Első blokkunk a címben összefoglalt hírrel foglalkozik; a továbbiak “kisebb”, ám magyar vonatkozású hírekkel – cigány-csecsemőgyilkossággal stb.

Idézzük a Washington Post cikkének (amelyet 1. Függelékünkben teljes egészében megtalál a Kedves Olvasó) érdekesebb gondolatait:

“Egy hónappal ezelőtt még itt volt Kavlija, a kb. 150 otthonnal rendelkező, dél-iraki telep, amely a prostitúcióról (Kuruc.info: a cigányok mindig, mindenhol élen járnak ebben. Hadd utaljunk a hivatalos szlovák adatokra), illegális fegyverekről és a törvényekfelettiségről volt hírhedt. Mostanra felégették (bár ezt a rendőrség tagadja), és lakóit, több száz cigányt, elűzték. Kavlija lakói, akik más városokba menekültek, nem akarnak beszélni a történtekről. … Mindenkinek más-más a véleménye arról, mi vezetett ehhez. A falu neve, amely már maga is “cigány” (a kavlija cigányt jelent arabul), eggyé vált a cigányságal. Az évtizedekig tartó események, amik itt történtek, megspékelve az arab világban mindenhol tapasztalható, a kis létszámú cigány kisebbség elleni ellenérzésekkel és előítéletekkel (Kuruc.info: nicsak, nicsak – a WP is elismeri, hogy a cigányokat az arabok IS utálják?! Vajon miért? Ezek szerint nem csak a magyar a csúnyarasszistabűnösnép, hanem, valóban, mindenki, aki kapcsolatba kerül az orkokkal?!), a helyiek ellenérzését csak növelték.

“Tudja, ez egy cigány falu,”, mondja Hamid Abed Zeid, a divanijai rendőrség vezetője. “Tudja, mi folyik egy ilyenben: illegális cselekmények, drog, bűnözés, fosztogatás.” (Kuruc.info: ejnye! Csúnyarasszista rendőrfőnök! Ha ilyen egy magyarországi rendőrfőnök lenyomna, a szocionista, a cigányok tenyésztésére berendezkedett cigányfaj- és -bűnözővédő kormányzat azonnal eltávolítaná!)

… néhányan azt állítják, hogy a rendőrség a cigányok elűzése után bulldózerekkel, szisztematikusan lerombolta a házakat, majd felgyújtotta a falut… (Kuruc.info: megint megkérdeznénk: ilyen Magyarországon megtörténhetne? Az amerikai felügyeletű Irakban miért? Hogy lehet az, hogy az amcsik nem avatkoztak közbe? Talán mert ők is tudták, hogy cigány = bűnöző? Bizony, ez Amerikában is köztudomású; nem véletlen, hogy messze a cigányokat utálják a legjobban, hiszen ott is bűnöznek. Lásd pl. EZT).”

A cikk teljes egészében, angol nyelven az 1. Függelékben található.

***

“Halott csecsemőt találtak Miskolcon

Halott csecsemőt találtak Miskolcon kora este egy 4 emeletes ház egyik lakásában.

A Híradó információja szerint a gyermeken súlyos bántalmazás nyomait találták a mentősök, akik a helyszínen már nem tudták újraéleszteni a kisgyermeket.

Az orvos korábbi sérülések nyomait is megtalálta a csecsemőn, ezek valószínűleg szintén ütlegeléstől származnak. A rendőrség későbbre ígért tájékoztatást.”

Kuruc.info: ugye, az Avas lakótelepről (bővebb infó ITT és ITT ) van szó? Erről szemérmesen hallgatott a cigányfajvédő “Magyar” TV. A cikkhez tartozó videón mindenesetre egy lepukkadt, szinte putri-állapotú ház látható – nem csodálkoznánk, ha valóban az lenne.

Hiába, a cigányok "gyerekszeretete" legendás. Ahogy az egyszer már embert ölt, alkoholista apa is hagyta, hogy éhenhaljon a gyereke Piricsén a minap, mert elitta a kocsmában a segílykét.

***

“Őskori módszerrel mészároltak le egy szarvast Borsod megyében. Az agancsost kutyákkal egy szakadékba kergették, ahol lebunkózták, majd megnyúzták. A rendőrség viszonylag gyorsan rábukkant a tetemre. A nyomozás közben az egyik orvvadász kutyája a közegekre támadt, le is lőtték.”

Kuruc.info: Nem hiába papoljuk már időtlen idők óta, hogy a cigány “kultúra” szinte minden vonásában előemberi, ősközösségi  – lásd pl. a civilizált társadalomban egyáltalán nem alkalmazott vérbosszú intézményét.

***

Menjünk tovább – nézzük a különben szélsőlib Marosán György két egész normális hangvételű, cigánytémájú cikkét.

A Népszavában (sokan, joggal, csak SZDSZavának csúfolják), ill. az ÉS-ben néha-néha korrekt cikkeket lehet kifogni. Hadd utaljunk például az ITT található “Zsidókat dobáltak az olaszliszkai cigányok, majd agyon akarták őket ütni”, ill. az ITTENI “Az Élet és Irodalom szerint is létezik cigánybűnözés” cikkünkre.

Fent nevezett mind a Népszavában, mind az ÉS-ben leközölt egy-egy, olvasásra feltétlen érdemes cikket. (Ezeket megtalája a Kedves Olvasó a 2., ill. a 3. Függelékben.)

