Angela Merkel, doktorált fizikus korábban az agitációért és propagandáért felelős FDJ-titkár (a kommunista ifjúsági szervezet) volt az NDK-ban, de volt egy másik tevékenysége is: IM Erika (inofizieller Mitarbeiter, nemhivatalos munkatárs) néven rendszeresen küldött jelentéseket diáktársairól, később munkatársairól az NDK titkosszolgálatának, a Stasinak. Helmut Kohl öregedő német kancellárnak minderről volt tudomása. Hogy miért pont őt akarta mindenáron utódjának? Ki tudja.

A migrációval elsősorban fiatal, életerős férfiak jöttek, a család később jött családegyesítés címén, sokszor nagybácsikkal, nagypapával, ami családegyesítés soha nem Afrikában vagy Ázsiában, hanem kivétel nélkül, mindig Nyugat-Európában történt meg.

Ma 2026-ban a nemzetközi politikával foglalkozó Gatestone Intézet szerzője óvatosan úgy utal Merkel kijelentésére:

Az alábbiakban közreadjuk a cikk fordítását (angolul itt, németül itt érhető el az intézet honlapján). Szerzője Drieu Godefridi jogász- és filozófiaprofesszor, valamint az oktatásban és médiaiparban működő vállalkozó (emellet politikailag is aktív, 2024-ben a flamand nacionalista N-VA színeiben mérettette meg magát – a szerk.).

 

Fotó: iStock

Európa, ahogyan azt évszázadok óta ismerjük – egy olyan civilizáció, amely egy őshonos többségi népességen, egy közös kultúrán, ipari jóléten, valamint a szabadságról és a tulajdonról alkotott bizonyos elképzelésen alapul –, úgy tűnik, eltűnésre van ítélve.

Ez nem valami látványos katasztrófa következtében fog bekövetkezni, hanem egy lassú, megállíthatatlan erózió révén. Ezt olyan strukturális tendenciák teszik elkerülhetetlenné, amelyek mára már túl erősek ahhoz, hogy a hátralévő idő alatt még vissza lehessen fordítani őket.

Még ha az elkövetkező években több európai országban is hatalomra kerülnének az úgynevezett „jobboldali” koalíciók, amelyek még soha nem kormányoztak, ez már nem változtathatja meg alapvetően Európa kollektív sorsát. A probléma már régóta nem pusztán politikai jellegű; demográfiai, energetikai, gazdasági és intézményi összetevői vannak. Ez a négy folyamat összefonódik és kölcsönösen erősíti egymást egy komor, de ijesztően hatékony mechanizmus keretében.

2024-ben az Európai Unióban – a bevándorlókat is beleértve – a teljes termékenységi arány 1,34 gyermek volt egy nőre számítva, ami jóval alacsonyabb a népességfenntartási küszöbértéknek számító 2,1-nél.

Az őshonos európaiak születési aránya még ennél is alacsonyabb szinte minden országban. Az idősebb népesség gyorsan növekszik, miközben a munkaképes korúak száma csökken, a nyugdíjasok száma pedig robbanásszerűen emelkedik. Ez nem csupán egy olyan „kihívás”, amelyet egy kis további bevándorlással meg lehetne oldani; a társadalom valódi alapjai omlanak össze. Kevesebb európai gyermek kevesebb jövőbeli adófizetőt, kevesebb innovatív vállalkozót, kevesebb katonát és kevesebb szülőt jelent, akik felnevelik a következő generációt. Ez egy lassú, több tényező által meghatározott és könyörtelen demográfiai öngyilkosság.

Vegyük például Hollandiát. Itt van egy ország, amely a természetvédelem nevében szinte az egész ország területén betiltotta az építkezéseket. Ugyanakkor Hollandia megnyitotta a kapukat a harmadik világból érkező tömeges bevándorlás előtt. Ennek eredménye az, hogy egy félig romos bungalót egymillió euróért el lehet adni. Ezek a költségek a fiatal hollandok túlnyomó többsége számára egyszerűen lehetetlenné teszik a saját tulajdonú lakás megszerzését – és gyakran még a megfelelő lakásbérlést is – pedig ez a családalapítás alapvető feltétele. 30 évesen nem lehet gyereket vállalni, ha még a szülőknél vagy egy túlárazott egyszobás lakásban lakik az ember. A Holland Interdiszciplináris Demográfiai Intézet egyik tanulmánya a születésszám-csökkenés akár egynegyedét is ennek a lakhatási válságnak tulajdonítja, amelyet a tömeges bevándorlás és az ökológiai építési korlátozások még tovább súlyosbítanak.

