Becslések szerint akár 14 millió német halhatott hősi halált, veszhetett oda – legalább felük a háborút követően, amerikai és szovjet táborokban. Több millió nőt gyaláztak meg Európa-szerte a győztesek, Magyarországon is százezreket. Milliós menetoszlopokban hajtották a vörösök a legyőzötteket hadifoglyokként kényszermunkára a Szovjetunióba (Magyarországról is 600-800 000 embert!), akiknek nagy része soha nem is tért vissza. Németország, Magyarország javainak zöme elpusztult, a győztesek elhordták, ami mozdítható volt; a szabadrablás a kor vezető tudományos hatalmának szellemi termékeit, a német szabadalmakat, találmányokat sem kímélte, miközben egész könyvtárnyi fajbiológiai tudományt semmisítettek meg módszeresen a nyugati és keleti könyvégetők. Persze ez a könyvégetés nem került be a történelemkönyvekbe, ahogy valahogy az sem olyan hangsúlyos máig, hogy Jugoszláviában, Csehszlovákiában a civil német és magyar lakossággal szemben követtek el ekkor szabályos tömegmészárlásokat „a győztes jogán”. A történetírás számára ez máig nem számít akkora tragédiának, mint a „holokauszt”.

Kit győztek le valójában 1945-ben? Miért volt Németország és Magyarország hősi áldozata? Ki volt az a vezér valójában, akihez németek és más európaiak milliói csatlakoztak, vállalva a hősi halált? Milyen eszme, amihez olyan hősök voltak hűségesek életük végéig, mint Hans-Ulrich Rudel vagy Léon Degrelle? Mi, ami mögé Nobel-díjas író (Knut Hamsun), feltalálók, filozófusok, koruknak legjobb tudósai sorakoztak fel? Ezek az emberek mind ostobák voltak? Vagy velejükig gonoszak? Netán ezeket az embereket mind megvezették?

Nem, nem őket vezették meg, hanem minket, az utókort. Hitler, majd a hitleri Németország nem véletlenül vonzotta magához korának legjobb koponyáit és legjobb jellemeit, majd egész népeket, akik és amelyek a rendkívüli áldozatot is vállalták. A természeti értelemben vett igazság, igazságosság, a felfele törő, életerős létigenlés, a népi gondolat, Európa természetes nagyságának és értékeinek tengelye volt ez, élén a természet szerinti rátermettel, akit ösztönösen ismertek fel kortársai.

Május 8. főszereplője, a „főgonosz”, a Nagynémet Birodalom Führere ekkor már halott volt. Megtehette volna, hogy elrejtőzik, megtehette volna, hogy menekülni próbál, de ő a halált választotta. Ha van valaki, akit úton-útfélen csak átkozni, szidalmazni „illik” ma a közbeszédben, az pont ő. Folyamatosan a rettegés tárgya: a liberális média hetente ilyen-olyan (persze mindig negatív) összefüggésben hozza címlapon, alakjához máig a baloldali-liberális rettegést megtestesítő összeesküvéselméletek tucatjai kapcsolódnak. A polgári-kereszténydemokrata állítólagos jobboldaltól a posztkommunista baloldalig ő a legfőbb rossz; a gyalázkodó kórus pedig a „győzelem napján” mindig újult erővel zendít rá a régi dalra. Sőt, a nemzetiszocializmus „bűneinek” relativizálása egyenesen bűncselekmény itthon és számos más európai országban! Ha más nem, már ez minden gondolkodó elmét arra a felismerésre kell hogy sarkalljon a „győzelem napján”: itt valamit nagyon tiltanak, titkolnak, itt valami nagyon nincs a helyén.