Gyakorlatilag azt mondja cigányoktatás és szegregáció-ügyben, amit mi papolunk végtelen idők óta (emlékezet-frissítésként olvassuk el EZT a cikkünket, és a belőle induló linkeket). Például azt, hogy hiábavaló minden olyan igyekezet, amely a cigánypurdékat a szüleiktől való, csecsemőkorbeli elszakítás  nélkül próbálja civilizálni, mert a felmenőktől kapott minta 90%-ban (!) meghatározza a purdé további sorsát. Hiába a legjobb, legodaadóbb tanár, a csecsemők elszakítása nélkül a cigányságot egész egyszerűen nem lehet asszimilálni, civilizálni.

Marosán ezen felül olyan dolgokat is elismer, amit a cigányfajvédők előszeretetettel tagadnak: például azt, hogy az oktatás színvonala NEM pénzkérdés. Kitér például a finn példára. (Megint csak elmondjuk: Finnország átlagiskolázottsági szintje messze a legjobb az egész világon.) Elmondja, hogy a finn tanárok nem keresnek annyit, mint egy svéd, norvég vagy svájci, mégis, világszínvonalú tudást adnak a növendékeiknek. Ergó, az a cigányfajvédői hazudozás, hogy “szegíny romákok nem tanulnak, mert a rosszul fizetett, kontraszelektált magyar tanárok lesz*rják a tanítást”, ordenáré hazugság. Végül, nem mellesleg, a cigányok, érdekes módon, ott sem profitálnak a hihetetlen magas színvonalú oktatásból, köreikben ott is hihetetlen magas az analfabéták aránya, amiről például ITT olvashatunk hivatalos statisztikákat; ITT pedig azt láthatjuk, hogy Finnországban az ork tanulók (vagy mondjuk inkább úgy, iskoláskorúak) 50%-a szegregált iskolába jár.

Bár a két Marosán-cikk gyakorlatilag minden egyes mondatát hosszasan lehetne elemezni, foglalkozzunk kicsit az amerikai párhuzamával (amely témával  kapcsolatban EZ kötelező olvasmány), amelyben bizony csúsztat. Eljut a balliberál oldalról az igazság pereméig, onnan pedig visszaretten. Nem csak ő.

"Amerikában járva megütközve hallottam egy régebb óta ott élő magyartól, hogy a "fekete" fiatalok azt a társukat, aki fegyelmezetten tanulva és keményen dolgozva igyekszik az iskolában jó eredményt elérni, "fehérmajmolónak" nevezik. És nem csak kigúnyolják, ki is közösítik. Ennek a viselkedésnek fontos a szerepe abban, hogy az amerikai egyetemeken - sok amerikai szerint - "gondok vannak" a "feketék" felvételi arányával és egyetemi teljesítményével. Ezt a "teljesítményhiányt" gyakran a WASP - fehér, angolszász protestáns - társadalmi elit rejtett (egyesek szerint nem is rejtett) rasszizmusával magyarázzák. Ám a felmérések, különös módon, "csak" az Amerikában felnőtt afroamerikaiakkal kapcsolatban jeleznek "bajokat". Az afrikai vagy ázsiai származású, és az USA egyetemeire küldött "színes" fiatalok teljesítményével nincs probléma. Ha az amerikai elit rasszista volna - amely beállítódás természetesen fellelhető -, akkor a gyenge teljesítmény a "sötét" bőrszínhez kapcsolódna. De nem ez a helyzet. Hasonlóképpen nehezen volna magyarázható a "rasszista" elit koncepciója alapján, hogy miért volt alacsonyabb sokáig a déli fehérek teljesítménye, mint északi társaiké. A kutatások tehát nem genetikai, hanem inkább kulturális "szakadék" létére utalnak."

Bár az utolsó mondat BIZONYTALAN kijelentés, mégis előkerül - újfent - a kultúra. A fehér és fekete rassz közötti szakadék "inkább kulturális mint genetikai". Ennek a bizonyítéka pedig az, hogy az "afrikai vagy ázsiai származású, az USA egyetemeire "küldött" színes fiatalokkal nincs gond" -a belföldiekkel van.

De! Ki az a kutató, aki azonos mintának látja összehasonlító statisztika készítéséhez a külföldről amerikába jutó, sokszorosan kiválasztott és kiválasztódó, tanulni akaró, rasszuk elitjét képviselő néger csoportot az USÁ-ban bennszülött, a tényleges átlagot reprezentáló néger fiatalok csoportjával??? Ráadásul hogyan jönnek az összehasonlításba az ázsiai fiatalok, akik bennszülöttként is min. paritásban vannak a fehér diákokkal???

Kínkeservesnek tűnik, muszáj volt kicsit ferdíteni, hisz még így is elég lehangoló a kép, minden pozitív diszkrimináció ellenére. Nagyon úgy tűnik, odakint már nem a valóságot tagadják, azon túlléptek, hanem az okot próbálják szorgosan "rasszmentesíteni", mégpedig a kultúrával. Mert ha ez nem sikerül, és kiderül, hogy a rasszok viselkedésükben alapvetően genetikailag határozottak, akkor értelmetlen az integráció erőltetése, korábbi dollár milliárdok és ideológiai hadjáratok vesznek semmibe. (Arról nem is beszélve, hogy ha elfogadjuk a "kultúra"-hipotézist, vajon miért az eredeti kultúrából érkezőknek jobb a teljesítménye a fehér kultúrába folyamatosan integrálódó hazaiakhoz képest?)

