A borítón egy teljesen meztelen csecsemő látható, aki egy úszómedencében egy horogra akasztott, egydolláros felé úszik. A borítót általában úgy szokták emlegetni, mint a kapitalizmus egyik igen szokatlan kritikáját. Az album 1991. szeptember 24-én jelent meg, tehát a borítón található baba azóta már felnőtt ember, 30 éves. Spencer Elden neve – őt láthatjuk csecsemőként – természetesen összeforrott a "korai hírnévvel", annak ellenére, hogy saját állítása szerint a fotózásért fizetett 200 dolláron kívül, amit a szüleinek fizettek ki (a képet eredetileg a család egyik barátja készítette), soha semmilyen kompenzációt nem kapott a szerepléséért. Ez egyszerre meglepő és hihetetlen, hiszen egészen biztosan volt már olyan szereplése vagy interjúja, melyet az albumnak (mi másnak?) köszönhetett és pénzt kapott érte, de igaz ami igaz, hogy minden bizonnyal nem lett milliomos a babafotótól. Ezért is érdekes, hogy Eldennek 30 év után jutott eszébe, hogy gyerekpornográfia vádjával beperel lényegében mindenkit (beleértve a néha Kurt Cobain özvegyét és a hagyatékának kezelőit is), akinek anno köze volt a borítóhoz és az albumhoz.

Aki ezen ismertető alapján arra gondol, hogy Spencer Elden bizonyára "jobb anyagi körülmények között" kívánja tengetni napjait, így a politikailag korrekt "zaklatáshullámot" meglovagolva úgy döntött, hogy kitömi a pénztárcáját, valószínűleg nem jár messze az igazságtól. Főleg, ha számításba vesszük Elden viszonyát a Nevermind című albumhoz. Az album megjelenésének bizonyos évfordulóin mindig újrafotóztatta magát hasonló körülmények között, de úszónadrágban, a mellkasára tetováltatta a Nevermind feliratot, és sosem nevezte gyerekpornográfiának a képet, igaz ambivalens érezéseit többször kifejezte az eredetivel kapcsolatban. Ellenben azt több interjúja során is kijelentette, hogy a 200 dolláron kívül más javadalmazást sosem kaptak, és minden alkalommal felzaklatja, ha eszébe jut, mások mennyit kerestek az albummal.

Lássuk be, ha számításba is vesszük Spencer Elden könnyen szerzett hírnevét és az ebből fakadó esetleges "életbeli könnyebbségeket" és még némi megszerzett pénzösszeget, az egészen biztosan elmarad attól a mesés vagyontól, amit az album készítői kaszáltak a lemezzel. Mivel maga Elden is hozzájárult a sikerhez, a nevetséges 200 dolláros javadalmazással együtt joggal érezhetjük igazságtalannak a történteket, ám ahogy a most 30 éves férfi akar elégtételt venni az együttesen és a stábon, az valami egészen elképesztően gusztustalan és nemtelen húzás a részéről, különösen, hogy az utóbbi években ő maga is sztárolta saját személyét az egykori fotó segítségével.

Az egész történet kiválóan beleillik abba az államszocializmust megidéző trendbe, miszerint bárkit bármiért, mindenféle bizonyíték nélkül perbe lehet fogni, az ítélet vagy a retorzió pedig már azelőtt megszületik, mielőtt kimondták az ítéletet. Mivel a kép egyáltalán nem szexuális tartalmú, a kisbaba hiába pucér, az értelemszerűen nem tekinthető gyermekpornográfiának, így Elden ügyvédje sajátos érveléssel ált elő: a pénz megjelenése a képen "olyan érzetet kelt, mintha a csecsemő szexmunkás lenne", az alperesek a kép sokkoló mivoltát pedig arra használták, hogy "albumukat és önmagukat a baba kárára" reklámozzák, ezért legalább 44,4 millió forintnak megfelelő összeget követelnek védencével kártérítés gyanánt.