Hitler, a „főgonosz” a nép körében, szimbolikusan pont a Birodalomtól elszakított kicsiny faluban, egy dinasztikus tákolmányállam, egy soknemzetiségű, szervetlen, korabeli “USA” eldugott zugában született. Egy olyan korban nőtt férfivá, amikor internacionalista szovjet zsidóktól megszédült kommunisták és zsidó istent imádó klerikális reakciósok verték be egymás fejét, a gyerektelen fiatalok amerikai szvinget táncolva négereket majmoltak, Németországot pedig rég halálra ítélték a nemzeteknél nagyobb, láthatatlan erők. Tolvaj, korrupt kormányok lopták a pénzt, a weimari fertőbe fulladó Berlinben homokosszervezetek alakultak, idegen, a háborúban nem is valóságosan győző államok terpeszkedtek egész német vidékeken mint valami hadizsákmányon, míg az egyszerű német kilátástalanul tengődött. Senki sem gondolta, senki sem álmodott arról, amit ő ebből varázslóként, szabadítóként teremtett!

Hitler jelentősége éppen abban áll, hogy miből teremtett. Európát és Németországot akkor – akárcsak most – életellenes tévképzetek tartották fogva, mesterségesen szított ellentétek barázdálták, és ezeknek a tévképzeteknek a torzításában, a mesterséges ellentétek labirintusában sorra eltévedtek az emberek, pártok és egész népek. Az élet és a természet törvényeivel ellentétes mozgások vették kezdetüket, amelyből úgy tűnt, nincs kiút. Ha 1922-ben egy német utcán sétálnánk, és megállítanánk egy járókelőt ezzel a kérdéssel: hiányzik valami, valaki a politikai palettáról? A válasz egyértelmű lett volna: vannak a haladó liberálisok, vannak az ósdi konzervatívok, van a Stahlhelm, vannak a klerikális reakciósok, vannak a kispolgári kereszténydemokrata pártocskák, vannak szociáldemokraták és vannak a vérgőzös internacionalista kommunisták – van itt aztán minden. Miért is hiányozna innen bárki? Aztán néhány év, és a vérgőzös kommunisták és a klerikális reakciósok egy zászló alatt meneteltek barna ingekben: Hitler zászlója alatt. Hitler szétfeszítette az akkori politikai kereteket, és ősi természetességgel tolta szét a jobb- és baloldali korlátokat. A haláláig hűséges harcostárs, Julius Streicher, akit később a „győztesek” 1946-ban, purim napján mint háborús bűnöst akasztanak fel, holott az egyetlen „bűne” az ún. „antiszemitizmusa” volt, maga is elő tanúja a jelenségnek. Mikor először hallotta ezt az embert, mondja Streicher Hitlerről, tudta, hogy ő az, aki megszabadítja Németországot: Streicher azonnal feloszlatta a saját pártját és csatlakozott Hitler pártjához. Nem is párt ez, hanem valóságos élő menetoszlop. Alfred Rosenberg, a briliáns filozófus, akit 1946-ban a „győztesek” szintén felkötnek – egy filozófust a XX. században! – ugyanúgy az elsők közt csatlakozik Hitlerhez, ahogy Göring, az első világháború hős pilótája, Ludendorff tábornok vagy a szintén háborús hős Rudolf Hess. Az a Hess, aki majd a másodszor is lángba boruló Európa békéjéért repül át a fronton Angliába, az életét kockáztatva, aztán a kudarca után a bolondnak nyilvánítást is vállalva, eljátszva a szerepet a Führerért, Németországért és Európáért. Az a Hess, aki 1946-ban, az utolsó szó jogán majd elmondja: nem bánt meg semmit, ma is mindent ugyanúgy tenne, és büszke rá, hogy a német nemzet ezeréves történelmének legnagyobb fiával dolgozhatott együtt, teljesítve kötelességét, „mint német, mint nemzetiszocialista, mint a Führer hűséges követője”. A Führerhez a végsőkig hűséges Hesst aztán az angolok aggastyánként, a börtönben gyilkolják meg – évtizedekig természetesen ezt is letagadva, ahogy a szovjetek Katynt.