Odavész a kizárólag a körülmények miatt módosuló egyformaság eszméje.
Frissítés: EZT a tanulmányt is érdemes elolvasni a Marosán-cikk kapcsán.

***

Törökszentmiklós a cigánybűnözéssel kapcsolatos híreken gyakorta feltűnik – éppen fertőzöttsége miatt. Lásd pl. EZT, EZT és EZT. Nézzük, orkjaink mit alkottak most Szilveszterkor (olvasói levél):

“Tömegverekedés Törökszentmiklóson

Cigányok verekedtek össze Törökszentmiklóson Szilveszter éjszaka.

2005 nyara. Két egymással régóta rivalizáló cigány család. Egyik éjszaka egy szórakozóhelyen a két fél egy- egy tagja ismét összekapott, és késelésig fajult a dolog. Az áldozat a helyi kiskirály családtagja volt. A helyi cigányok megmondták, hogy ennek még lesz folytatása.

A megtorlásra nem kellett sokáig várni. Néhány hét múlva 30-40 kapával, kaszával, csúzlival, vasvillával felfegyverzett cigány készült, hogy megbosszulja a sérelmeket. Ennek gyorsan híre ment az orkok között, és összegyűlt a másik família is. Szintén 30-40 fő. Végül a cigánynegyed szélén került sor az összecsapásra. Több lövés is eldördült és egy kézigránátot is a tömegbe dobtak. A rendőrök és a kommandósok nagy erővel érkeztek a helyszínre. A szolnoki kórházban külön szinten kellett elhelyezni a két család tagjait. A végeredmény: 1 halott, közel 2 tucat sérült és a kerítésen napokig száradó húscafatok. Az orkok ismét megmondták, hogy ezzel nincs vége.

Ezúttal többet kellett várni a folytatásra. Idén Szilveszter délután két család 1-1 tagja szóba elegyedett a másikkal. Ezt egyik família sem nézte jó szemmel. Még aznap este verekedésbe torkollott a dolog. Ezúttal késelésnél több nem történt. A kiérkező rendőrök sem tudtak rendet tenni egy könnyen, így ismét felmerült, hogy kommandósokra lesz szükség. Ezt hallva az orkok szétszóródtak. (én a rendőrök helyében megnéztem volna, hogy melyik család az erősebb.) Az eset után a cigányok ismét azt mondják, hogy ezzel még nincs vége.”

Kapcsolódó anyag: Cigány a vérbosszúról: megsemmisítendő a teljes rivális família. 

***

Megint egy levél: "Sziasztok.

Én csak egy sztorit szeretnék veletek megosztani, talán mindenki le tud belőle majd szűrni valami következetést...

Tavaly ismertem meg jelenlegi barátnőmet, aki Pestre jár egy VIII. kerületi iskolába, ahol állítása szerint sok cigány jár. Történt egy tavaszi napon, hogy a barátnőmet megvárták a bátor cigányok iskola után (természetesen sokan) és kék-zöldre verték, míg a többi magyar gyerek csak nézte, nem tett semmit. Mikor megláttam szegényt, nem tudtam mihez kezdjek, elsírtam magam, annyira rossz volt látni szegényt. Tudni kell róla, hogy a barinőm van vagy 45-50 kiló, ismerem elég jól, a légynek sem tudna ártani, nem a kötekedős fajta.

Megkérdem ennek mi volt az értelme? Példát statuáltak a gádzsókon? Mert ezt mondták nekem a rezesek, hogy nekik a gádzsók és a fehérek nem jelentenek semmit, ők senkik.

Mindig törekedtem arra, hogy elkerüljem a bajt, mindig próbálja az ember elkerülni az értelmetlen vérontást. Nem sikerült. Nem volt értelme.

Nem kívánom senkinek sem azt hogy a szeretteit / kedvesét úgy lássa ahogy én láttam miután ellátták a baját... Senkinek.

Békés embernek tartottam magam, de ezzel túl messzire mentek el.

Senki nem tett semmit! Sem az orvosok (azt mondták nem vészes, nem lesz belőle ügy :( senki nem tett semmit, aki látta.

Én szintén nem vagyok egy haragos ember, 65 kilóval, hogy is lehetnék(bár boxolok), mégis úgy érzem, hogy a következő ilyen taknyot, el kell hogy tapossam, mert ez így nem mehet tovább. Mielőtt írnátok hogy ez meg az ismétlem: senkinek nem kívánom hogy így lássa valamelyik ismerősét.

Végszó. Gondolkozzunk el azon mikor a metrón mellettem ülsz miért engem gyűlölsz, mikor az lenne a dolgunk hogy összefogjunk? Mikor a bajt keresed magadnak a társaiddal szemben, de ha ki kellene állni egy magyar társadért arra nem vagy képes. Ez miért van?

Én megtenném érted.

üdv: Ultimate Fighter"

Kuruc.info - Arppi S.

1. Függelék

QAWLIYA, Iraq -- No one lives here anymore.

A month ago, Qawliya's collection of perhaps 150 homes in southern Iraq contained a small red-light district, an isolated warren known for prostitution and gunrunning and as a haven from the law. Today, it is destroyed, the few sounds of life made by barking dogs and scavengers piling bricks from razed homes.

Its residents -- hundreds of men, women and children, mostly members of Iraq's tiny Gypsy minority -- were driven out by a militia controlled by a militant Shiite Muslim cleric, residents and police say. Neighbors systematically looted it. Some accounts say the village was burned, though the militia denies it.