Ugyanakkor az Afrikából, a Közel-Keletről és Dél-Ázsiából érkező tömeges bevándorlás – ahogyan a baloldal szívesen mondja – „kompenzálja” az alacsony hazai születési arányokat; igaz, csak részben. 2023-ban közel 6 millió ember jött be az EU-ba, ebből 4,9 millió a harmadik világ országaiból.

2025-ben az Unióban körülbelül 64 millió, az EU-n kívül született ember élt, ami a teljes népesség mintegy 14%-át teszi ki.

2024-ben az EU-ban az újszülöttek 15 %-át olyan anyák hozták világra, akik EU-n kívüli országok állampolgárai. Németországban, Spanyolországban, Portugáliában, Luxemburgban és más országokban ez az arány meghaladja a 20 %-ot.

A bevándorlók asszimilációja nem történt meg. Éppen ellenkezőleg: több országban is szegregációs jelenségeket, párhuzamos identitási igényeket (főként, de nem kizárólag iszlamista jellegűeket), valamint növekvő kulturális és biztonságpolitikai feszültségeket figyelhetünk meg. Európa nemcsak hogy nem képes „megújulni”: változik, átalakul, és valami radikálisan mássá válik, ami hosszú távon kevésbé európai, kevésbé produktív és kevésbé egységes.

Európában robbanásszerűen megnőtt a nemi erőszakok száma. Ahol a bűnügyi statisztikák nemzeti származás szerint is rendelkezésre állnak, azok mindegyike azt mutatja, hogy a nemi erőszak elkövetői között bizonyos harmadik világbeli népességcsoportok jelentősen túlreprezentáltak. Aki behozza a harmadik világot, az maga is a harmadik világgá válik.

A zöld ideológia és az olyan európai politikai kötelezettségvállalások hatására, mint a Zöld Megállapodás (Green Deal) és a szén-dioxid-adók, Európa önként szabotálta saját energiagazdálkodását. A legegyértelműbb példa továbbra is a német energetikai átállás: az atomerőművek leállítása, a nap- és szélenergia erőltetése, az áramárak robbanásszerű emelkedése és a felgyorsult iparrombolás. Az energiaárak Európában ezért strukturálisan magasabbak maradnak, mint Ázsiában vagy az Egyesült Államok legtöbb részén. Nem lehet büntetlenül fenntartani és finanszírozni két párhuzamos áramtermelő hálózatot: egy ingadozót, ami tetszik az ideológusoknak, és egy valósat, hogy az embereknek legyen világításuk és fűtésük otthonaikban.

A nehézipar – a vegyipar, az acélipar, az autóipar, az üveggyártás – elvesztette versenyképességét. A vállalatok áthelyezik telephelyeiket, vagy egyenesen bezárnak. Ez a politika nem csupán drága; alapvetően ideológiai és önpusztító jellegű. Gyengíti azt a termelőalapot, amely az egész rendszert finanszírozza.

„Az USA feltalál, Kína másol, Európa szabályoz”: közhely, de ijesztően találó. Sajnos ennek a közhelynek megvan a maga ára: az európai gazdaság relatív hanyatlása egy növekvő világban.

Belgiumban például az áram háromszor olyan drága, mint az amerikai átlag, a földgáz pedig ötször drágább, mint a tengeren túl. Nincs egyetlen olyan iparág sem, amely ilyen teherrel a nyakán sikeresen tudna versenyezni a világpiacon. Az olcsó energia mindennek az előfeltétele. Európában ezt elfelejtettük. Most már túl késő lehet.

Az államadósság több nagy országban, köztük Franciaországban, máris kezelhetetlen méreteket öltött. Az idősödő népesség állami nyugdíjainak költségei, az általános egészségügyi ellátás és a nyújtott szociális ellátások költségei robbanásszerűen emelkednek, és az elkövetkező évtizedekben tovább fognak emelkedni. Az IMF jelentései hangsúlyozzák, hogy az idősödéssel járó költségvetési nyomás jelentősen terheli az államháztartást.