Hitlerhez milliók csatlakoznak, és demokratikusan kerül hatalomra. Azonnal felszámolja a korrupciót, a kívülről, mesterségesen szított osztályharcot, majd a társadalmi igazságtalanságokat és a munkanélküliséget is. Pár év, és mindenkinek lesz munkája és tisztes megélhetése, korabeli források szerint, akik egykor a legszívósabb kommunisták voltak, csodálattal tódulnak végre a horogkereszt alá, többé nem hallgatva a nemzetközi kommunista felforgatókra. Autópályák épülnek, mindenki számára elérhetővé válik az autó. Hidak, iskolák, gyárak emelkednek; az oktatás, a német tudomány és a művészetek csodálatos szárnyalása veszi kezdetét. A jogrendszert megreformálják, Németország megtelik élettel és friss levegővel. Újra születnek a gyermekek, a Hitlerjugend ifjai egy ludovikás magyar veterán visszaemlékezése szerint messze földön csodált és irigyelt módon egészséges, szívós, katonás és utolérhetetlen ideát testesítenek meg. Már a Mein Kampfban leírja, hogy a nemzetiszocialista népi világnézet nem a többség, hanem a minőség elvére épít, és eszerint az elitista elv szerint jár el saját sorain belül is. Pontosan így is lesz: a Führernek különös gondja van arra, hogy a tehetség és csakis a tehetség határozza meg mindenki helyét a népközösségben. „A jövő Németországában nem lesznek osztályok és rendek, nem engedhetjük hát, hogy ti belenőjetek”, mondja az ifjainak, és Németország, kigyógyulva az ezeréves betegségből, az egészséges, természeti rend kialakításának útjára lépett. A Führer mögött egybeforr a nép (Gleichschaltung) és a Birodalom is – ein Volk, ein Reich, ein Führer. Németország, ez a gyógyult beteg, a világ csodálatát is kiváltja. A Versailles-ban megnyomorított ország hamarosan a világ vezető ipari hatalma lesz, megelőzve az Egyesült Államokat. A Führer, egybekovácsolva, kifelé is mint a nép megtestesítője lép fel. „Hol vannak ettől más népek demokráciái? Hol lehetséges, hogy nép és vezetés, nemzet és kormányzat így összeforrjon és egymáshoz rendeltessék?” – kérdezi. Németország egy feltámadt nemzetként oldja meg a demilitarizált Rajna-övezet problémáját, majd a Saar-vidék, Ausztria, a Szudéta-vidék következik. A közvetlen demokrácia diadala az Anschluss: a világtörténelem egyik legsikeresebb szavazásán egy emberként támogatja Ausztria a csatlakozást a Nagynémet Birodalomhoz. Hitler következetes és kérlelhetetlen. „Nemzetiszocialista vagyok, ezért megszoktam, hogy azonnal visszavágok” – mondja, amikor Benes a Csehszlovák tákolmány-állam nevében fenyegeti. A müncheni konferenciával igazságot szolgáltat Közép-Európának is; sehol nem tűri az igazságtalanságot.

Ezért tudható volt, hogy így vagy úgy, de háborúba fogják sodorni Németországot az ellenségei, akik már bojkottot is hirdettek a német árukra. Hitler hiába áll elő újabbnál újabb kölcsönös leszerelési tervekkel – a franciák és az angolok, ezek az igazi agresszorok mindet elutasítják, ahogy később a békeajánlatait is. A végzetesnek szánt háború aztán – lengyel provokációk sorozata után – valóban kezdetét is veszi, azonban a világ meglepetésére Németország sorra győztesen kerül ki az ütközetekből. 1945. május 8-a óta persze Hitler „katonai baklövéseiről” szokás beszélni pontosan ugyanúgy, ahogy Németországról mint kizárólagos agresszorról. Azt valahogy el szokás felejteni, hogy a szovjetek már korábban megtámadták a finneket, hogy mit tettek a balti államokkal, hogy Lengyelországot ők ugyanúgy megtámadják. Arról sem szokás megemlékezni, hogy a semleges Norvégiát az angolok is megtámadják; hogy Churchill lerohanja és megszállja a semleges Iránt.