No one has been punished, police say. The U.S.-led occupation, which learned of the raid soon after it happened on March 12, has yet to make it public. Qawliya's residents, most of whom fled to other cities, largely remain in hiding, fearful to talk.

Qawliya's fate is a grim tale about the forces that are shaping southern Iraq as the civil occupation nears an end -- the ascent of religious militias, the frailty of outgunned police and the perceived reluctance of foreign peacekeepers to play an assertive role. Making those factors more combustible, residents say, is the question of whose law rules Iraq's people.

"We're looking at it as a human rights thing," said Steve Casteel, the Coalition Provisional Authority official who oversees Iraq's Interior Ministry.

He said that the police chief and his deputy in nearby Diwaniyah would be replaced, although the deputy said that neither had heard word of their firing. The police "didn't do something for sure, and there may have been complicity as well," Casteel said. 

But he added that he was reluctant to say more until he received the report of an investigation into the incident.

Accounts diverge on the precise sequence of events that led to the destruction of Qawliya, a village of concrete and brick homes perched along a drainage canal about 100 miles southeast of Baghdad. Inhabited by more than 1,000 Shiite Muslim Gypsies, the village was synonymous with its people -- qawliya is an Arabic word for Gypsies. For decades the activities here, sharpened by a prejudice that tails the handful of Gypsy communities across Iraq and the Arab world, had generated local resentment.

"You know this village, it's a Gypsy village," said Brig. Hamid Abed Zeid, the deputy police commander in Diwaniyah. "You know what goes on there -- illegal activities, drugs, crime, looting. You know these activities are against Islamic injunctions."

On the morning of March 12, a Friday, a group of about 20 militiamen went to the village "without police knowledge," Zeid said. They belonged to the Mahdi Army, a force organized last year by Moqtada Sadr, a young, militant cleric who caters to the poor and disenfranchised of Iraq's Shiite majority and has maintained a relentlessly anti-occupation stance. Zeid said a fight broke out, and residents killed one of Sadr's followers. The Mahdi Army retreated. In the late afternoon, it returned -- with more than 100 men.

"There was intense fighting that followed," he said.

Both sides, he said, were armed with Kalashnikov rifles -- the weapon of choice in Iraq -- as well as mortars and rocket-propelled grenades. Hours into the battle, he said, police intervened and helped evacuate the residents. Once they left, looters set upon the village and, through the night, systematically stole everything of value. Days later, the village was largely rubble.

The residents, Zeid said, fled to nearby southern cities -- Karbala, Najaf and Hilla. He did not know whether anyone was killed.

"For their sake, we asked them to leave the place," he said. "They were facing death."

He said police have not sought any arrests, since Sadr's office has denied involvement. As for the looting, he said, it was too late in the night and the location was too remote to do anything about it.

"It's a wide-open area," Zeid said. "It faces the desert. It's difficult to keep control over all of it."

Others painted a similar picture but differed on key details.

Some insisted the battle was far more one-sided and that the militia occupied the village, then used a bulldozer to knock down homes and set fire to the ruins. The walls of some houses are still charred, along with thatched roofs lying in the streets. There were few casualties, residents said, because the village appeared to have been tipped off before the attack. Several residents said the militiamen had come to retrieve a girl from Diwaniyah who was either abducted or had sought refuge in Qawliya.

That was the justification cited by Hussein Tawil, a spokesman for Sadr's office in Diwaniyah, who wore a pistol slung around his chest. Two Kalashnikov rifles sat in the corner of his cramped office, which was lined with four plastic chairs and a wooden stool.

"They provided a fertile land for sinning," said Tawil, a burly man. "There were so many crimes in that village."

For months, Tawil said, Sadr's office had sought to reform the village. It had offered to send a preacher to serve there, provide religious CDs and videos, hold Friday prayers in the town and send five of its residents to the seminary in Najaf. "Since the fall of the regime, we tried to call on these people to improve," he said. "I wanted to give them an opportunity for a decent life."

"They refused," he added.

The day before the incident, Tawil said, a Diwaniyah resident came to the office and complained that his 12-year-old daughter had been abducted and taken to Qawliya. He brought a picture. The next morning, the office sent two cars with eight men, some armed, to retrieve her. Their questions angered some villagers in Qawliya, who killed 25-year-old Ghassan Jawdi Mahmudi and wounded another man. The office has distributed flyers with Mahmudi's picture, commemorating him as the Mahdi Army's "first martyr" in the province.

"Our guys escaped," Tawil said. "They even left behind the body and the cars." That was the extent of the militia's involvement, and accounts suggesting otherwise were "delusions," Tawil said. What followed was revenge by the village's neighbors, who had long-standing land disputes with Qawliya. He said the office had forbidden the looting that ensued, "but no one listened."

A ragtag and often ridiculed group, the Mahdi Army has grown from just a few hundred members last August into a force estimated to number between 6,000 and 10,000, with an elaborate hierarchy and a formidable organization. It is still outnumbered by the Badr Organization, a force thought to number 10,000 that belongs to the Supreme Council for the Islamic Revolution in Iraq, one of the leading Shiite Muslim groups and a member of Iraq's U.S.-appointed Governing Council. Besides those two militias, the Dawa party, another influential Islamic group, and a mystical cleric named Sarkhi Hassani control smaller bands of armed men.

