Az alábbi írás az Arktos jobboldali kiadó és agytröszt honlapján jelent meg. A szerző, Brecht Jonkers azt vizsgálja, hogy Amszterdamban a Maccabi Tel-Aviv ultrái és a helyi muszlim csoportok közötti erőszakos összecsapások hogyan mutatnak rá az Ibn Khaldun középkori történész által elméleti szinten megfogalmazott “aszabijja”, vagyis a csoportszolidaritás erejére, szemben a nyugati társadalom individualista és atomizált természetével, amely nehezen érti meg az ilyen összetartást.
 |
Amszterdam, a holland főváros, a múlt héten valóságos utcai harcok színhelye volt, amikor az izraeli Maccabi Tel-Aviv futballklub erőszakos ultrái néztek farkasszemet a holland taxisok, a palesztin szolidaritási mozgalom aktivistái és a marokkói származású holland muszlimok jelentős részének egyesített erejével.
Bár a fősodratú média gyorsan "pogromnak" bélyegezte az összecsapásokat, amelyet szerintük pusztán az antiszemitizmus indított el, a tények hamarosan világossá tették, hogy a Maccabi Tel-Aviv szurkolóihoz tartozó huligánok kezdeményezték az erőszakot. A Maccabi Tel-Aviv szurkolók szélsőségesen cionisták, és kifejezetten a palesztin- és arabellenességükről híresek (hírhedtek), ami megmagyarázza a "halál az arabokra" és a "Gázában nem maradtak élő gyerekek" skandálását, amellyel Amszterdamba érkeztek. Ez rövidesen tovább fajult, amikor palesztin zászlókat kifüggesztő holland házakra támadtak, a városban véletlenszerűen tartózkodó muszlim és "arabnak kinéző" embereket zaklattak, sőt, a helyi taxisofőrök ellen is fizikai támadásokat követtek el.
A Maccabi rendbontói azonban nem számítottak arra az azonnali és erőszakos válaszreakcióra, amellyel Amszterdam utcáin szembesülniük kellett. Hollandia számos dologról híres, de a jól ismert szélmalmok és tulipánok mellett általában nem a brutális utcai összecsapások jutnak róla eszünkbe. És mégis ez történt: a közösségi médián és a csevegő csoportokon keresztül nagyszámú, főként marokkói származású ellentüntető vonult ki az utcára, és azonnali ellentámadás indult, amely egész éjszaka tartott. A cionisták soraiban pánik tört ki, Benjamin Netanjahu pedig a Moszad tisztviselőinek bevetését fontolgatta, hogy "kivizsgálják" a Hollandiában történt incidenst.
De ellentétben azzal, amit a holland kormány és a fősodratú média nagy része szeretne elhitetni velünk, az Amszterdam utcáin kialakult vad ellenreakción egyáltalán nem kellene meglepődnünk.
Ilyen összecsapás történik akkor, ha megtámadnak egy olyan embercsoportot, amelyben még mindig élénken él a csoportszolidaritás, legyen szó akár az arab vagy berber származású hollandokról, akár általánosságban a muszlimokról, mint ebben az esetben. Ez tökéletes példája annak, amit a híres 14. századi tunéziai történész, Ibn Khaldun "aszabijjának” nevezett.
Az aszabijja – amelyet gyakran törzsi szolidaritásnak fordítanak – az a mélyen gyökerező belső kohézió és együttműködés, amely biztosítja egy törzs, csoport, nemzet vagy etnikum stabilitását és biztonságát. Az emberi csoportokon belül az aszabijja növekedhet és kiszélesedhet, de el is sorvadhat és eltűnhet – a születés, növekedés, hanyatlás és halál körforgásában, amelyről később Oswald Spengler beszélt, és bizonyos értelemben Lev Gumilev szovjet történész és etnológus is (a “passionarity” fogalmát használva).