Hitler legyőzi Lengyelországot, három óra alatt felfalja Dániát, biztosítja Norvégiát a szövetséges támadással szemben, majd Belgium, Hollandia után az egyértelmű túlerőben lévő Franciaországot másfél hónap alatt legyőzi. „Botcsinálta stratéga” meg „katonai baklövések” helyett a világtörténelem egyik legnagyobb hadvezére volt. A már száz éve behálózott, torz Anglia, az eleve ismert közegből kisarjadt Szovjetunió és a manipulált USA azonban nem az igazság, nem a béke, hanem Németország és az európai nemzetek eltiprásának a fanatikus elkötelezettjei. A szovjetek támadásra készültek, őket előzte meg Németország a Barbarossa-hadművelettel, ezzel az átfogó megelőző csapással. A németek meglepődnek, hogy a szovjetek amerikai teherautókon, amerikai bakancsokban, angol és amerikai repülőkön jönnek ellenük. A kölcsönbérleti törvény az Egyesült Államokban 1941. március 11-én (tehát még a Barbarossa előtt) hozott jogszabály, amely lehetővé tette az USA számára végig a háború alatt fegyverek és egyéb hadianyagok szállítását elsősorban Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak, feladva a semlegességet. A program keretében összesen 50,1 milliárd akkori dollár értékű árut szállítottak le (csak példálózás: ebből a Szovjetuniónak 18 000 repülő, 11 000 harckocsi, 51 000 terepjáró...) - a kommunizmus illúziója által végzetesen legyengített Szovjetunió ezért és csak ezért, nem pedig Hitler „baklövése” miatt nem esett el '41 végére, '42 végére vagy '43 nyarára, miközben összesen 800 000 orosz eleve a német oldalon harcolt. A kölcsönbérleti törvényen túlmenően számtalan akció volt főleg New Yorkban a Szovjetunió támogatására már az USA háborúba lépése előtt is.

Persze az USA hadba lépése sem várat sokat magára. Az amerikai közvélemény nem akart háborút, ügyes manipulációval és a szerencsétlen imperialista japán agresszióval azonban mégis belekormányozták. A német és szövetséges erőfeszítés emberfeletti: Kurszk 1943 napfényes júliusában még mindig egy győztes német fordulat ígérete – aztán az ég beborult, és lassan minden elveszett. Tízszeres, húszszoros túlerővel, a szovjetek korlátlan emberanyagával (végtelen ázsiai, mongoloid hordákkal) és az amerikaiak korlátlan iparával heroikus, thermopülai küzdelemben rogy térdre Németország és maroknyi hűséges szövetségese, így hazánk is. Európa legjava, francia, dán, flamand önkéntesek, magyar fegyvertársak harcolnak a végső órában, amikor az értéktelenek, az árulók persze már mind hátat fordítottak: Magyarország szenvedése a hitvány román árulásnak köszönhető, ahol a Kárpátok védvonalai által megfogott szovjet zavartalanul áradhat a védtelen dél-erdélyi határon. Legyünk büszkék, hogy Magyarország az igazság oldalán harcolt a végsőkig, a becstelenné, „románná” váló Horthyék árulási kísérlete ellenére!

Magyarként nem menekülhetünk a súlyos kérdés elől sem: melyik az az egyetlen baráti hatalom és ki az a politikus, aki a XX. században legalább részben igazságot szolgáltatott a Kárpát-medencében? Nem Churchill, nem a pápa, nem az amerikaiak és nem Sztálin. Adolf Hitler, aki szívén viselte az igazságot: neki köszönhetjük a bécsi döntéseket, a Felvidék déli sávjának, Észak-Erdélynek, a Bácskának és Kárpátaljának a visszatértét. Nem Horthyék anglofil köreinek, egyedül a Führernek! A Führernek, aki már a 20-as évek elején világossá teszi, a magyarok nagy barátja, aki már akkor kapcsolatban áll az akkori magyar (ellenzéki!) szélsőjobbal; aki mély megrendüléssel személyesen kíséri az egyik legkiválóbb magyar miniszterelnök, Gömbös koporsóját a gyászmenet élén a müncheni vasútállomásig.