While the U.S.-led occupation has outlawed the carrying of unlicensed weapons, it remains divided on how to respond to the growing power of the militias, which have flourished in the fragile security environment. Residents from Basra in the south to cities far to the north complain of the power they wield. The Sadr militia, in particular, often acts as the executive arm of Islamic courts set up in many southern cities, and reports of abuses -- torture, illegal arrests and intimidation -- are numerous.

The police say they remain too weak to do anything about Sadr's men. In Diwaniyah, Zeid estimated that the Mahdi Army numbers between 900 and 1,000, compared with 4,200 police.

"But the police hold only a Kalashnikov or a pistol," he said. "The two sides are not balanced. How can the police fight a battle like that?"

As for cracking down on groups such as the Mahdi Army, he said, "We could arrest them, but that would open up an entirely different problem, which shouldn't be opened at this time."

In Qawliya, three weeks after the attack, little remains. The walls of nearly every house are at least partially torn down, their roofs gone. The doors were removed, as were the window frames. Overturned desks, their tables missing, were tossed aside inside a school. Rubble is strewn through the half-dozen streets, shaded by a few scraggly eucalyptus trees. The remnants of daily life litter the wreckage -- brightly colored fabric caked with dust, shoes and sandals, tins of cooking oil.

On one day recently, men were loading some of the scattered bricks, which go for between 3 cents and 7 cents each, onto trucks and tractors. Little concern was expressed about the residents' fate.

"The people are happy that they're gone," said Hussein Mohammed, an 18-year-old vendor selling drinks to the scavengers.

Abbas Hussein and Ali Hassan were among those tossing bricks in a truck, their clothes coated with fine dust.

"Is it forbidden or permitted under Islam to take these bricks?" 21-year-old Hussein asked a visitor. He offered what he called the judgments of leading Shiite clerics, the most prominent of whom he said forbade it. No matter, he said.

"When everyone comes together, it's a party," he said. "Since everybody's doing it, I'll do it, too."

His friend, 24-year-old Hassan, walked down the street. He saw an Arabic book for elementary school students tossed amid the rubble. He bent over, picked it up, then casually leafed through its pages.

"I think it's forbidden what the people have done to them," he said. "They were families. They kept to themselves."

2. Függelék:

Kényes ügy

A mágneses rezonancián alapuló képfeldolgozó berendezés segítségével - adta hírül nemrég a sajtó, többek közt a New Scientist tudományos folyóirat - érdekes kísérletet hajtottak végre a Kaliforniai Egyetem kutatói. Közvetlenül bepillantva a kísérleti személyek - "fehérek" és "feketék" - agyába, egyértelműen kimutatták: a "fehér" amerikaiak öntudatlanul is negatív érzésekkel viseltetnek a "feketék" iránt. Ezek az eredmények, első pillantásra, akár úgy is értelmezhetők: tudományosan igazolódott a hagyományos vélekedés, miszerint a "fehérek" rasszista ellenérzéseket táplálnak a "feketékkel" szemben. A vizsgálat azonban arra is fényt derített, hogy a "fekete" kísérleti személyek amigdalája (ez a terület az agy "vészjelzője") a "fehérekével" összemérhetően magas - és hasonlóképpen rejtett negatív érzelmeket jelző - aktivitást mutat, ha "fekete" arcot mutatnak fel előtte. A kísérletek - amelyeknek értelmezésével természetesen óvatosan kell bánni, jegyzi meg a tudományos folyóirat, bár maga is azt a címet adta a cikknek, "fekete vagy fehér, a reakció ugyanaz" - arra utalnak, mintha a "feketék" osztanák a fehérek "rasszista" beállítódását, és a rejtett félelmekkel közelítenek a sötét bőrszínű polgárokhoz. 

Amerikában járva megütközve hallottam egy régebb óta ott élő magyartól, hogy a "fekete" fiatalok azt a társukat, aki fegyelmezetten tanulva és keményen dolgozva igyekszik az iskolában jó eredményt elérni, "fehérmajmolónak" nevezik. És nem  csak kigúnyolják, ki is közösítik. Ennek a viselkedésnek fontos a szerepe abban, hogy az amerikai egyetemeken - sok amerikai szerint - "gondok vannak" a "feketék" felvételi arányával és egyetemi teljesítményével. Ezt a "teljesítményhiányt" gyakran a WASP - fehér, angolszász protestáns - társadalmi elit rejtett (egyesek szerint nem is rejtett) rasszizmusával magyarázzák. Ám a felmérések, különös módon, "csak" az Amerikában felnőtt afroamerikaiakkal kapcsolatban jeleznek "bajokat". Az afrikai vagy ázsiai származású, és az USA egyetemeire küldött "színes" fiatalok teljesítményével nincs probléma. Ha az amerikai elit rasszista volna - amely beállítódás természetesen fellelhető -, akkor a gyenge teljesítmény a "sötét" bőrszínhez kapcsolódna. De nem ez a helyzet. Hasonlóképpen nehezen volna magyarázható a "rasszista" elit koncepciója alapján, hogy miért volt alacsonyabb sokáig a déli fehérek teljesítménye, mint északi társaiké. A kutatások tehát nem genetikai, hanem inkább kulturális "szakadék" létére utalnak.  

