ahol a fehér liberálisok úgy fejezik ki a fehér viselkedéssel kapcsolatos frusztrációjukat, ahogyan azt a cionizmusellenes zsidók teszik: ujjal mutogatva, de nem magukra a fehérekre, hanem talán a kapitalizmusra, vagy a modernizmusra, esetleg a judeocentrizmusra (ahogy a zsidók az eurocentrizmust hibáztatják), vagy a káros zsidó befolyásra (ahogy a zsidók az európai gyarmatosítást vagy a keresztényeket hibáztatják). Talán az ellenállásukat is így fogalmaznák meg, mondjuk a konzervativizmust hibáztatva, azzal magyarázva mindezt, hogy az miként fehérellenes, és részben ezért kell ellene fellépni (ahogyan a zsidók Herzlt és a korai cionistákat zsidógyűlölőként ábrázolják, akik nem képviselik magukat a zsidókat, Izraelt a zsidók biztonságát fenyegető veszélyként festik fel stb.). Ezek a fehér liberálisok talán még magát a liberalizmus kereteit is uralnák (mint zsidó aktivisták és teoretikusok a nyugati palesztin ügyet), és úgy állítanák be azokat, mint valami olyasmit, ami mentén fontos fehérbarátnak lenni, fontos a fehérellenes érzelmek elutasítása. Bármi, akár csak egy egyszerű szlogen, amely fehérellenes érzelmeket fejez ki, elfogadhatatlan lenne, és az ilyen egyéneket kizárnák, az ilyen csoportokat kiközösítenék stb. (ahogy a zsidók őrködnek az antiszemitizmus kapcsán, és megakadályozzák, hogy a palesztinbarát mozgalmak a zsidókra és a zsidóságra összpontosítsanak). Képzeljük el, hogy még a nem fehérek is ehhez a fehérpártisághoz igazodnának, felháborodva a fehérellenesség merő vádja miatt is, feszengve mutogatván pozitív fehér példákra (ahogy korábban Maryam Iqbal esetében láthattuk a zsidó viszonyrendszeren belül).
Mindez valóban egy rendkívül alternatív valóság marad, amit már-már túlzás elképzelni is, és mégis, ez egyszerűen az anticionista zsidó aktivizmus tükörképe, ahol ezeknek a zsidóknak, mondhatnánk, bőven lenne okuk szégyenkezni a csoportjuk miatt, amelyhez egyébként is kötődnek, és azt állítják, hogy képviselik, még a nevükben is (például Zsidó Hang a Békéért) – ahol zsidónak lenni tehát az igazságosság és a béke szinonimája, nem pedig a bűntudaté és a szégyené. Nem túlzás azt feltételezni, hogy az átlagos anticionista fehér nem zsidó több szégyent és bűntudatot érez a fehér nyugati államok régi vagy mai Izrael-támogatása miatt, mint a zsidó anticionisták az egész cionista projekt miatt, annak minden történelmével és jelenével együtt. Hasonlóképpen, úgy tűnik, hogy a fehér nem zsidók kimondottan félnek vagy szégyellik megnevezni a zsidókat a probléma magjaként, míg a zsidó anticionisták előszeretettel mutatnak ujjal a Nyugatra, az európai gyarmatosításra, vagy a fehér emberre magára, melyek számlájára íródik minden általuk, különösebb szemrebbenés nélkül.
Következtetés
Mindez valóban egy rendkívül alternatív valóság marad, amit már-már túlzás elképzelni is, és mégis, ez egyszerűen az anticionista zsidó aktivizmus tükörképe, ahol ezeknek a zsidóknak, mondhatnánk, bőven lenne okuk szégyenkezni a csoportjuk miatt, amelyhez egyébként is kötődnek, és azt állítják, hogy képviselik, még a nevükben is (például Zsidó Hang a Békéért) – ahol zsidónak lenni tehát az igazságosság és a béke szinonimája, nem pedig a bűntudaté és a szégyené. Nem túlzás azt feltételezni, hogy az átlagos anticionista fehér nem zsidó több szégyent és bűntudatot érez a fehér nyugati államok régi vagy mai Izrael-támogatása miatt, mint a zsidó anticionisták az egész cionista projekt miatt, annak minden történelmével és jelenével együtt. Hasonlóképpen, úgy tűnik, hogy a fehér nem zsidók kimondottan félnek vagy szégyellik megnevezni a zsidókat a probléma magjaként, míg a zsidó anticionisták előszeretettel mutatnak ujjal a Nyugatra, az európai gyarmatosításra, vagy a fehér emberre magára, melyek számlájára íródik minden általuk, különösebb szemrebbenés nélkül.