Abu Zayd Abdurrahman Ibn Khaldun a Muqaddimah (1377) néven ismert, a világtörténelemről szóló hétkötetes mesterművének bevezetőjében mutatja be az aszabijját mint a királyságok és birodalmak felemelkedésének és bukásának meghatározó tényezőjét. Az erősebb társadalmi kötelékekkel és belső szolidaritással rendelkező törzsek és klánok idővel elsöprik a régebbi birodalmak megkövesedett és gyakran korrupt intézményeit, helyükbe pedig megújult és egészséges államszervezetet léptetnek az elkövetkező évszázadokra.
Amíg ez a belső szolidaritás erős marad, a dinasztia, birodalom vagy klán jövője biztosított. Amikor azonban az önzés, az arrogancia, a korrupció és a dekadencia kerül előtérbe, a birodalom ugyanúgy jár, mint elődei. A történelem ciklikus haladása által a gyökértelen, fókuszálatlan államiság egészségtelen szervezetét fokozatosan felváltja egy új társadalmi és politikai kultúra éltető esszenciája.
Ibn Khaldun saját szavaival élve:
A dinasztiák természetes élettartammal rendelkeznek, akárcsak az egyének. Amíg elegendő aszabijja van a csoportban, addig a dinasztia erős marad. Ha a csoport aszabijjája gyengül, a dinasztia is gyengül.
Az aszabijja (hasonlóan az égiek jóváhagyásáról szóló ókori kínai tanításhoz) egy változékony és mulandó dolog, amely – ha támogatják és fenntartják – megerősítheti a birodalom hatalmát és tekintélyét, de ugyanúgy egész birodalmak bukásához is vezethet, ha meggyengül és megromlik.
Ibn Khaldun nagy csodálója volt az észak-afrikai sivatagok és a közép-ázsiai sztyeppék nomád lakói nyers és "primitív" nemességének, a természethez való közelségükben és szerény életmódjukban pedig nagyobb becsületet látott, mint amit általában a városiasodott nagy civilizációk központjaiban lehetett találni. A megállapodott életmód, bár nagy előnyökkel jár, állandó és nagyon is valós veszélyt rejt magában azáltal, hogy romláshoz, hanyatláshoz és korrupcióhoz vezet, amint azt az alábbi idézetek is részletezik:
- Amikor egy csoport hatalomra kerül, a szolidaritás és az egység egy ideig megmarad. Később azonban a hatalom és a gazdagság élvezete miatt önös érdekeikkel lesznek elfoglalva, és a csoport szolidaritása, amely korábban összetartotta őket, szertefoszlik.
- A luxus és a civilizáció növekedésével az aszabijja hanyatlik. Amint az emberek letelepednek és megtapasztalják a gazdagság és a hatalom nyújtotta örömöket, már nem érzik szükségét annak, hogy összetartsanak vagy függjenek egymástól.
Ez utóbbi rendkívül jól alkalmazható a modern nyugati társadalomra, legalábbis arra a liberális-kapitalista társadalomra, amely már jóval több mint egy évszázada uralja Európát és Észak-Amerikát. Az individualizmus és a liberalizmus az atomizált, elszigetelt egyének társadalmához vezetett, akik gyakran nem (vagy csak kevéssé) szolidárisak egymással, és nem is tekintik magukat egy nagyobb közösség részének. Ez tette lehetővé, hogy az olyanok, mint a fő neoliberális Margaret Thatcher a gyökértelenséget próbálják meg erényként bebetonozni olyan kijelentésekkel, miszerint "nincs olyan, hogy társadalom".
És itt elérkeztünk a dolog lényegéhez. Az ok, amiért a nyugati média annyira megdöbbent azon, hogy Amszterdam utcáin milyen vadul reagáltak a tel-avivi huligánokra, az volt, hogy a liberális gondolkodásmód nem képes felfogni egy olyan alapvető fogalmat, mint a "szolidaritás". Ahogyan azt sem tudják megérteni, hogyan képesek emberek csoportosan visszavágni, ha valamelyiküket megtámadják.