A kulturális különbségek következményei nem egy területen váratlanul bukkannak elő. Az utóbbi időszakban végzett, a nemzetek gazdagsági egyenlőtlenségét elemző kutatások, - a múltba vesző, történelmi, természeti és földrajzi tényezők mellett - a kultúra meghatározó szerepét emelték ki. Az elért jólét szintjét alapvetően a fejlődés során kiszenvedett, vagy másoktól jó érzékkel átvett "megfelelő intézményekkel" magyarázták. A "intézmények" viszont döntően kultúrákhoz kötődő tényezőket takarnak, mint a fejlett piaci viszonyok, a jól működő törvények, a társadalmi megállapodások tisztelete, a nem korrupt kormányzás, a szerződések betartása, a verseny szabályainak tiszteletben tartása és a tulajdon védelme. E felsorolt intézmények a kulturális evolúció során formálódtak ki és örökítődtek át. Mindez arra utal, hogy egy társadalom gazdagságának, demokráciájának és szabadságának szintje alapjában véve kultúrafüggő. Nem azért élnek jól egy társadalom polgárai, mert országuk bővelkedik természeti kincsekben, vagy mert más nemzeteket kizsákmányol - bár erre van példa -, hanem mert jól működik a közösség.

Az egykor homogén társadalmak kulturálisan sokrétűvé váltak. Miközben viszonylagosan visszaszorult az osztály- és nyelvi különbségek szerepe, felerősödött a teljesítményorientált és újításokat befogadni kész, valamint a hagyományokon alapuló, szigorúan hierarchikus, az újjal szemben gyanakodó és gyenge teljesítményorientációjú értékek szembenállása. Nem az határozza meg az egyén sorsát, hogy milyen ízt vagy dallamot kedvel, milyen imádságot mormol, vagy imádkozik-e egyáltalán, sőt, még csak az sem, milyen nyelvet beszél. Az életesélyeket leginkább befolyásoló különbség az: betartja-e vagy sem, az idegeneknek tett ígéretet, fizeti-e a rá kirótt adót, vagy kibúvót keres, követi-e vagy áthágja a közösségi szabályokat, gondoskodik-e a saját és a családja jövőjéről, vagy a "most" fontosabb számára, elutasítja-e a tanulást, és inkább szórakozik, gazdagítja-e a saját erejéből a közösségi vagyont, vagy inkább rongálja és szennyezi azt.

Attól, hogy valaki "magyar" vagy "román", "zsidó" vagy "katolikus" "sváb" vagy "roma", "vidéki" vagy "városi", még egyaránt lehet - megengedem, eltérő arányokban - teljesítményorientált, szabálykövető, közösségbe befektető, vagy ellenkezőleg, szabályokat áthágó, másokon élősködni akaró, a tanulást visszautasító egyén. Ezek a különbségek keresztbeszelik a kultúrák hagyományos határvonalait, és főként nem a "rasszok" sokáig "vízválasztónak" tekintett felszíni - bőrszín, arcforma - jellemzői szerint alakulnak. A lényegi eltérések újonnan előbukkant "frontvonalai" így egyre gyakrabban a régebben homogénnek tekintett közösségeken belül húzódnak. Ez a tény rázta meg a társadalmat az elmúlt hetek sajnálatos bűnesete kapcsán, amikor kiderült: az első pillanatban "rasszistának" kikiáltott emberölési kísérletben a vétkes és az áldozat is "roma". A "rasszizmus" tehát nem csupán - mint régen - kultúrák és "rasszok" között kap lábra, hanem megjelenik és virulens minden kisebbségen belül, függetlenül attól, elnyomó vagy elnyomott az.

Egy közösség felemelkedése, a jövőben - még inkább, mint a múltban - alapvetően kultúrájának teljesítményorientált, tanulást ösztönző és bizalmat-megelőlegező jellegétől függ. A legfontosabb tanulság, hogy a romák felemelkedéséért - miközben az egész társadalom tehet, és tennie is kell ezért - a legnagyobb felelőssége maguknak a romáknak van. Ha az a szubkultúra, amelyben egy roma fiatal felnő, erőszakkal van átitatva, gyenge teljesítményközpontú, nem a jövőbe való befektetésre és tanulásra ösztönöz, akkor hiába a külső segítség, nincs társadalmi felemelkedés. Ha gyengék maradnak a romák belső önsegítő mozgalmai, és ha a meglevő szervezetek a társadalom által - gyakran alamizsnaként - odavetett koncokon való marakodásban teljesítik ki aktivitásukat, akkor a többségi társadalom hiába tenne is meg mindent - természetesen még távol vagyunk ettől -, szükségszerűen rögzül a roma kisebbség elmaradott helyzete. A tanulók iskolai eredményeit vizsgáló, nemrég készült felmérés során a tanárok, a roma tanulók gyenge teljesítményét döntően a családok értékrendjével magyarázták. Még ha leszámítjuk is a tanárok esetleges "rejtett" előítéletét - amely itt nálunk ugyanúgy létezhet, mint Amerikában a "feketékkel" kapcsolatban -, a roma származású tanulók teljesítményhiánya akkor is jórészt kisebbségi közösségük értékrendjére vezethető vissza. A "többségi" társadalom - már csak saját érdekében is - teremtsen esélyt, és szigorúan őrködjön az alkotmányos jogok és a törvények betartásán és betartatásán. Mindez azonban nem adhat felmentést a saját és a kis közösség felelőssége alól.