Következtetés
Végső soron tehát a cionista és az anticionista zsidók közötti feltételezett szakadék vizsgálatakor – mint általában a zsidó hatalom és befolyás esetében – az számít, hogy hol lehet ezt a hatalmat elhelyezni. Kétségtelen, hogy a cionista zsidóké a főszerep ebben a történetben. Az anticionista zsidóknak nincs jelentős befolyásuk a külpolitikára vagy Izrael viselkedésére. Az egyetlen hely, ahol látjuk, hogy befolyást gyakorolnak, és igényeik mentén tudnak alakítani valamit, az éppen a cionizmusellenesek között található, azáltal, hogy sikeresen alakítják ki az ellenzék problémafelvetését, valamint az elfogadható narratívák határait. Akár tudatos stratégiaként, akár az etnocentrikus részrehajlásból fakadó tudatalatti, természetes késztetésként; ezek a cionizmusellenes zsidók és a konform nem zsidók végül is biztosítják, hogy az állítólagos ellenségük magja – a zsidóság és annak megnyilvánulásai – védetté váljanak, míg a homályos fogalmak, vagy a fehérek, a támadás célkeresztjében találják magukat.
Vizsgálatunk végére érve érdemes rámutatni, hogy természetesen a zsidó anticionizmus nem kizárólag terelő viselkedést gyakorol, hiszen néha felbukkan itt-ott valami hasznosabb dolog is, bár ezek jellemzően egyéni jelenségek. Például szinte egyedüli hang az anticionista zsidók körében a The Unz Review főszerkesztője, Ron Unz, aki merő ellentétben gyakorlatilag minden anticionista zsidóval, nem fehérellenes és nem beszél félre – meglehetősen gyakori jelleggel közöl le portálján mélyrehatóbb és kritikus elemzéseket a zsidó felforgatásról és befolyásról magáról is. Egyes értelmiségiek és szervezetek szintén produkáltak az évtizedek alatt értékelhető munkákat, jellemzően dokumentációs jelleggel, Izrael bűnei vagy nyugati csatlósaik viselkedése kapcsán. Vizsgálatunk magára a jelenségre és a mozgalomnak tekinthető rétegre, annak domináns csoportjaira, szószólóira, kiálltványaira és teoretikai alapjaira, illetve mindennapi megnyilvánulásaira koncentrált, egyéni és periodikus kivételek lététől függetlenül.
Mivel a cionizmus – például a közel-keleti felforgatás, izraeli viselkedés – gépezete képtelen nélkülözni a diaszpóra zsidóságának befolyását gazdanépeik politikai döntéshozatalára, így magának a zsidó hatalomnak a figyelmen kívül hagyása és erre esetlegesen irányuló kritikák aggresszív elterelése és kirekesztése a mozgalomból tulajdonképpen garantálja, hogy a cionizmus artériája érintetlen marad, s így egészséges, erős szervezettel haladhat tovább, előre, kivérzés helyett. Amint korábban amellett érveltem, a cionizmus egy geopolitikai és etnostratégiai rendszer, nem merő nacionalizmus. Ennek a stratégiának szerves része, hogy az olyan államok forrásait, ahol befolyással rendelkeznek, átcsoportosítsák saját céljaik számára – legyen az politikai támogatás a nemzetközi porondon, anyagi, hírszerzési, technológiai, vagy hadászati segítség; mind a hadieszközök vagy a nem zsidó vér és verejték formájában, hogy pár egyértelmű elemet említsünk.
A zsidó hatalom támadása és lehetőség szerinti kiiktatása nélkül a cionista gépezet nem állítható meg, mert miközben zsidó anticionisták transzparensekkel skandálnak jelszavakat egy egyetemen (két fehérellenes kirohanás között), addig Izrael és a cionizmus a legfelsőbb nyugati politikai döntéshozatal íróasztalainál ül kényelmesen, dollármilliárdokat tesz zsebre, vadászgépeket vet be, bombáz, dózerol, éheztet, népirtást visz végbe. Mindeközben a zsidó anticionizmus inkább az erre adott nem zsidó reakciót igyekszik uralni, hogy az éppen ennek a zsidó hatalomnak ne állhasson útjába, egyszersmind garantálva, hogy minden úgy folytatódhat, mint eddig.