Annak a Führernek, aki a legenda szerint az Anschlusskor három napra megállította a bevonuló német csapatokat a történelmi magyar határon, de Horthyék, félve az angolok rosszallásától, nem merik birtokba venni az elszakított országrészt. Annak a Führernek, aki a természetellenes vakbél-állam, Csehszlovákia szétzúzásakor felajánlja Horthynak a közös hadműveletet és cserébe egész „Szlovákiát”: Horthy persze ebből sem kér. „Hitler harcos volt, az emberiség harcosa, és minden nemzet számára az igazság evangéliumának hirdetője” – írja a Nobel-díjas Hamsun a Führer halálakor a norvég újságba, az Aftenpostenbe.

A Führernek, az ifjú Európának és az igazságnak el kellett buknia. A Führer, műve, a Birodalom és Európa erőd végső összeomlásakor a férfias, önként vállalt halált, az öngyilkosságot választja, rezzenéstelen arccal, ahogy még ezrek, talál tízezrek azokban a napokban. Dönitz, a Führer kijelölt utóda, Degrelle, Rudel és a legtöbben, akik megismerték, soha nem tagadják meg őt, ahogy Szálasi Ferenc sem. Napóleon mondta egyszer: „a nagy emberek meteorok, amelyek lángba borítják a világot”. Senkire nem illik jobban ez a metafora, mint a Führerre. Ami utána maradt, az a szűnni nem akaró gyalázkodás, a Führernek, követőinek és a hősi halált halt millióknak, német, magyar és más európai hősöknek a szakadatlan mocskolása. Hiába azonban a rájuk dobált sár, a tisztákról lepereg minden rágalom.

Május 8. nem a „győzelem napja”. Jusson eszünkbe, amikor a tévében a győzelmi parádét mutatják, hogy május nyolcadikán mi a saját nagyapáinkat, saját dédapáinkat gyászoljuk – és az ő álmaikat. Május nyolcadika Európa és az igazság halálának a napja, egy másik Európa lehetőségének a szörnyű szertefoszlása. Azé az Európáé, ahol a kommunista-demokrata egyenlősdi, a liberális kapitalista kapzsiság vagy a mesterséges rendek és osztályellentétek helyett a népi szolidaritás, a származás, rátermettség és erőfeszítés jelölik ki az ember helyét a világban. Azé az Európáé, ami nem válik Amerikává, Ázsiává, hanem megmarad Európának, a civilizáció legfőbb motorjának. Nem tehetünk mást, mint hogy szomorúan, de tisztelettel, hálával és csodálattal gondolunk a hőseinkre, akik megmutatták, hogy a legnagyobb sötétséggel szemben is van helytállás. Valamint a Vezérre, aki felrázta Európát a bágyadt félrevezetettségből, aki kifosztott népét felemelte és összeforrasztotta a pártok torzsalkodása felett; aki felszámolta a társadalmi igazságtalanságot, betegségeket és torz devianciát, aki a német anyát, német katonát, német tudóst a valódi hivatásához vezette, aki megmutatatta, mi a természetes rend, és aki megtanította még egyszer Európának, mi a becsület.

Moszkvában a Vörös téren Zsukov bronzszobra ma is a legyőzötteket szimbolizáló német zászlókon tapos, ahogy a valóságban is letaposták az ifjú Európa egészséges értékeit, és tapossák azóta is. Akármi is vegyen körbe bennünket ma, el fog jönni az idő, amikor az utókor értékelni fogja a halott milliók hősi erőfeszítését. A halott katonáinkat, meggyalázott asszonyainkat, a május 8-án kapitulált hatalmas ideáinkat – az idő fogja igazolni őket.

Kapcsolódó: 130 éve született Adolf Hitler vezér és kancellár

Képek forrása: Adolf Hitler, ahogy a festők és rajzolók látták