Bármely magyar - roma és nem roma - család előtt ugyanaz a kérdés: milyen életmodellel indítod útjára a gyerekeidet? Teljesítményorientált, szabálykövető, bizalmat megelőlegező, a tanulást értéknek tekintő kultúraprogramot "töltesz-e le", vagy másokat kihasználó, a tanulást visszautasító, a teljesítményt és a kitartás hátrasoroló kultúra örökségét hagyod rá. Ha azt mondod gyermekednek: mások kötelessége téged eltartani, az állam feladata, hogy megélhetést biztosító állást kínáljon föl, az önkormányzat kötelessége munkát adni neked, a falu kötelessége házad környékét rendben tartani, akkor is, ha te nem teszel semmit, a BKV köteles téged szállítani, akkor is, ha éppen nincs rá pénzed - nos ezek az üzenetek, szándéktól függetlenül, kudarcra vezető életmodellt formálnak. Azt az embert, aki képes lenne teljesíteni, és hajlandó volna tanulni, átformálja a "sült galambot" nem egyszerűen váró, de azt elváró személlyé. S ha nem szálldosnak a sült galambok - márpedig ez nem várható - akkor ezt a környezet hibájaként tudatosítva, szinte automatikusan "letöltődik" a "mérgezőprogram": sikerem nem kitartásomon múlnak, kudarcaimért mások felelősek, életemhez alig van közöm. Egy lefelé húzó társadalmi örvényben, tehetetlen bábuként, a véletlen formálja sorsomat.

3. Függelék:

A kettészakadó társadalom

Az elmúlt hetekben a magyar médiában több, az oktatási rendszer működésének problémáival – a hallgatók nemzetközi teljesítményével, a természettudományos tárgyak súlyával, az oktatás közállapotaival és a szegregáció megindulásával – kapcsolatos cikk jelent meg. Ezek összességükben lehangoló képet festettek az oktatás állapotáról. A hírek között azonban elsikkad egy fontos tény. Az iskolai teljesítményekre vonatkozó vizsgálatok szerint az egyes tanulók iskolai eredménye csak kevéssé (16 százalékban) függ az iskola helyétől és típusától, míg jelentősen (69 százalékban) a szülők iskolai végzettségétől! Szemben tehát a közhie­delemmel, nem azért gyenge egy adott tanuló teljesítménye (következésképpen kerül be nehezen az egyetemre, lesz kicsi karrieresélye, rossz az egészségi állapota, alacsony életjövedelme és rövid a várható élettartama), mert vidéken él, szegény szülők gyereke és hátrányos helyzetű körzet iskolájában tanul. Alapvetően nem az iskolán (a tanmeneten, az eszközellátottságon és a tanárokon) múlik a felnövekvő nemzedék tudása és motivációja. Nem az – úgymond – antidemokratikus iskola, a nem megfelelő tananyag, a túlzó követelmények, még csak nem is a tanárok alacsony fizetése (nemzetközi összehasonlításban, viszonylagosan, a finn pedagógusok meglehetősen keveset keresnek) az oka a fiatal nemzedék gyenge iskolai teljesítményének. Társadalmunk leggyengébb láncszeme – az oktatás szempontjából is – a család.

Az elmúlt három évtized során a korábban homogénnek gondolt társadalmunk szinte észrevétlenül két – alapvetően – eltérő életmódú közösségre esett szét. Ám az egyre áthidalhatatlanabb szakadék nem az ország nyugati és keleti régióit, nem a vidéket és a várost, nem a földművelésből és az iparból élőket, hanem a családi kultúrákat választja el egymástól. Az egyikben a globális gazdaság és a polgári értékrend a meghatározó: teljesítmény, fegyelem, tanulóképesség, tolerancia, a szabályok, és a törvények követése, hajlandóság az új befogadására, a változás elfogadására. A másikban inkább a teljesítmény-követelmények előli kitérést, a fegyelem elutasítását, a szabályok kijátszását, a változásoktól való elzárkózást, a berögződött viselkedés megváltoztatásának agresszív visszautasítását, a másság iráni intoleranciát tekintik követésre méltó mintának. Ezt a két Magyarországot a statisztika összemossa, és a közvélemény – hol a kevésbé, hol a szomorúbb – az átlagot látja. Ezzel a kettősséggel találjuk szembe magunk nemcsak az iskolai teljesítményeknél, hanem az életesélyek (munkanélküliségi arány), az életszínvonal (jövedelmi szint) és az életminőség (várható élettartam) adataival és egyedi példáival szembesülve.

Az ország – valóban aggodalomra okot adó – képzettségbeli helyzetét tehát az iskolarendszer csupán mindössze 10-15 százalékban befolyásolja, így az nem javítható pusztán a közösségi (állami) befektetések növelésével. (Ugyanez igaz az egészségügyre is: egy ország lakóinak egészségi állapotát nagyjából 10-15 százalékban határozza meg az egészségügyi rendszer struktúrája és ellátottsága, míg a túlnyomó része az egyes egyének életmódjától függ.) Meghatározott területeken szükség lehet ugyan beruházásokra, de az adott struktúrák és értékrend változatlansága esetén a bővülő ráfordítások csupán a különbségek szélesedését eredményezik. Ennek tünete, hogy iskoláink ma – ahelyett, hogy kiegyenlítenék – inkább felerősítik a gyermekek között az induláskor meglevő különbségeket. A szegregáció problémáját alapvetően az élezi ki, hogy az iskolázottabb szülők tisztában vannak azzal: döntően hátrányos helyzetű családok gyermekeivel együtt tanuló gyermekük teljesítménye gyengébb, mint hasonló társadalmi pozíciójú, de magasabb társadalmi-gazdasági státusú körzetben tanuló társaiké.