Vizsgálatunk végére érve érdemes rámutatni, hogy természetesen a zsidó anticionizmus nem kizárólag terelő viselkedést gyakorol, hiszen néha felbukkan itt-ott valami hasznosabb dolog is, bár ezek jellemzően egyéni jelenségek. Például szinte egyedüli hang az anticionista zsidók körében a The Unz Review főszerkesztője, Ron Unz, aki merő ellentétben gyakorlatilag minden anticionista zsidóval, nem fehérellenes és nem beszél félre – meglehetősen gyakori jelleggel közöl le portálján mélyrehatóbb és kritikus elemzéseket a zsidó felforgatásról és befolyásról magáról is. Egyes értelmiségiek és szervezetek szintén produkáltak az évtizedek alatt értékelhető munkákat, jellemzően dokumentációs jelleggel, Izrael bűnei vagy nyugati csatlósaik viselkedése kapcsán. Vizsgálatunk magára a jelenségre és a mozgalomnak tekinthető rétegre, annak domináns csoportjaira, szószólóira, kiálltványaira és teoretikai alapjaira, illetve mindennapi megnyilvánulásaira koncentrált, egyéni és periodikus kivételek lététől függetlenül.
Mivel a cionizmus – például a közel-keleti felforgatás, izraeli viselkedés – gépezete képtelen nélkülözni a diaszpóra zsidóságának befolyását gazdanépeik politikai döntéshozatalára, így magának a zsidó hatalomnak a figyelmen kívül hagyása és erre esetlegesen irányuló kritikák aggresszív elterelése és kirekesztése a mozgalomból tulajdonképpen garantálja, hogy a cionizmus artériája érintetlen marad, s így egészséges, erős szervezettel haladhat tovább, előre, kivérzés helyett. Amint korábban amellett érveltem, a cionizmus egy geopolitikai és etnostratégiai rendszer, nem merő nacionalizmus. Ennek a stratégiának szerves része, hogy az olyan államok forrásait, ahol befolyással rendelkeznek, átcsoportosítsák saját céljaik számára – legyen az politikai támogatás a nemzetközi porondon, anyagi, hírszerzési, technológiai, vagy hadászati segítség; mind a hadieszközök vagy a nem zsidó vér és verejték formájában, hogy pár egyértelmű elemet említsünk.
A zsidó hatalom támadása és lehetőség szerinti kiiktatása nélkül a cionista gépezet nem állítható meg, mert miközben zsidó anticionisták transzparensekkel skandálnak jelszavakat egy egyetemen (két fehérellenes kirohanás között), addig Izrael és a cionizmus a legfelsőbb nyugati politikai döntéshozatal íróasztalainál ül kényelmesen, dollármilliárdokat tesz zsebre, vadászgépeket vet be, bombáz, dózerol, éheztet, népirtást visz végbe. Mindeközben a zsidó anticionizmus inkább az erre adott nem zsidó reakciót igyekszik uralni, hogy az éppen ennek a zsidó hatalomnak ne állhasson útjába, egyszersmind garantálva, hogy minden úgy folytatódhat, mint eddig.
A zsidó anticionizmus több évtizedes – kezdetekhez visszavezethető – létezésének mércéje így az marad, hogy míg a cionista tankon egy horpadást sem eredményezett, az anticionista mozgalom feszengve kerülgeti a zsidókérdést, s helyette fehérellenes kereteket legitimál. Hogy a palesztinok ebből mennyi hasznot húznak, könnyen kitalálható, ha rátekintünk a hírekre. A diaszpóra zsidósága mindenesetre nyugodtan aludhat.
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
Hivatkozott irodalom:
• Ahmad, Junaid S. 2018. “Pakistan’s Russiagate election: Imran Khan and the rational ‘villains’ the West loves to hate.” The Grayzone (2018. augusztus 13.)
• Arce, Alberto és Rodrigo Abd. 2021. “In Haiti, the difficult relationship of gangs and business.” Associated Press (2021. október 27.)
• Bryan, Bob. 2017. “Trump’s nominee for Israel ambassador, David Friedman, is even more right-wing than Netanyahu.” The Grayzone (2017. február 13.)
• Cacciottolo, Mario. 2007. “Saying sorry for slavery.” BBC (2007. január 25.)