A nyugdíjbiztosítás elosztási rendszere, amely a munkavállalók és a nyugdíjasok arányán alapul, matematikailag fenntarthatatlanná válik a demográfiai helyzet összeomlásával, valamint azoknak a bevándorlóknak a terhe miatt, akik állami kifizetéseket és ellátásokat vesznek igénybe, de nem járulnak hozzá a gazdasági értéktermeléshez. Számoljuk ki maguk is! A kormányok lehetetlen választás előtt állnak: drasztikus nyugdíjcsökkentések vagy az adók és a társadalombiztosítási járulékok hatalmas emelése, ami a magántulajdon fokozott kisajátításával egyenértékű. Ez az a „megoldás”, amelyet az úgynevezett „közgazdászok” Thomas Piketty stílusában hirdetnek, amely a gazdaságtörténetben mindig és mindenhol a kollektív összeomlás előzménye volt.¹ A tőke nélküli kapitalizmus a furcsa francia elméletek egyik illúziója.

Az Európai Unió nem közös piac; hanem egy nem választott, átláthatatlan és elszámoltathatatlan szupranacionális rendszer, amely minden tagállam számára előírja a politikát. A „belső piac” hiányos, ingatag és kivételekkel teli. Egy belga vállalkozónak, aki Franciaországba szeretné kiterjeszteni üzleti tevékenységét, ezer jogi és adminisztratív akadályon kell átküzdenie magát, amelyek célja éppen az, hogy ezt megakadályozzák; pontosan ez a létezésük valódi oka: a magánszféra sikereinek megakadályozása. A valóságban az európai piac nem „közös”; közös csupán a gúzsba kötő túlszabályozás.

A migrációra, a menekültügyre, az energetikára, az éghajlatra, a versenyre és az állami támogatásokra vonatkozó szabályozások jelentősen korlátozzák a tagállamok cselekvési szabadságát. Még egy olyan nemzeti kormány is, amely elszántan törekszik arra, hogy visszanyerje határainak ellenőrzését, újraindítsa az atomenergia-termelést vagy drasztikusan csökkentse a szociális kiadásokat, kudarcot vall a szerződések, az irányelvek, az Európai Bíróság és a pénzügyi szankciók fenyegetése miatt.

Az EU így állandó gátló tényezőként működik a sürgetően szükséges radikális reformok megvalósításával szemben.²

Az elkövetkező években előfordulhat, hogy olyan pártok nyerik meg a nemzeti választásokat, amelyek szigorúbb álláspontot képviselnek a bevándorlás kérdésében, és szkeptikusabban állnak hozzá a tagállamokra kényszerített energetikai átálláshoz. Egyes országokban ezek a választási győzelmek már elérhető közelségben vannak. De mit tudnak majd ezek a pártok ténylegesen elérni, ha több millió új nyugdíjassal kell szembenézniük, akiket egy zsugorodó járulékalapból kell finanszírozni? Vagy a már vállalt adósságkötelezettségekkel? Vagy azokkal az európai szabályozásokkal, amelyek sok megoldást tiltanak?

A válasz egyszerű: ők is, mint mindenki más, kénytelenek lesznek tovább növelni a gazdasági nyomást azokra, akik még dolgoznak és takarékoskodnak – jövedelemadó, vagyonadó, örökösödési adó, egyéb illetékek és a lopakodó infláció révén. Nézzük meg a tőkenyereségre vonatkozó tendenciát: először a tőzsdei tranzakciókat adóztatják meg. Majd a realizált nyereségeket. Hollandia esetében még a nem realizált nyereségeket is megadóztatják – vagyis olyan nyereségeket, amelyek egyáltalán nem léteznek, és végül veszteségként is végződhetnek. Végül csak egy adófizető marad, aki – hogy megmentse, amit még meg lehet menteni – elhagyja az országot. Ekkor fedezi fel a távozási adó örömeit, amely ugyan elengedi, de csak miután odaadta vagyonának egy jelentős részét.