A nemrég Nobel-díjat kapott közgazdász, T. C. Schelling sokat idézett könyvében – „Micromotives and Macrobehavior” – példákkal alátámasztott választ ad arra, mi következik be ilyenkor egy viszonylag mobil társadalomban. Elemzéseiben még csak azt sem feltételezi, hogy létezhet rasszizmus, csupán abból indul ki, a legtöbben, ha tehetik, a „hasonlókkal” élnének együtt. A számítógépes szimuláció eredményeként szemmel végigkövethető, miként esik szét a társadalom az eltérő életmodellt követő emberekből álló csoportokra. Amikor a korábban homogén közösségben a „más” viselkedésűek arány túllép egy bizonyos szintet, a mobilabb tagok menekülésszerűen elköltöznek. A település „elbillen” és homogénné válik, de ez a homogenitás gettó kialakulását jelenti. Mivel pedig Magyarországon a magas képzettségű családok felismerték a visszahúzó iskolai közösség hátrányát, és „mobilabbak” az átlagnál, a rendszerbe bele van építve az oktatási intézmények, majd pedig a települések szerinti szegregáció. Ebből következően, minden igyekezet – bármilyen értékre hivatkozzon is –, amely „helyhez kötné” a tanulókat, hosszú távon kudarcra van ítélve.

A „kettészakadt Magyarország” azt jelenti, hogy – átszelve a rasszok hagyományosan szembeötlő (pl. bőrszín) határvonalait – társadalmunkban két eltérő kultúrájú közösség él együtt. „Tisztában vagyok azzal – mondta egy a Népszabadságban megszólaltatott roma származású szülő, aki szintén azt tervezte, hogy elviszi a körzeti iskolából a gyerekét –, hogy a faddi iskolában nehéz fenntartani a rendet a fegyelmezetlen gyerekek miatt. Tudom, hogy ezek a diákok egyáltalán nem akarnak tanulni, mert otthon nem foglalkoznak velük, nem ösztönzik őket tanulásra.” A nemzetközi tapasztalatok is azt mutatják, hogy a tanulók teljesítményét jobban befolyásolja szorgalmuk és fegyelmük – ezt pedig, a szülők figyelme, a család értékrendje –, mint az iskola tanmenete és eszközökkel való ellátottsága. Egy konkrét gyermek egyetemi felvételi esélyei 85-90 százalékban a családi és egyéni értékrendszerén múlik!

A PISA-felmérés hazai átlageredménye mögött ezek a különbségek tárulnak fel: a gimnáziumok a legjobbak (Finnország) szintjét, a szakközépiskolák az (OECD) átlag szintjét, míg egyes szakiskolák (Törökország mögött) Tunézia szintjét mutatják. A megfelelő képzettségű szakemberek hiánya tehát nem az oktatási rendszer bűne. Hiába fordítunk többet az oktatási rendszer korszerűsítésére, a remélt eredménynövekedés szükségképpen elmarad, sőt a különbségek nőni fognak. Az oktatási teljesítménykülönbségnek azután az egész életre kisugárzó hatása van: emiatt lesz kisebb életjövedelmük, várható élettartamuk, rosszabb egészségi állapotuk, és kerülnek gyakrabban összetűzésbe a jogrenddel.

Kísérletileg ellenőrzött tapasztalat, hogy az életút formálásában a döntő szerepe a kora gyermekkorban formálódó értékrendnek van. Az iskolai teljesítménybeli különbségek csökkentésében hatékonyabbak a családok és az iskola kapcsolatának javítására, a szülők motivációjának növelésére irányuló programok, mint a közvetlenül az iskolai teljesítmények javítását megcélozók. Hatékonyabb terhesgondozásba és a bölcsődébe befektetni, mint a felnőtt-képzésbe. Hatékonyabb az iskolán belül a tanulók motivációjának növelése, mint az elsajátítandó tartalom hatékonyabb „letöltését” célzó befektetés. A társadalomtól és az államtól elvárható, hogy az oktatási szférát megfelelő mennyiségben és minőségben ellássa a szükséges forrásokat, de nem szabad elfelejtkezni arról, hogy a gyermekek jövőjét meghatározó tényezők túlnyomó része a családok kezében vannak.

A helyzet kialakulásáért felelősség terheli a politikai és gazdasági elitet, a politikai pártokat, az egymást követő kormányokat, a „többségi” társadalmat és a médiát. De éppígy letagadhatatlan a felelőssége a szóban forgó családoknak, a viselkedésüket kialakító és megerősítő kisközösségeknek és e kisebbségi közösségek kulturális és gazdasági elitjének. A gond azonban már elég súlyos ahhoz, hogy a beavatkozásnál kizárólag a hatékonyság szempontját vegyük figyelembe. Az egyes csoportok – egyébként nem egyforma – felelőssége csak annyiban érdekes, amennyiben az a változtatással összefügg. Amiért az egyik csoport kevésbé felelős a kialakult helyzetért, ez nem ad felmentést, hogy alapvetően változtasson viselkedésén. Ugyanakkor – miközben a „többségi” társadalmat nagyobb felelősség terheli a helyzet ilyetén alakulásában – ebből nem következik, hogy beavatkozását valamiféle lelkiismeret-furdalás vezesse. Mindeközben egy dolgot nem veszíthetünk szem elől: ha a családok értékrendje nem változik, nincs remény a változásra.