• Dantò, Ezili. 2017. “Haiti Oligarchy: The Arab, Syrian and Jewish Mafia.” ezilidanto.com (2017. július 5.)
• Elia-Shalev, Asaf. 2024. “Miriam Adelson gives $100 million to Trump campaign, making good on reported pledge.” The Times of Israel (2024. október 17.)
• Gilman, Sander L. 1993. Freud, Race, and Gender. Princeton University Press.
• Glassner, Barry & Bruce Berg. 1985. “Jewish-Americans and Alcohol.” Itt: L. A. Bennett & G. M. Ames (szerk.). The American Experience with Alcohol. (93–107) Springer.
• Halevi, H. S. 1963. “Frequency of Mental Illness Among Jews in Israel.” International Journal of Social Psychiatry Vol. 9, No. 4: 268–282.
• Lachman, Samantha. 2015. “White Nationalists Gather On Halloween To Discuss How Oppressed They Are.” Huffington Post (2015. október 31.)
• Levav, Itzhak, et al. 1997. “Vulnerability of Jews to Affective Disorders.” American Journal of Psychiatry Vol. 154, No. 7: 941–947.
• Maté, Aaron. 2021. “US ties to suspected Haiti assassins follow long history of neocolonial intervention.” The Grayzone (2021. július 16.)
• Norton, Ben. 2015. “CUFI Leader John Hagee confirms Christian Zionism is anti-Semitic.” Mondoweiss (2015. március 27.)
• Norton, Ben. 2017. “How Israel’s white supremacy targets African refugees and Ethiopian Jews.” The Grayzone (2017. április 4.)
• Raza, Hamzah és Alexander Abbasi. 2017. “Christopher Columbus the Islamophobe: An Untold Thanksgiving Story.” The Grayzone (2017. november 23.)
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
Hivatkozott irodalom:
• Ahmad, Junaid S. 2018. “Pakistan’s Russiagate election: Imran Khan and the rational ‘villains’ the West loves to hate.” The Grayzone (2018. augusztus 13.)
• Arce, Alberto és Rodrigo Abd. 2021. “In Haiti, the difficult relationship of gangs and business.” Associated Press (2021. október 27.)
• Bryan, Bob. 2017. “Trump’s nominee for Israel ambassador, David Friedman, is even more right-wing than Netanyahu.” The Grayzone (2017. február 13.)
• Cacciottolo, Mario. 2007. “Saying sorry for slavery.” BBC (2007. január 25.)
• Dantò, Ezili. 2017. “Haiti Oligarchy: The Arab, Syrian and Jewish Mafia.” ezilidanto.com (2017. július 5.)
• Elia-Shalev, Asaf. 2024. “Miriam Adelson gives $100 million to Trump campaign, making good on reported pledge.” The Times of Israel (2024. október 17.)
• Gilman, Sander L. 1993. Freud, Race, and Gender. Princeton University Press.
• Glassner, Barry & Bruce Berg. 1985. “Jewish-Americans and Alcohol.” Itt: L. A. Bennett & G. M. Ames (szerk.). The American Experience with Alcohol. (93–107) Springer.
• Halevi, H. S. 1963. “Frequency of Mental Illness Among Jews in Israel.” International Journal of Social Psychiatry Vol. 9, No. 4: 268–282.
• Lachman, Samantha. 2015. “White Nationalists Gather On Halloween To Discuss How Oppressed They Are.” Huffington Post (2015. október 31.)
• Levav, Itzhak, et al. 1997. “Vulnerability of Jews to Affective Disorders.” American Journal of Psychiatry Vol. 154, No. 7: 941–947.
• Maté, Aaron. 2021. “US ties to suspected Haiti assassins follow long history of neocolonial intervention.” The Grayzone (2021. július 16.)
• Norton, Ben. 2015. “CUFI Leader John Hagee confirms Christian Zionism is anti-Semitic.” Mondoweiss (2015. március 27.)
• Norton, Ben. 2017. “How Israel’s white supremacy targets African refugees and Ethiopian Jews.” The Grayzone (2017. április 4.)
• Raza, Hamzah és Alexander Abbasi. 2017. “Christopher Columbus the Islamophobe: An Untold Thanksgiving Story.” The Grayzone (2017. november 23.)
Az előző rész: A zsidó anticionizmus elterelő szerepe (II. rész): a diaszporizmus képviselete a palesztinok helyett
Kapcsolódó: Zsidó harapófogóban az európai civilizáció