Ezek az új „jobboldali” pártok felgyorsíthatják a bürokrácia leépítését, eltörölhetik a felesleges szabályozásokat, csökkenthetik az adókat, és ösztönzőket teremthetnek a gazdasági növekedéshez – amit csak remélni lehet.

Addig azonban mindez a magántulajdon lopakodó kisajátításához vezet – ez az egyetlen beavatkozási eszköz, ami marad, ha nem merünk szembenézni a demográfia, a bevándorlás és az energia területén fennálló tabukkal.

A klasszikus római civilizáció nem egy látványos katasztrófában ment tönkre: lassan és észrevétlenül szűnt meg a kimerülés miatt. A második századtól kezdve a helyi rómaiak születési rátájuk összeomlását tapasztalták – a késői házasságkötések, abortuszok, csecsemőgyilkosságok és a felsőbb rétegek körében elterjedt cölibátus miatt –, annak ellenére, hogy Augustus és utódai kétségbeesetten próbálták a születésszámot növelő törvényekkel fellendíteni.

Miközben a demográfiai központ kiürült, a Római Birodalom megnyitotta kapuit az idegen népek előtt – őket eleinte szövetségesekként, telepesekként és katonákként hívták meg, később pedig egész törzsek telepedtek le saját vezetőikkel és törvényeikkel. Az asszimiláció, amely kezdetben részben sikerrel járt, végül kudarcot vallott; az újonnan érkezők megőrizték identitásukat, és visszafordíthatatlanul széttörték a Nyugat-Római Birodalom kulturális és etnikai szerkezetét.

Ugyanakkor a termelési gépezet is megtorpant: relatív „iparleépítés”, hatalmas mértékű erdőirtás, emelkedő energiaköltségek, elhagyatott villák és a versenyképesség elvesztése a periféria javára. A nyugdíjak, a hadsereg és a gabonaosztás finanszírozása érdekében Róma a hanyatló birodalmak klasszikus útját választotta: nyomasztó adókat, a pénzérték romlását, kisajátításokat és a népet a földhöz kötő szolgasági törvényeket.

Így a Nyugat-Római Birodalmat – néhány szimbolikus eseménytől eltekintve, mint például az 476-os év – egyetlen nagy, döntő csata nélkül hódították meg: belülről lassan átalakult a római-barbár királyságok mozaikjává. A klasszikus civilizáció eltűnt, és valami más lépett a helyébe. A kora középkor nem Róma folytatása volt, hanem annak utódja a romjain. A feudalizmusnak semmi római jellege nem volt, kivéve azt a romhalmazt, amelyen kialakult.

Európa, ahogyan eddig ismertük – az a civilizáció, amelyből Amerika kinőtt –, jelenleg nem úgy tűnik, mintha túlélné ezt a válságot. Helyét valami más veszi át: egy olyan társadalom, amely széttagoltabb, szegényebb, jobban függ az államtól, kevésbé szabad és kevésbé európai. A környező nagyhatalmak ekkor nem fognak tudni ellenállni a kísértésnek, hogy megszerezzék a zsákmányból rájuk jutó részt: a Maghreb, amelynek máris van egy virtuális hadserege európai földön; az imperialista iszlamista Törökország; Oroszország, amely ezer éve birodalom (a Kijevi Nagyfejedelemség idején nem volt mindig túl erős a központi hatalom, az Arany Horda hódítása pedig függő helyzetbe taszította a fejedelemségeket – a szerk.); és végül az Egyesült Államok, amely nem engedheti meg, hogy Franciaország és Nagy-Britannia nukleáris fegyverei iszlamista uralkodók kezébe kerüljenek. Michel Houellebecq „Soumission (Behódolás)” című regényében leírt víziója – egy iszlamista elnök Franciaországban – nagy valószínűséggel valóra válik; ez csupán idő kérdése.³

Ez inkább megfigyelés, mint jóslat. A tendenciák már megfigyelhetők, dokumentálva vannak, és az intézményi blokkoló mechanizmusok is működésbe léptek. A többi csupán politikai színjáték.

A 21. századi Európa egyre inkább hasonlít arra, ami Belgium volt a 19. században: a környező hatalmak csatatere.

 Fordította: Bálint József