Manapság a gyermekpornográfia kérdésköre valóban globális probléma, úgy, ahogy a nők elleni erőszak is rendszeres témája korszakunk közbeszédének. Törvényszerű viszont, hogy ahol valós problémákról beszélnek, ott előbb-utóbb a hiénák is megjelennek. Így kapott szárnyra pár évvel ezelőtt az egészen szürreális "me too" kampány, ahol nők derült égből villámcsapásként mutatnak rá egyes hírességekre vagy politikusokra, hogy őket bizony "20-30 évvel ezelőtt megerőszakolták". Az embernek ilyenkor akaratlanul az jut eszébe legelőször, hogyha valóban akkora traumát éltek át, miért nem azonnal, maximum 1-2 évvel a történtek után hozták nyilvánosságra a tettet, miért éppen most. A másik aspektus pedig, amely végképp szürreálissá teszi a hasonló eseteket, az a bizonyíthatóság teljes hiánya. Nem egy, nem két ember karrierjét vágták már tönkre pusztán üres vagdalkozásokkal, be nem bizonyított vádakkal, kizárólag a meggyanúsítások oltárán. Ezt a szisztematikus, egészen mélyen undorító trendet pedig az sem szépíti, ha esetlegesen nem kedveljük, vagy egyenesen antipatikusnak tartjuk azt a személyt, akinek a karrierjét és megítélését éppen a földdel tették egyenlővé. Számomra az egyik legikonikusabb ilyen eset Marilyn Manson esete volt, akinek az ismertsége és a kialakított kultusza erősebb volt annál, minthogy az üres vádak lerombolják azt, ennek ellenére erősen megtépázták a karrierjét és a köz általi megítélését. Az esetet akkor magam is feldolgoztam, kiemelve, hogy Manson egyáltalán nem tartozik a számomra szimpatikus karakterek közé, az ellene intézett támadások mégsem épülnek másra, mint üres, esetenként röhejes vádakra.

Az ő története egyébként azért volt különösen érdekes, mert megjelenítette a Hollywood és a demokrata politikai lobbi közötti átfedéseket. A "me too" kampány és csatolmányai sokszor nem csak a pénz- és hírnévszerzésről, hanem kemény politikai játszmákról is szól. Persze nincs új a Nap alatt. Utóbbiról szóltak a "nagy kommunista perek" is, ahol korábbi elvtársak lazán kinyírták egymást (a szó szoros értelmében) némi érvényesülésért és feljebb jutásért. Érezzük a párhuzamot? A kultúrmarxizmus és a liberalizmus által megteremtett "szabad nyugati világ" sokszor egészen elképesztő szituációkban mutat több mint egyértelmű rokonságot az egykori szovjettel, vagy a keleti blokk országaival. Előbbi viszont azért álságosabb, mert minden gazságot, amit elkövet, azt a szabadság és az egyenlőség mítoszának leple alatt teszi, míg utóbbi legalább őszintén mutatta ki a foga fehérjét és nem hivatkoztak semmilyen szabadságra vagy jogokra.

Spencer Elden persze csak kis hal a vízben, ahogy annak idején kicsi baba volt az úszómedencében is. Gondolta, meglovagolja ezeket a mocskos hullámokat és némi pénzt csikar ki azoktól, akiket pár éve még minden kritika nélkül sztárolt. Egy ember a sok közül, aki alkalmazkodik a politikai korrektség mocsarában dagonyázó társadalomhoz és annak alantas szabályain belül érvényesülni próbál. Így a liberalizmus és a kultúrmarxisták által megteremtett világot már minden segítség nélkül maga a "felhasználó" tartja fenn, az alkotók pedig hátradőlve pihenhetnek művük csodálása közben, ahogy annak idején a keleti blokkot is fenntartották a törtető elvtársak, akik némi haszonért még a saját anyjukat is képesek voltak eladni, jobban mondva a kor trendjeit követve inkább feljelenteni.

Az ítélethirdetést kíváncsian várom, ám aligha ez lesz az utolsó, hasonlóan szürreális történet a "szabad" Egyesült Államok történetében.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info