Egy kissé békésebb vizekre evezünk most, legalábbis abban nincs vita, a horvátországi magyarokat nem éri kimutatható diszkrimináció, ellentétben például Felvidékkel, Kárpátaljával, Erdéllyel és Délvidékkel. Igaz, a számuk is messze elmarad az előbbiektől.
Az elszakított területeket illetően, s elnézve a történelmi Magyarország térképét, Horvátország azért mindig is más státuszban volt. Azon túl, hogy a trianoni békediktátumot megelőzően is úgy volt már ismert ez a terület, mint Horvát-Szlavónország. Persze ettől még nem lehet úgy tenni, mintha nem érte volna Magyarországot veszteség, főkén akkor nem, ha azt vesszük, azért voltak jelentős magyar lakossal bíró részek még itt is. Baranya vármegye vegyes lakosságú déli részét, az úgynevezett Drávaszöget is lecsatolták. 1910-ben a terület lakossága 40%-ban magyar, 27% német, 19% horvát, 13% szerb volt, tehát létezett a relatív magyar többség.
 Drávaszögi magyarok fesztiválja (fotó: fesztikorkep.com) |
A 2001-es népszámlálás adatai szerint ezek a következőképpen változtak meg: 56% horvát, 20% szerb, 17% magyar, 1% német, illetve 6% egyéb. Horvátország teljes területén pedig 1910-ben mintegy 130 ezer magyar élt, a 2011-es népszámlálási adatok szerint viszont már csak 14 ezer. Úgyhogy azért ne tussoljuk el, az összes elcsatolt terület közül itt volt a legnagyobb mértékű a magyar számarány zuhanása.
Viszont mindezen túlmenően a horvátországi magyarok helyzete rendezettnek tekinthető. Nincs törekvés erőszakos asszimilációra, nem szenvednek üldöztetést sem. A délszláv háború viszont felgyorsította a spontán asszimilációt, ez tagadhatatlan. Ez annak tudható be, hogy már azelőtt is a kritikus szint alá süllyedtek, és ilyen esetekben, ha valamely krízis éri a térséget és vele együtt egy kisebbséget, ez sűrűn elő szokott fordulni.
Az imént említett háborúban a függetlenségét elnyerő Horvátország, mely addig Jugoszlávia része volt, bizonyos kulturális autonómiát biztosított a magyarságnak. A 2000-ben módosított horvát alkotmány megnevezi államalkotó tényezőnek a magyarságot. 2002 decemberében olyan új, alkotmányerejű törvényt fogadtak el a „nemzeti kisebbségek jogairól”, mely alapján garantált a nemzeti kisebbségek parlamenti képviselete. Ez annyit jelent, hogy alanyi jogon jár egy magyar képviselői hely. Ezen kívül biztosított a helyi és a regionális önkormányzatokban is. A nemzeti szimbólumok használatát az önkormányzatok kötelesek engedélyezni, illetve a közmédia számára kötelező a nemzeti kisebbségek nyelvén műsorokat sugározni.
Az oktatás területén bizonyos ellentmondásokat észlelhetünk azonban, ha mérlegre tesszük az elmúlt másfél évtizedet. A negatívumok elsősorban anyagi, s nem adminisztratív jellegűek. A kulturális intézmények és civil szervezetek működését alapvetően a zágrábi és a budapesti költségvetési források biztosítják, hol több, hol kevesebb sikerrel. Az anyanyelvű tömegtájékoztatás viszont a mai napig nem nevezhető ideálisnak a gyakorlatban. Így hát javallott a kétoldalú kapcsolatokban arra törekedni, hogy a Horvátországban élő magyarok, mint adófizető polgárok, a zágrábi költségvetési keretből fedezhessék az anyanyelvi oktatást, kulturális igényeiket, és a kisebbségi törvény minden rendelkezése maradéktalanul teljesüljön a gyakorlatban is.
A magyar-horvát kapcsolatok tehát alapvetően jónak nevezhetők, azonban nem ellentétes ezzel, ha célul tűzzük ki, hogy az itteni magyar nemzeti kisebbség megmaradjon, erősödjön és gyarapodjon. Mert ez az ő szülőföldjük. És ez kötelez.
Ehhez az építőmunkához pedig alkalomhoz illő idézni Zrínyi Miklóst, kinek jelentőségét mindkét nép elismeri és tiszteli. Hadvezér volt és költő is. Alábbi sorai viszont a teljes Kárpát-medencére érvényesek:
Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten az hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tüz! Ime tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent akit tudok kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd elől, amint megfenyegettél az nagy Ezekhiel prophétával: Venientem gladium nisi annunciaverit speculator, animarum quae perierint sangvinem de manu ejus requiret Dominus. [Ha az őrálló a közeledő kardot (fegyvert, veszedelmet) nem jelzi, a fegyvertől elveszettek vérét az ő kezéből kéri számon az Úr.]
Lantos János – Kuruc.info
Korábbi részek:
