A "nácik", vagyis a nyugati propagandahazugságoktól meg nem vezethető emberek azonban egymás közt - titokban, suttogva, mint ahogyan a kommunista időkben morfondíroztak sokan az "elvtársak" gaztettein - természetesen megosztják véleményüket az izraeli haderő kegyetlenségének lehetséges okaival kapcsolatban. Általában háromféle válasz születik – azonban létezik egy negyedik is, amelyről nemigen esik szó, de szinte bizonyosan az egyik alapos indoka mindannak a szörnyűségnek, amelyet Izrael a palesztinokkal napjainkban művel.

A "második nyilvánosságban" szereplő egyik leggyakoribb érv szerint, az izraeli politikai-katonai vezetők, de az izraeli társadalom gondolkodását is nagymértékben befolyásolják a judaizmus szent könyvei, melyek nem csupán a "szemet szemért" elv jogosságát, de a példátlan bosszúállás indokoltságát is hangsúlyozzák. Természetesen mindig a "szent cél" elérése érdekében. Ezen kívül még a "másként gondolkodók" körein kívül is sokan tisztában vannak azzal, hogy Izrael lényegében bármit megtehet, hiszen a zsidó lobbi óriási befolyást gyakorol az élet minden területén a nyugati világban – sőt annak határain kívül is. Izraelnek létrejötte óta mindent elnéz a világ, holott ENSZ-határozatok tömegét sértette meg az elmúlt évtizedek folyamán is, és soha, semmiféle büntetőintézkedést, szankciót nem rendeltek el vele szemben. Mi több, Izraelt kritizálni nyugaton tilos, sőt a "Közel-Kelet egyetlen demokráciájaként" kell emlegetni, katonáit pedig a "világ legerkölcsösebb hadseregének" szokás nevezni. Zsidó világhatalomról beszélni persze a nyugati világban súlyos bűnnek, antiszemitizmusnak minősül – bár idehaza érdekes helyzet állt elő, mióta a rendíthetetlenül, sőt lelkesen Izrael-párti Fideszhez közel álló értelmiség egyik ikonikus alakja, Bogár László, nem kis bátorságról tanúságot téve, előadásaiban több alkalommal is "izraeli világbirodalomról" tett említést.

A rettenetes öldöklés harmadik okát érdekes módon egyes izraeli vezetők sem titkolták. Ariel Kallner, a Fideszhez oly közel álló Likud párt parlamenti képviselője napokkal a Hamász támadása után kijelentette: "Most egyetlen egy célunk van: nakba! Nakba, amely felülmúlja az 1948-as nakbát. Nakbát Gázában, és nakba mindazoknak, akik csatlakozni mernek!" (Márpedig a nakba – arab szó, magyarul katasztrófa – 750 ezer palesztin elüldözését jelenti, amely Izrael állam megalakulásakor, 1948-ban történt.) A Hamász október 7-i támadása (ahogyan a palesztinok mondják: kitörési kísérlete a világ legnagyobb koncentrációs táborából, illetve válasz a palesztinokat évtizedek óta sújtó elnyomó intézkedésekre) kiváló alkalom Izrael számára, hogy menekülésre kényszerítse az övezet 2,3 milliós lakosságát, és ezzel egyszer és mindenkorra megoldja a gázai palesztinok kérdését. (Mindezt nyíltan meg is mondta Nisszim Vaturi, a Knesszet Likud-párti alelnöke.)

De van még egy további oka is annak, amiért az izraeli haderő ilyen rettenetes kegyetlenséggel bombázza szét az övezetet, és immár nagyobb pusztítást végez a parányi, mindössze 365 négyzetkilométernyi területen, mint tették azt az amerikaiak Hirosima és Nagaszaki esetében. A példa ugyanis, amely a szemük előtt lebeg: a német "nácizmus" és a japán "militarizmus" teljes kiirtása!

"Komoly, magukra valamit is adó" történészek ritkán elemezgetik ugyan a Németország és Japán polgári lakosságát is célpontnak tekintő iszonyatos légi háborút. (Ennek a borzalomnak a legismertebb esetei Drezda, Hamburg, Hirosima porig bombázása, de az angol-amerikai mészárosok nem kíméltek senkit és semmit). Azonban, ha a téma nagy ritkán szóba kerül, akkor nem csupán a fasizmus és a nácizmus felülmúlhatatlan kegyetlenségére hivatkoznak, mellyel szemben nem volt más lehetőség győzelmet aratni, mint hasonlóan borzalmas eszközök felhasználásával. De úgy a német és japán városok szőnyegbombázását, mint az atomfegyver bevetését még azzal az érvvel is szokták indokolni, hogy ha sok ártatlan ember élete árán is, de íme, a szövetségesek kegyetlen háborúja eredményes volt! Hiszen a "nácizmust" és a "japán militarizmust" sikerült végleg felszámolni, és mind az egykor Hitlerért rajongó németek, mind pedig a császárukért és hazájukért oly bátran halni kész japánok a második világháborúban elszenvedett megsemmisítő vereség után az őket egykor válogatás nélkül gyilkoló amerikaiak és angolok szövetségesei, sőt barátai lettek! Mi több, rajonganak a "demokratikus értékekért" és az "amerikai életformáért". Vagyis engedelmes, "jó fiúk" lettek, igazi "liberális demokraták", akiknek a fejéből sikerült kiverni mindenféle "erőszakosságot", "militarizmust","hódítási vágyat". (Mert "hódítási vágya" és a Föld minden pontján hadserege csakis az USA-nak lehet, ugyebár.) De ahhoz, hogy ilyen igazi kezes bárányok, "liberális demokraták" legyenek, szükség volt arra a szörnyűséges, "kijózanító pofonra", amit sok százezer asszony és gyermek, ártatlan civil halála és a totális vereség jelentett a két "fasiszta ország" számára - hallható időnként az érvelés.

Hasonló szörnyűséges, "kijózanító pofonnal" kívánja vajon az USA és Izrael engedelmes vazallussá, "liberális demokratává", konzumidióta fogyasztóvá változtatni a palesztinokat? Nos, látva főképp az amerikai uralkodó rétegek kétségbeejtő ostobaságát és tudatlanságát, könnyen elképzelhető: egyes liberális "agytrösztök" arra a következtetésre jutottak, hogy a "Közel-Kelet demokratizálása" (vagyis az USA és Izrael uralmának kiterjesztése a térség összes országára) a "kijózanító pofon" elmaradása miatt nem sikerült! Mint ahogyan nyilvánvalóan nem lehetett az összes németet és japánt kiirtani a 2. világháború során (bár egyesek álmodoztak erről), a palesztinokat sem lehet mind egy szálig legyilkolni. (Pedig szép számmal vannak Izraelben, akik álmodoznak erről. Többek közt Moshe Feiglin, a Kneszet korábbi képviselője, a Zehut elnevezésű libertáriánus cionista párt vezére 2023. október 26-án az alábbi kijelentést tette: "Gázában kő kövön ne maradjon! Gáza legyen egy újabb Drezda. Igen! Teljes felégetés. Nincs több remény… Megsemmisíteni Gázát most! Most!" Ezra Yachin, az Izraelben hősként tisztelt Avraham Stern terrorcsoportjának most 95 éves egykori tagja még október folyamán a következőképpen foglalta össze vágyait, melyeket alighanem sokan mások is osztanak: "Legyünk diadalmasak, végezzünk velük, egy se maradjon közülük! Töröljük el az emléküket is, családjaik, szüleik, gyermekeik emlékét! Ezek az állatok nem élhetnek többé." Ámiháj Élijáhu, a Netanjáhu-kormány örökségvédelmi minisztere pedig egy az atombomba bevetésének lehetőségét firtató újságírói kérdésre válaszul közölte: "Ez csak az egyik lehetőség. A másik lehetőség az, hogy meg kell vizsgálni, számukra mi a fontos, s mi jelenti nekik a következő elrettentő lépést.")

Ha pedig nem lehet minden egyes palesztint legyilkolni (mert ahhoz azért sokan vannak), akkor meg kell kísérelni egy "kijózanító pofonnal" – civilek tömegeinek legyilkolásával, hazájuk romhalmazzá bombázásával, majd egy nagyszabású segélyprogram meghirdetésével és agymosó propagandával – "kezes bárányokká", agyhalott liberális konzumidiótákká változtatni őket. Akiknek a lelkéből, elméjéből végleg kitörlik nemzeti, vallási hagyományaikat, és kiölik az ellenállás szellemét. De vajon ami működött a japánok és a németek esetében, működni fog a palesztinokkal szemben is? "Jó fiúvá", az USA és Izrael engedelmes liberális rabszolgájává – akár jóléttel, gazdasági fejlődéssel kecsegtetve őket, mint egykor a németeket és japánokat – teszi őket gyermekeik, asszonyaik legyilkolása, milliók elűzése szülőföldjükről? Vajon tényleg egy új Marshall-terv készül, amit a palesztinok akkor kapnának meg, ha több millióan közülük elhagyják szülőföldjüket, egyúttal pedig lemondanak az ellenállás minden formájáról?

Nos, úgy hiszem, az USA jelenleg nincs abban a gazdasági helyzetben, mint 1945 után, amikor nagyvonalú gazdasági segélyekkel erősítette befolyását Európában, és békítette meg egyúttal egykori ellenségeit. (Habár az ukrajnai bábállamba belepumpált milliárdokból finanszírozni lehetett volna a "palesztinai Marhsall-segélyt".) Azonban a palesztinokat aligha lehet ugyanolyan módszerekkel engedelmes vazallusokká tenni, mint amilyenekkel a németeket és japánokat sikerült. Két okból sem.

Az egyik, hogy a palesztinok mögött ott áll 450 millió arab, akiknek többsége együttérzéssel és rokonszenvvel tekint az izraeli megszállás és elnyomás alatt sínylődő testvéreire. Az arab államok nem kis részének vezető rétegei persze az USA befolyása alatt állnak, és a hatalom megtartásáért cserében már régen lemondtak a palesztinok megsegítéséről. Ugyanakkor a kollaboráns arab "eliteknek" bizonyos mértékig mégis tekintetbe kell venniük népeik akaratát, márpedig az arab országok közvéleménye túlnyomórészt nem nézi jó szemmel politikusaik kétkulacsosságát, megalkuvásait, árulásait. Az összetartozás érzését legfeljebb részlegesen sikerült kigyomlálni az arabok millióinak tudatából – a Közel-Kelet régi és új gyarmatosítói, franciák, britek, amerikaiak, izraeliek mindent megtettek az arab identitás gyökeres kiirtása érdekében. (Értek el némi sikert, nem kétséges.) Ugyanakkor sem a japánok, sem pedig a németek mögött nem állt a hasonló identitású rokon népek még részleges támogatása sem. Korántsem véletlen, hogy mindkét nép vezetői, a 19. század vége, a 20. század eleje óta kísérletet tettek a hozzájuk faji szempontból közel álló nemzetek között valamiféle közös identitás megteremtésére: a japánok a nyugati gyarmatosítók áldozatául esett ázsiai népek egységesítésére törekedtek (persze japán vezetés alatt), míg a németek a germán (vagyis árja) népek sorsközösségének tudatát kívánták feleleveníteni. Mindkét törekvés kudarcot vallott.

A másik – fontosabb – oka annak, hogy a palesztinok gerincét sem vérengzéssel, sem pénzesővel, sem pedig agymosással sem feltétlenül lesznek képesek megtörni, az iszlám vallás újjászületésében és erejében, valamint bizonyos jellegzetességeiben keresendő. A német önazonosság, nemzeti érzés felszámolása és az ellenállás szellemének teljes kiirtása 1945 után azért is sikerülhetett, mert a kereszténység Németország újjászületésének idejére (1871 és 1933, második és harmadik birodalom létrejötte) végzetesen meggyengült. Ráadásul a lutheranizmus bizonyos, itt most nem részletezhető okokból kifolyólag kevéssé alkalmas bármiféle nemzeti ellenállás megszervezésére.

(Ehhez elegendő rátekinteni a magyarországi vagy éppen a németországi evangélikus egyház kétségbeejtő állapotára.) A japán sintoizmus is bizonyosan értékes lelki táplálékkal látja el híveit, sokaknak kielégítő világmagyarázattal is szolgál, sőt, nemzet- és kultúramegőrző szerepe sem teljesen elhanyagolható. Azonban az idegenek térfoglalása elleni harcra ösztönző ereje meglehetősen csekély. A keresztény felekezetek közül a kálvinizmus, de még inkább az ortodox felekezet képes a leginkább összeforrni egy nemzettel, és hozzájárulni a hagyományok megőrzéséhez és az idegen befolyással szembeni küzdelemhez. Az iszlám – számos, nekünk, keresztényeknek ellenszenves vonása ellenére – nem csupán a nemzeti, kulturális tradíciók megőrzését biztosítja, valamint egységbe forrasztja Mohamed követőit, de Allah nevében úgy az elnyomók elleni hősies harcra, mint a szenvedések elviselésére is képessé tesz. (Miként sajnos a hódító háborúk megvívására is. De hiába szeretnék oly sokan a palesztinok függetlenségi harcát a dzsihádista törekvésekkel összemosni, a Hamász és szövetségesei nem készülnek Európa elfoglalására.) Valaha, még eredeti formájában, a kereszténység is óriási önfeláldozásra, akár a hősi halál vállalására is nevelte híveit. A reneszánsz, de főképpen a felvilágosodás, majd az abból kisarjadó liberalizmus azonban a kereszténység önvédelmi reflexeit kiiktatta, egykori harcos szellemét elfojtotta. (A magyar keresztény újjászületés kimagasló alakja, Prohászka Ottokár, illetve Bangha Béla, a "sajtóapostol", századunk elején alapos okkal hirdette meg a "harcos kereszténység" feltámasztását. Bár sikerült volna!)

Az iszlám vallást nem torzította el a felvilágosodáshoz hasonló pusztító szellemi áramlat. Továbbá az Umma, a hozzávetőleg 1,6 milliárd muszlim hívő közössége sokkal hatalmasabb erő, mint a 450 milliós arab világ. Az iszlám országokban a gázai vérengzés kezdete óta százezres tömegtüntetéseken fejezik ki szolidaritásukat a tömeggyilkosság áldozataival. Igaz, számos muszlim állam vagy nyugati befolyás alatt áll, vagy pedig, ha éles szavakkal el is ítéli a népirtás végrehajtóit és nyugati támogatóikat, de nem mer tevőlegesen szembefordulni az USA vezette birodalommal. Ugyanakkor akadnak olyan arab-iszlám csoportosulások, melyek a harcos ellenállás útjára léptek a palesztinok védelmében: a libanoni Hezbollah, valamint a jemeni Ansar Allah mozgalom. Mindkét szerveződés az iszlám síita ágához tartozik, és Irán támogatását élvezi.

Az iszlám vallásnak az 1970-es évek második felétől kibontakozó újjászületése válasznak tekinthető a gyarmatosítás évszázadaira, az iszlám népek elnyomására, majd 1945 után pedig az "istentelen" liberális USA-birodalom terjeszkedésére – melynek része volt Izrael megalapítása és erőszakos térfoglalása –, illetve a szintúgy "istentelen" kommunista Szovjetunió benyomulására az iszlám felségterületére.

Ugyanakkor a Nyugat a mai napig igyekszik felhasználni, sőt támogatni az iszlamista szervezeteket – kezdetben a nagyobb veszélynek gondolt arab nacionalizmussal, illetve a Szovjetunióval szemben. (Az Afganisztánt megszálló szovjet hadsereg ellen fellépő iszlám fegyveres csoportok a Nyugat erőteljes támogatását élvezték, itt szerveződött meg az al-Kaida, sőt a tálib mozgalom gyökerei is a szovjetellenes afgán függetlenségi háború idejére nyúlnak vissza.) Az arab nacionalizmus gyengülése, illetve a kommunizmus összeomlása után pedig a terrorellenes háború néven ismert amerikai birodalmi terjeszkedés ürügyének megteremtésére és az USA-izraeli hegemónia útjában álló államok meggyengítésére használták fel a radikális iszlamista fegyveres csoportokat. (Elsősorban Irakban, Szíriában és Líbiában.) Csakhogy a következmény, amivel a világhódítók nem számoltak: az iszlám vallás – mint egykor a kereszténység is – olyan erővel ruházza fel híveit ("A hit hegyeket mozgat"), amely meggátolhatja az amúgy is sok sebből vérző USA birodalom számára közel-keleti hegemóniájának fönntartását – melynek következményeképpen Izrael állam léte is kérdésessé válhat. (Samuel Huntington talán mégsem tévedett, amikor a civilizációk összecsapásának lehetősége sejlett fel a szemei előtt.) Az USA Irakban sem volt képes teljes diadalt aratni, Afganisztánból pedig húsz év háborúskodás után fejvesztetten menekült el a világ legerősebb hadserege.

Palesztinok tömegeit gyilkolhatják le, százezreket, milliókat üldözhetnek el szülőföldjükről, de az ellenállás szellemét aligha lesznek képesek kiölni a végletekig elkeseredett és bosszúszomjas palesztinok és az őket testvéreiknek tekintő sok millió muzulmán lelkéből. Hiába tehát a példátlan erőszak, az utána esetleg felajánlott júdáspénz, és az agymosó propaganda, aligha lesznek képesek térdre kényszeríteni a palesztinokat.

(A szerző olvasónk.)