Amit Ibn Khaldun és Spengler nem tudott előre megjósolni, hogy az aszabijja éppen a háború utáni Európa bevándorló közösségeiben fog ilyen erősnek bizonyulni. Erre példa többek között a párizsi külvárosok közép-afrikai közösségei, Anglia dél-ázsiai lakossága, a németországi török diaszpóra és a hollandiai marokkóiak. Annak személyes erkölcsi megítélése, hogy ez az életünkre milyen hatással van (egyes esetekben az erőszak fellángolását és zavargásokat látni), itt most nem releváns. [Európaiként nyilván nem szimpatizálunk az említett bevándorló csoportokkal, de ez az írás szempontjából valóban nem releváns - a fordító] A tény az, hogy ez a dolog létezik. A csoportszolidaritás velünk fog maradni, és a törzsi összetartás modern megfelelőjével még a multikulturális társadalmakban is számolni kell.
Legyünk őszinték: ha a Maccabi Tel-Aviv ultrái egy átlagos (fehér) holland férfit vagy nőt vertek volna meg, semmi nem történt volna. Senki nem lázadt volna fel, nem tiltakoztak volna, talán még a média sem foglalkozott volna vele. Legfeljebb rendőrségi nyomozásra kerül sor (feltéve, hogy a rendőrök nem félnek attól, hogy antiszemitának bélyegzik őket az intézkedés miatt), ami elég sokáig elhúzódott volna ahhoz, hogy a tettesek bármilyen gond nélkül visszatérhessenek Tel-Avivba épségben és biztonságban.
Ez a nyugati világ egyik fő gyengesége már évtizedek óta: a szolidaritás és az öntudat hiánya, a féktelen individualizmus és egoizmus. A mai európai társadalomban már nincs aszabijja. A törzsi szolidaritás és a társadalmi kohézió csak távoli visszhangja egy homályos múltnak, amikor az etnikumhoz, valláshoz és társadalmi osztályhoz tartozás még jelentett valamit a néplélekben. Amikor az agresszióra adott normális reakció az volt, hogy "ha megtámadod egyikünket, akkor mindannyiunkat megtámadtad".
A holland marokkói közösség bebizonyította, hogy az aszabijja náluk még fél évszázadnyi nyugati életvitel után is érintetlen. Csak egyetlen szikrára volt szükség, hogy a belső szolidaritás puskaporos hordója azonnal felrobbanjon, válaszként azoknak, akik megtámadták a közösséget.
Ismétlem, ezt tisztán elemző szemszögből mondom, a lehető legkevésbé sem állást foglalva az említett közösségek mellett. Lehet örülni vagy siránkozni a fentiek miatt, de nem lehet megkerülni az aszabijja figyelembevételét. Az aszabijja megértése döntő fontosságú, ha érteni szeretnénk más kultúrák gondolkodásmódját egy egyre inkább többpólusú világban, valamint ahhoz is, hogy a jólét, a hatalom és a gazdagság külső megnyilvánulásai miért nem vezetnek feltétlenül egy társadalom mentális, pszichológiai vagy spirituális egészségéhez.
És talán a Nyugat is megtalálhatja a saját spirituális újjászületését, ha megérti az aszabijját. A gyökértelen kozmopolitizmus és liberalizmus belső fenyegetése valószínűleg nagyobb veszélyt jelent ránk nézve, mint bármilyen külső ellenség. Talán tanulhatunk valamit abból, ahogyan Amszterdamban az emberek – nem a kormány, nem a rendőrség vagy az államapparátus, hanem egy többnyire dühös arabokból és muszlimokból alkalmilag összeállt erő gyakorlatilag megvédte Hollandiát attól, hogy a nem-zsidókkal szemben a saját felsőbbrendűségükben hívő cionisták az országot megalázzák.
Ibn Khaldun szavaival zárva:
A történelem során sok nemzet szenvedett fizikai vereséget, de ez soha nem jelentette egy nemzet végét. Azonban amikor egy nemzet pszichológiai vereséget szenvedett, az már a nemzet végét jelezte előre.
(Fordította: Doktor Faust - Kuruc.info)
